1. Mondókák kisgyermekeknek

Áll a baba, áll,
Mint a gyertyaszál.

Áspis, kerekes,
Úti füves, leveles,
Bíbola, bíbola,
Pacs, pacs, pacs.

Bezere, bezere, gombocska,
Kerekecske dombocska,
Itt szalad a nyulacska,
Itt fogtuk meg, itt, itt, itt.

Bucc, baba, bucc,
Kapsz kalácsot, mézeset,
Friss tejecskét, édeset,
Bucc, baba, bucc!

Cini, cini muzsika,
Táncol a kis Zsuzsika,
Jobbra dûl,
Meg balra dûl,
Tücsök koma hegedül.

Hinta, palinta
Régi dunna kiskatona,
ugorj a Tiszába
zsupsz!

Hinta-palinta,
Szépen szóló pacsirta,
Lökd meg, pajtás, a hintát,
Érjem el a pacsirtát.

Hinta-palinta,
Mit eszik a kismacska?
Sült krumplit.

Egyet üt a láda,
Kettot,
Hármat,
Négyet,
Ötöt,
Hatot,
Hetet,
Nyolcat,
Kilencet,
Tízet üt a láda,
Lé,lé,lé,
Ecetes, savanyú borsólé,
A hintáról lefelé!

Lóga lába, lóga
Nincs is semmi dolga
Mert ha dolga volna
A lába nem lógna.

Sétálunk, sétálunk,
Egy kis dombra lecsücsülünk,
Csüccs!

Süti, süti pogácsát,
Apjának, anyjának,
Tejbe-vajba az apjának,
Sóba-vízbe a dadának.

Tapsi, baba, tapsi,
Mit fog mama hozni?
Piros csízmát, papucsot,
A hajába szép csatot.

Tapulinki, tapsi,
Mit fog anyu hozni?
Piros cipõt
Piros csízmát,
Abban fogok járni.

2. Altatók, elringatók

Csicsíjja, babája,
alszik a kislányka.

Csicsíja, babuska,
Nincs itthon az anyuska,
Elment a városba,
Hoz neked cucukát,
Ingecskédre gombocskát.

Csicsí, baba, hanáka,
Nincs itthon az anyáka,
Elment a vásárra,
Hozott neki piros cipot
Lábára.

Csicsi baba, aludj baba,
mert úgy szeret az anyuka.
Leszállt az est, emberek,
álomba merüljetek !

Csicsi, baba, tente,
hajtsd fejed ölembe !
Úgy álmodjál szép álmokat,
kicsi tündérke meglátogat,
csicsi, baba, tente.

Csicsis, baba aludjál,
aranyosat álmodjál !
Mert felkelt a hajnal,
fülemüledallal.

Hajta, bubája,
nincs itthon a mamája.
Elment a szomszédba,
hamut vitt a fazékba.

Este van már, alkonyul,
nyuszi füle lekonyul.
Dorombol a kiscica,
aludj te is ............. (gyerek neve)

Tente, baba, tente,
itt van már az este.
Köszöntgetnek szépen,
csillagok az égen.

Tente, baba, tente,
este van már, este.
A szemedet hunyd le,
tente, baba, tente.

Kisfiú, egy szóra,
ülj fel a hintóra.
Az angyalok rengo-ringó,
csengõ muzsikája.

Tente baba, párnára,
a kiskutya szalmára.
Apád elment a vásárba,
hoz neked cipocskét,
pirosat, csinosat, takarosat.

Tente, tente, aludj drága,
édesanyja rózsaszála.
Alszik az ibolya,
csicsíja-bubuja.

Tente, tente, kis halacska,
ringatlak, légy nagyobbacska.
Tente, tente, kismadár,
elringatlak, szundikálj.
Tente, anyám szentje,
anyám kicsi kincse.
Elringatlak, pihenjél,
mire fölkelsz, nagy legyél.

Leszáll már a harmat,
édesanyám altat,
álomba dúdolgat,
csókkal kelt fel holnap.

Szempilládra álom szakad,
karjaimban elringatlak,
álmodban is takargatlak.
Most a hátad, most a hasad,
meg ne fázzon a kis falat.
Szûz takaró ez a világ,
ha nem én igazítom rád.

Megy a hold az égen,
gyönyörû ösvényen,
hunyd le szemed, kicsi baba,
mert eljött az éjszaka.

Ring a bölcsõ, ringadoz,
hajkó nádszál ingadoz,
jó leányka szunnyadoz.

Alszik a baba,
zárva az ajka,
édes álom szálljon a szempilláira.

Aranykertben aranyfa,
aranymókus alatta.
Aranybaba szundikál,
aranyszúnyog muzsikál.
Cini-cini kisbaba,
édesanya csillaga.

Én éjjel álmomban
aranykertben jártam,
aranykertben aranyfán
aranymadárt láttam.
Aranymadár azt mondta,
aludj, aludj, Katinka.

Aludj, baba, aludjál,
csillagokkal álmodjál.
Álmodj diót, mogyorót,
cukros, habos tortát,
te meg nyuszi. leveles,
ropogós káposztát.

Aludjál kedvesem,
nyugodjál galambom,
ringó-rengõbölcsõ,
csendesen ringasson.

Álmodjál zenével,
zongó méhecskével,
zongó méh cukrozta
édes pereckével.
Álmodj szép virággal,
selyempillangóval,
selyempillangónak
aranyhintajával.

Aludj, baba, aludjál,
sok mindenrõl álmodjál.
Álmodjál sok mindenrõl,
aranyos tündérekrõl.
Pirossapkás manókról,
szárnyas, kis angyalokról.
Aludjál el, kisbaba,
vigyáz rád a nagymama.

Aludj, baba, aludjál,
feljött már a csillag,
aranyos kisbárány
hazafelé ballag.

Fészkére ült máris
a dalos madárka,
a cica is dorombol,
felment a padlásra.

Csicsi, beli, csendesen,
aludj, aludj, kedvesem.
Aki nem sír, nem kiáltoz,
annak angyal kis kertet hoz.
Lesz benne egy szép, de szép fa,
minden ágán aranyalma.
Hát még mi lesz, mi bizony ?
Ha nem sírsz, hát megmondom:
Kis fészek és kismadárka,
kék a lába, zöld a szárnya,
azt énekli csengõ hangon:
aludj el hát már, galambom.

Tik-tak, tik-tak szóra
mendegél az óra.
Minden-minden jó gyerek
ágyban van már szendereg.
Tik-tak, tik-tak szóra
mendegél az óra.

Aranyszárnyú pillangó,
hol vagy, te kis csapongó ?
Minek szállsz oly messzire ?
Szállj a baba szemire.
Mondj neki egy szép mesét,
fogd be mind a két szemét.
Ha õ alszik csendesen,
Sárika is elpihen.
Minden nótám oda már,
gyere gyorsan, kismadár.
Hátha szebb a te dalod,
tán te majd elaltatod.

Gyermekem, ó, aludjál,
alszik már a kismadár.
Pihen az erdõ s a rét,
erdõben az õzikék.
Holdfény ragyog odakint,
ablakodon betekint.
Rád nevet a holdsugár,
gyermekem, ó, aludjál.

Aludjál, babácskám,
esti csillag ragyog,
aludjál aranyos,
én is álmos vagyok.
Álmodjál szépeket,
aranyos meséket,
tündér öltöztessen,
angyal simogasson,
aranyos pillangó
kocsija ringasson.

Este van már, este,
leszállt a nap messze,
ki egész nap futkos,
este biza álmos.

Szép kis bölcsõ, kérlek téged,
hadd aludni kis öcsémet !
Hadd a zajt most, hadd a lármát,
ne zavard meg csendes álmát !
Ne', mily szépen alszik, látod ?
De fölretten hogyha bántod.
Ringasd szépen a babát,
hadd aludja ki magát !

Beli, baba, a bölcsõbe,
kicsi kutya kinn a csûrbe.
Beli, baba, a párnára,
kicsi kutya a szalmába.
Beli, beli, beli,
huncutsággal teli.

A bárányt, ha lefektetik, aluszik.
A madár, ha anyja mondja, lenyugszik.
Hunyd be te is szép szemed, aludjál,
aludjál, és szépeket álmodjál, álmodjál !

Repülj, repülj, lágyan, lágyan.
Ringasd, ringasd, lábam, lábam.
Aludjál, álmodjál, aludjál, álmodjál.
Édes kincsem, virágom, álmodjál.

3. Állatokkal kapcsolatos mondókák

A szamárnak nagy a füle,
mégsem õ a fülemüle!

Bõg a város bikája,
Nincsen neki szénája,
Bú!

Cini-cini cincog az egér,
cini-cini vígan él,
nincs itthon a cica,
hát senkitol se fél.
De ha itthon van
a kiscica,
az se sokat ér,
mert a kisegér az
minden lyukba belefér.

Cirmos cica dorombol,
Hallgatja egy komondor.
Azt gondolja magába',
hogy szebb az Õ nótája.
Rá is kezdi, vau-vau,
Fut a cica, nyau-nyau.

Ciróka maróka, mit foztél ? Kását.
Hova tetted ? A padkára. Megette a kiscicája.

Csigabiga, gyere ki,
ég a házad ideki.
Ha nem hiszed gyere ki,
majd meglátod ideki.

Csigabiga, gyere ki,
ég a házad ideki.
Kapsz tejet, vajat,
Holnapra is marad.

Csip-csip csóka,
Vakvarjúcska,
Add oda a szekeredet,
Nem adhatom oda,
Tyúkok ülnek rajta,
Hess, hess, hess!

Csip-csip csóka,
Vakvarjúcska,
Kéreti a szekerét,
Nem adhatom oda,
Tyúkok ülnek rajta,
Hess, pipi, fára,
Ángyom ablakára!

Csip-csip csóka,
Vakvarjúcska,
A madarak esznek,
Tyúkok verekesznek,
Hess, hess, hess!

Csip-csip csóka,
Vakvarjúcska.
Jó volt-e a
Kisfiúcska?
Ha jó volt a
Kisfiúcska,
Ne csípd meg ot,
Vakvarjúcska,
Hess, hess, hess!

Dirmeg, dörmög a medve,
nincsen neki jó kedve.
- Alhatnám, mert hideg van,
jobb most benn a barlangban

Dönci bácsi, me-e-e,
Van-e neki tehene?
Van bizony, fekete,
Mégis fehér a teje.

Egér, egér, kis egér,
Van-e fogad hófehér?
Adok neked csontfogat,
Adjál nekem vasfogat.

Egyszer egy erdoben,
Szarkák verekedtek,
Szarka Pál megtudta,
Fegyverét felfogta,
Dirr, durr, te vagy kint!

Gólya viszi a fiát, hol felveszi, hol leteszi,
viszi, viszi, itt leteszi, hopp !

Gyí, cocó, Újvárba,
János-napi vásárba,
Megmondjuk a kapitánynak,
Hogy vegyen be katonának,
Hopp!

Gyí, paci, paripa, nem messzi van Kanizsa,
odaérünk délre, libapecsenyére.

Gyí, te fakó, gyí, te szürke,
Gyí, két lovam, fussatok,
Gyorsan, gyorsan a faluba,
Ott kaptok majd abrakot.

Gyí, te szürke,
Gyí, te fakó,
Miskolcra,
Ugrass föl a
Kis polcra!

Ha én cica volnék,
Száz egeret fognék,
De én cica nem vagyok,
Egeret sem foghatok.

Harangoznak délre,
Kutyapecsenyére,
Nincs itthon a gazda,
Megeszi a macska.

Hóc, hóc, katona,
ketten ülünk egy lóra,
csikó viszi Gyulára,
a gyulai vásárra.

Hóc-hóc katona,
Ketten ülünk egy lóra,
Hárman meg a csikóra!

Höc, höc, katona, ketten ülünk a lóra.
Abrakot a csikónak, nagyot ugrik Lacónak.

Katicabogárka, zárd el a hideget,
szállj fel az égbe, ereszd ki a meleget.

Kerekecske, dombocska,
itt szalad a nyulacska.
Itt a nyoma, itt a nyoma,
itt meg van a csiklandója.
Beszélve: Kuc-kuc-kuc.

Kerekecske, gombocska,
Hová fut a nyulacska?
Erre van az utacska,
Ide fut a nyulacska!

Kerekecske, gombocska,
Hová fut a nyulacska?
Kert alá, laposba,
Onnan meg a lyukba, lyukba, lyukba!

Kerekecske, gombocska,
Hová fut a nyuszika?
Ide futott, itt megállt,
Egy karikát itt csinált,
Erre futott, erre be,
A kis baba kezébe!

Kerekecske, gombocska,
Volt egy kicsi dombocska,
Dombon állt egy házikó,
Házikóban ládikó,
Ládikón egy kerek tálca,
A tálcán meg öt pogácsa.
Arra járt az egérke,
Mind megette ebédre!

Kis kertemben uborka,
reá kapott a róka.
Várj meg, róka, megleslek,
Komáromba vitetlek!

Kot-kot, kotkodács,
mindennapra egy tojás.

Kukurikú, szól a kakas,
ki az ágyból, hajnal hasad,
már süti a nap a hasad.

Macska, macska,
csacska macska,
fürge, mint a
kishalacska.
Ide fut,
oda fut,
megpihenni
sose tud.

Peti, Kati
hû de nézi,
fusson, aki
utoléri!

Reggel van már, ragyogó,
fütyörészik a rigó.
Csirpi-csirip, csicsereg,
jó reggelt, kisgyerekek.

Nyúl, nyúl, nyomadék,
bárány, bücski,
üsd ki, hajtsd ki
innen, ebbol
ezt!

Süss fel, nap,
Fényes nap,
Kertek alatt
Kislibáim
Megfagynak.

Száz liba egy sorba,
mennek a nagy tóra.
Elõl megy a gúnár,
jaj, de begyesen jár.

Szebb a páva, mint a pulyka,
Rút, rút, rút!
Mert a pulyka maszatos,
A páva meg aranyos.

Ugráljunk, mint a verebek, rajta gyerekek !

Volt egy dongó, meg egy légy,
Tovább is van, mondjam még?
Igen!
Volt egy dongó, meg egy légy,
Tovább is van, mondjam még?
Igen!
Ha neked ez nem elég,
Öleld meg a kemencét!

4. Növényekkel kapcsolatos mondókák

Badacsonyi rózsafán
Két szál vesszõ
Szõtték, fonták,
Összeroppantották.
Ropp, ropp, ropp!

Tó vize, tó vize csupa nádszál,
Egy kacsa, két kacsa odacsászkál.
Sárban ezer kacsa bogarászik,
Reszket a tó vize, ki se látszik.

5. Testrészekkel kapcsolatos mondókák

Ádám, Éva, (orrát, állát)
Túrós csikmák, (jobb arcát, bal arcát)
Kapd be cigány, (orrát, állát)
Ham! (szájába adjuk)

Ez elment vadászni,
Ez meglotte,
Ez hazavitte,
Ez megsütötte,
Ez az icike-picike meg megette!

Édesanya fozött kását,
Ennek is adott,
Ennek is,
Ennek is,
Ennek is,
A legkisebbiknek nem jutott.
Ment…ment, ment…csingilingi!

A felnõtt megfogja a kicsi kezét; a mondóka második soránál behajlítja a gyermek hüvelykujját, a további soroknál pedig a többit is, kivéve a kisujját. Az utolsó sornál a felnott a saját mutatóujjával a gyermek karján vagy mellén "lépegetve" elindul az arc felé, s a mondóka befejezo szavára megfricskázza a kicsi orrát.

Hüvelykujjam almafa,
mutatóujjam megrázta,
középso ujjam felszedte,
gyurusujjam hazavitte
a kisujjam mind megette,
megfájdult a hasa tole!

Kere-kere gombocska,
Hová megy a nyulacska?
Erdobe, fák alá,
Teneked a hónod alá!

Lóg a lába lóga,
kinek nincsen dolga,
mert ha dolga volna,
a lába nem lógna.

Lóg a lába, lóg a,
nincsen semmi dolga,
mert ha dolga volna,
a lába nem lógna.

Pici szem, pici száj,
keretezi pici áll,
kupolája homlok.

Piros arc, piros száj
Áfonyaszín szembogár,
szempillai lombok.

Pont, pont,
vesszõcske,
készen van a
fejecske.
Kicsi nyaka,
nagy a hasa,
készen van a
török basa!

Tea, (homlokára)
Kávé, (állára)
Cukor, (jobb arcára)
Rum, (bal arcára)
Bumm! (tenyérrel enyhén orrba ütjük)

Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender,
bükkfa a tarisznyája, égerfa a csizmája.
Közel volt a tenger, beleesett fejjel.
Kiapadt a tenger, s kimászott az ember.

Volt egyszer egy ember,
Szakálla volt kender.
Haja volt kóc,
Füle volt nyolc!

6. Idõjárással kapcsolatos mondókák

Bíbici Panna,
Rákezdi Vince,
Akit ér, akit ér,
Majd elviszi a nagy szél.

Esik az esõ, süt a nap,
Paprikajancsi mosogat.
Hát az öreg mit csinál?
Hasra fekszik, úgy pipál!

Fújja szél a fákat,
letöri az ágat, reccs.

Korán kelni, énekelni,
nincsen annál vígabb semmi.
Késõn kelõ jó barátom,
neked is csak ezt ajánlom.

Nem fúj már és nem havaz,
itt van itt van a tavasz!
Csip-csirip, csip-csirip,
Kikelet kivirít!

Azt mondják a cinegék,
itt a tavasz, nyitni kék.
Kék ibolya, gyöngyvirág,
csupa öröm a világ!

Tik-tak, tik-tak, jár az óra,
körbejár a mutatója,
azt hirdeti minden reggel,
ki korán kel, aranyat lel.

7. Kiszámolók, kiolvasók

Angyal-kangyal, mikula,
nyolc dob meg egy pikula,
irgum-burgum, parafin,
Ince-pince, te vagy kinn!

Egy, megérett a meggy
Ketto, csipkebokor vesszo
Három, majd hazavárom
Négy, biz' oda nem mégy
öt, leesett aköd
Hat, hasad a pad
Hét, dörög az ég
Nyolc, üres a polc
Kilenc, kis Ferenc
Tíz, tiszta víz.
Ha nem tiszta, vidd vissza,
ott a szamár, megissza!

Egy - megérett a meggy,
Ketto - csipkebokor vesszo,
Három - te vagy az én párom,
Négy - megcsípett a légy,
Öt - érik a tök,
Hat - hasad a pad,
Hét - zsemlét süt a pék,
Nyolc - üres a polc,
Kilenc - kis Ferenc,
Tíz - tiszta víz,
Ha nem tiszta, vidd vissza,
A kis cica megissza.

Egy, - ösvényt küld a hegy.
Ketto, - nyerget küld a felho.
Három, - lendülsz fecskeszárnyon.
Négy, - szelek útján mégy.
Öt, - kaput nyit a köd.
Hat, - bebocsát a nap.
Hét, - fénybol szo mesét.
Nyolc, - visszalovagolsz.
Kilenc, - ide sietsz.
Tíz, - viszel engem is.

Egy, petty, libapetty,
Te rád jött a huszonegy!

Egyenlore, két kettore,
Három hatra, hat kilencre,
Fekete levesre, üss ki tízre,
Szaladj gyermek arra,
Mert megüt a labda!

Egy, ketto, három, négy
te kis cipo hová mégy
kip-kop kopogok,
találd ki, hogy ki vagyok ?

Egy, ketto, három, négy,
Te kis legény hová mégy?
Nem megyek én messzire,
Csak a falu végire.

Egy, ketto, három négy,
te kis leány, hová mégy?
Nem megyek én messzire,
csak az erdo szélire.

Egyedem begyedem Citrom Pál,
hat patkóval tulipán,
fényes szöggel szögelik,
nádpálcával kongatik,
kong-kong kívül belül vaskemence,
hátuljában sül a kecske,
aló mars... ki!

Etkem, betkem,
kergendõben,
szól a rigó
az erdõben,
csiri csál,
Szabó Pál,
Cseresznyével
töltött tál,
tüss ki,
menj ki,
te!

Ez elment vadászni,
ez meglotte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
ez az icike-picike mind megette.
kerekecske, gombocska,
itt szalad a nyulacska!

Hétfõn hentereg
Kedden kecmereg
Szerdán szendereg
Csütörtökön csak csücsül
Pénteken párnára dul
Szombaton szundit szorgosan
Vasárnap horkol hangosan.

Azért varrták a csízmát,
Hogy táncoljunk benne;
Ha rongyos is, ha foltos is,
Illik a tánc benne.

Hej, guci, galaguci,
Kiguba!

Án, tán, dó,
Zsófi, Kati, nó,
Akire jön tizenhárom,
Az lesz a fogó!

Búzavirág koszorú,
Ma senkise szomorú,
Találd el a nevemet,
Elfoglalom helyedet.

Ecc, pecc kimehetsz,
Holnapután bejöhetsz!
Cérnára, cinegére,
Ugorj cica az egérre, fuss!

8. Fõzéssel, étkezéssel kapcsolatos mondókák

Ángyom sütött rétest,
Nem adott belole,
Kivitte a kertbe,
Rózsás keszkenobe,
Feltette a fára,
Legények számára.

Cicuska, macuska, mit foztél, Katuska?
Kevertem babocskát, sütöttem pampuskát.
Ide raktam, oda raktam, utoljára jól bekaptam.
Hamm, hamm.

Fánk, fánk, sül a fánk,
süti, süti Anyukánk,
Fánikának, Sárikának,
Katinkának, Marcikának.

Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet,
sósat, sósat, jó ropogósat!
Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz, éhes lesz.

Gyékén-gyákán,
gyün Gyuri bátyám,
tököt visz a hátán,
hogyha nehéz - leteszi,
hogyha éhes - megeszi

Hátamon a zsákom, zsákomban a mákom.
Kilyukadt a zsákom, kihullott a mákom.
Aki szánja károm, szedje fel a mákom!

Kis Kati fozi kásáját.
Keveri, keveri,
Mindig jobbra keveri.
Keveri, keveri,
Mindig balra keveri.

Lementem pincébe vajat csipegetni.
Utánam jött édesanyám pofon veregetni.
Nád közé bújtam, nádi sípot fújtam.
Az én sípom így szólt:
Dí-dá-dú!
Te vagy az a nagy szájú!

Ni-ni, nézd csak a Samut!
Az asztalnál elaludt!
Tátva maradt a szája,
leesett a villája.
Ejnye-bejnye, de nagy kár,
nem ehetik levest mar.
Lefektetik az agyba,
Alázatos szolgája!

Töröm,.töröm a mákot, sütök neked kalácsot.
Ica tolla, motolla, ülj csendesen................... !
(a gyermek neve)

9. Egyéb mondókák

Angyal-kangyal, mikula,
nyolc dob meg egy pikula,
irgum-burgum, parafin,
Ince-pince, te vagy kinn!

Apacuka, fundaluka,
Fundakávé, kamanduka,
Abcug, fundaluk,
Funda kávé kamanduk.

Áspis, kerekes,
Úti füves, leveles,
Bíbola, bíbola,
Pacs, pacs, pacs

Csiteri, csütöri
csütörtök,
dinnyét lopott az
ördög.
Bugyogójába eldugta,
nem fért be a pokolba.
Öreg pásztor elfogta,
móresre tanította.

Ekete-pekete
Cukote-pé
Ábel-bábel dominé
csiszi á
csiszi bé
csiszi-csuszi pompodé.

Ecem, pecem pompodáré
Sárgarépa kacincáré.
Cérnára, cinegére,
Hess ki madár a mezore.
Álé, álé, álé pukk!

Egyedem, begyedem, dínom-dánom,
Csörgo-börgo bikkfa járom,
Szolo, rigó, kerek erdo,
Mondván mondtam a medvének,
Építsen egy kofalat.
Kon, kon, kongatom,
Rézpálcámmal kongatom,
Nyúl, nyúl, nyuladék,
Bárány büccs ki, hajtsd ki innen ebbol ezt.

Egyedem, begyedem, tengertánc,
Hajdú sógor, mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet,
Csak egy falat kenyeret.
Szíl, szál, szalmaszál,
Ecki, becki, tengerecki Pál.

Egyedem, begyedem, vaskampó,
Alatta volt Kisjankó.
Egyet gondolt magába'
Elszaladt a világba.
Egy utcába' volt egy bolt,
Abba' mindenféle volt,
Toll, penna, papíros,
Neked milyen színu most,
Azt is mondd meg te is most.
Neked van-e pirosod?
Azt is mondd meg te is most!

Egyszer volt egy kemence, belebújt a kis Bence.
Kormos volt a kemence, fekete lett a kis Bence.
Ránézett a mamája, nem ismert a fiára.
Becsukta a kemencét, jól elverte kis Bencét.

Egyszer volt egy ember,
szakálla volt kender.
Bikkfa tarisznyája,
égerfa csizmája.
Közel volt a tenger,
beleesett fejjel,
kiapadt a tenger,
kimászott az ember.

Esik az esõ, csöpörög, paprikajancsi nyöszörög.
Hát az öreg mit csinál? Hasra fekszik úgy pipál.

Esik az esõ, süt a nap,
Paprikajancsi mosogat.
Hát az öreg mit csinál?
Hasra fekszik, úgy pipál!

Hátamon a zsákom,
zsákomban a mákom,
mákom közt a rákom,
kirágta a zsákom,
kihullott a mákom,
megszökött a rákom.
Aki szánja károm,
szedje fel a mákom!

Hej, Gyula, Gyula, Gyula,
Szól a duda, duda, duda,
Pest, Buda, Buda, Buda,
Pattogatott kukorica

Húzz, húzz engemet,
Én is húzlak tégedet,
Amelyikünk leesik,
Az lesz a legkisebbik.

Péter csízmája,
Samu nadrágja,
Tetûk fickándoznak benne,
Bolhák ugrándoznak benne.

"A mondókák óvodai tanítását nagyon fontosnak tartjuk. Zenei értékük a gyermekdaléval egyenlõ és óvodai szerepük is ugyanolyan jelentõs. A legújabb kutatások szerint a mondókákat, kiolvasókat is éneklik, csak azért nem jegyezték le hangjegyekkel, mert a gyûjtõk vagy nem tartották fontosnak a dallam rögzítését vagy nem tudtak kottát írni….

A pontos hangzóejtés, valamint a folyamatos lüktetés elõsegíti a beszéd fejlõdését, a szép kiejtést és a jól hangsúlyozott folyamatos beszéd technikájának elsajátítását."

/Forrai Katalin: Ének az óvodában/

Halász Judit

Csodálatos Mary

C F C

1. A keleti széllel érkezett és nem beszélt sokat.

C Am D7 G7

Azt mondta, míg megfordul a szél, köztünk marad.

C F C

Csodás dolgok történtek, míg Mary velünk volt,

C Am Dm G7 C

El sem hinné az, aki még soha sem álmodott.

2. Megfordult a szél egy napon és nyugatról fújt.

Mary nem szólt semmit sem, csak gyorsan bepakolt.

Ernyojébe kapaszkodott és elvitte a szél.

Remélem majd visszajön és mindent elmesél.

F C F C

R. ||: Ó, Mary, keletrol fúj a szél.

F C Dm G7 C

Ó, Mary, már igazán jöhetnél! :||

3. A nagybátyja egy furcsa ember, mindig nevetett.

Feltöltodött nevetogázzal, úgy, hogy lebegett.

Ha sokat nevetsz, te is érzed, hogy könnyebb leszel.

De vigyázz jól, hogy hirtelen ne keseredj el!

R.

4. Mikor az ember kisbaba, még sok mindent megért.

Tudja, hogy a napsugár a szélnek mit mesélt.

Aztán, mikor egy éves lesz, mindent elfelejt.

Csak Mary az, ki ismeri a nagy rejtélyeket.

R.

5. A világ teremtése, tudod, nem új dolog.

Comie néni akkor éppen tíz esztendos volt.

Üzletében kapható a gyömbéres kalács.

Kérdezd Marytol, o többet tud, mint bárki más.

R.

Róka [A]

D Hm

1. Jó napot, jó napot, én vagyok a Róka,

Em A7

De nem vagyok megszelídítve.

Hm Em A7 D

Nem játszhatom veled.

D G

Hogy valaki egy bolygóról esik le,

A7 D

Valóban ritka eset.

D G A7 D

De nem vagyok megszelídítve.

Hm Em A7 D

Nem játszhatom veled.

2. Jó napot, jó napot, én vagyok a Róka,

Vadásznak is rám a vadászok.

Én meg tyúkokra lesek.

Szeretnék egy igazi barátot,

Akinek fontos leszek.

De nem vagyok megszelídítve.

Nem játszhatom veled.

3. Jó napot, jó napot, én vagyok a Róka,

A róka is keresi társát.

Szelídíts meg, ha lehet.

Szeretném a szél suhogását

Az aranyos búza felett.

De nem vagyok megszelídítve.

Nem játszhatom veled.

Nem játszhatom veled.

Nem játszhatom veled.

Szelídíts meg!

Múlékony a virágom [A]

Em G

Múlékony a virágom,

C D Em

Mindössze négy tüskéje van.

Em G

Minden szép a világon

C D G

Múlékony és bizonytalan.

C Hm

Elmúlnak a szirmok, a lepkék,

C G

A lángok és a naplementék.

G C D

Én örökké szépet szeretnék.

C Hm

De egy sem olyan, egy sem olyan,

C H7

Egy sem olyan, belátom.

Em G

Múlékony a virágom,

D D7 Em

Múlékony és bizonytalan.

Szép virágom, violám [A]

Am G Am E

1. Szép virágot, violát ismertem meg benned

Am G Am E Am G

Harmatcsepp ült szirmodon, harmat cseppje fénylett.

C G

R. Hej, ladilom, sej, ladi-ladilom, sej,

Am E

Hej, ladilom, sej, ladi-ladilom.

C G

Hej, ladilom, sej, ladi-ladilom, sej,

Am E Am

Hej, ladi-ladi-ladilom.

2. Szép virágom, violám, jöjj egy táncba vélem

Halld, mily szépen szól a dal, halld mily szép az ének.

R.

3. Szép virágom, violám, hallgass énrám, kérlek,

Messze uzöm bánatod, messze uzöm toled.

R.

Virágom, virágom [A]

Am D G F C

1. Virágom, virágom, rubintos virágom

G C D F E Am

A hírt, hogy kinyílottál én már alig várom.

2. Szerettem, szerettem, bolondul szerettem

Késo most már bánnom mindazt, amit tettem.

3. Szerelmem kertjében oly vigyázva jártam

Mindig úgy szerettem, hogy ot meg ne bántsam.

4. Virágom, virágom, rubintos virágom

Gondok között alszom, nyugtalan az álmom.

Zöld erdoben [A]

Am C Dm G7 C

Zöld erdoben, zöld mezoben sétál egy madár,

Dm C F E Am

Kék a lába, zöld a szárnya, jaj be gyöngyön jár.

A hírt, hogy kinyílottál én már alig várom.

2. Szerettem, szerettem, bolondul szerettem

Késo most már bánnom mindazt, amit tettem.

3. Szerelmem kertjében oly vigyázva jártam

Mindig úgy szerettem, hogy ot meg ne bántsam.

4. Virágom, virágom, rubintos virágom

Gondok között alszom, nyugtalan az álmom.

Zöld erdoben [A]

Am C Dm G7 C

Zöld erdoben, zöld mezoben sétál egy madár,

Dm C F E Am

Kék a lába, zöld a szárnya, jaj be gyöngyön jár.

Am C Dm G7 C

Híva engem útitársnak, el is megyek én,

Dm C F E Am

Nincs Erdélyben olyan leány, ki megtartson már.

F C G7 C G C

Jaj, ha elmész, megyek én is.

Dm C F E

Hogy ne szánnám galambomat hívségéért is,

Am C F E Am

Mikor immár halálfia rám nevet mégis.

Szél hozott, szél visz el [A]

D G

1. Köd elottem, köd mögöttem,

A D

Isten tudja, honnan jöttem.

D Em

Szél hozott, szél visz el.

A D A

Minek kérdjem, mért visz el?

2. Sose néztem, merre jártam.

A felhokkel kiabáltam.

Erdo jött, jaj be szép!

Megcibáltam üstökét.

D Hm

3. Jött az erdo, nekivágtam.

D D7

A bozótban ozet láttam.

G D

Kergettem, ottmaradt,

G A

Cirógattam, elszaladt.

4. Ha elszaladt, hadd szaladjon,

Csak szeretom megmaradjon.

D G

Szeretom a titok,

O se tudja, ki vagyok.

5. Isten tudja, honnan jöttem,

Köd elottem, köd mögöttem.

D Em

Szél hozott, szél visz el.

Bolond kérdi, mért visz el.

A vak király

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok próbálták meggyógyítani, de mindhiába, egyik sem ment semmire. Maga a király tudott volna ugyan egy orvosságot szemének, de azt senkinek sem mondta meg, hogy mi; akárki kérdezte tõle, csak azt felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgyse tudják megszerezni.

Volt ennek a királynak három egészen felnõtt legény fia. Ezek egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy, mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:

- Felséges király atyám! Én most azért jöttem, hogy megkérdezzem felséges király atyámtól, mitõl gyógyulna meg a szeme, mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot ha az életünkbe kerül is, megszerezzük.

A király erre nem szólott egy szót se, hanem volt elõtte az asztalon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott elõle félreugrani, a kés megállott a diófa ajtóban. Erre a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.

Másnap a középsõ királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.

Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be sem akarták ereszteni, hogy ha õk ki nem tudták venni az apjokból, biz ez sem sokra megy, de a királyfi nem tágított, hanem bement. Mikor elmondta, hogy miért jött, ehhez is hozzávágta az öreg király a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt, mint a pecek, kicsibe is múlt, hogy belé nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a fejébõl, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi még ettõl sem ijedt meg, kihúzta a kést az ajtóból, odavitte az apjának.

- Itt van a kés, felséges király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg, mitõl gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyáim megszerezhessék.

Nagyon megilletõdött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna ezért a fiát, hanem összevissza ölelte, csókolta.

- No, kedves fiam - mondja neki -, nemhiába voltál te egész életemben nekem legkedvesebb fiam, de látom, most is te szántad el magad legjobban a halálra az én meggyógyulásomért (mert a kést is csak azért hajítottam utánatok, hogy meglássam, melyikõtök szállna értem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitõl gyógyulna meg a szemem. Hát kedves fiam, messze-messze, a Veres-tengeren is túl, a hármashegyen is túl lakik egy király, annak van egy aranytollú madara, ha én annak a madárnak csak egyszer hallhatnám meg a gyönyörû éneklését, mindjárt meggyógyulnék tõle; de nincs annyi kincs, hogy odaadná érte az a király, mert annyi annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics.

Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy õk hát most elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy így hozzák, úgy hozzák el, ha ezer ördög õrzi is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz õutánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán meg az öreg király sem eresztette sehogy sem.

- Már édes fiam, te csak maradj itthon énmellettem, segíts egyben-másban öreg fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de még meg is halhatok addig, míg oda lesznek, akkor - ha te is elmennél, kire maradna az ország?

Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy hûhóval, tizenkét társzekeret megraktak arannyal-ezüsttel útiköltségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki, hogy egy esztendõ alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat, azzal elmentek.

Eltelt az egy esztendõ, de nem jött haza a két királyfi, eltelt a második is, harmadik is, negyedik is, mégsem hallatszott semmi hírök. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is akart már sokszor indulni utánuk, de az apja nem eresztette; hanem mikor már az ötödik esztendõ is a vége felé járt, a királyfinak sehogy sem volt maradása, hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindult. Egy régi, hûséges szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.

Mentek, mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az öreg király országából.

Amint kívül voltak a határon, megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda elõtt, a szolgáját beküldte egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos ember két kocsmabeli személlyel, de rájok sem ügyelt, hanem amint kihozta az inas a bort, megitta, azzal mentek tovább.

Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik sem szólt egy szót se, nagy sokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:

- Jaj, felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy megharagszik érte.

- Nem haragszom én, csak mondjad.

- No hát, ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?

- Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?

- Ó, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.

- Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.

- Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerõsöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de mégse mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a kocsmárostól: "Hallja kend, miféle két ember ez, aki itt táncol?" Azt mondja rá a kocsmáros: "Jaj, jó uram, régi embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, mert biz azt még a Veres-tengeren is kellett volna keresni, kapták magukat, itt maradtak, azóta mindig itt esznek-isznak, mert volt ezeknek pénzök vagy tizenkét társzekérrel, de biz a már mind elfogyott, alig van nekik annyi, amennyivel egy-két hétig megérik." Ez aztán abbamaradt, a kocsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.

Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta elhinni, de az inas erõsítette, gondolta hát magában, hogy most nem tölti az idõt, majd visszafelé jövet hazahíja õket.

Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdõbe, ott az út egy helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre menjenek. Amint ott tanácskoznak, egyszer - mintha csak a föld alól bújt volna ki, vagy az égbõl csöppent volna - ott termett egy szép nagy róka. A királyfi, amint meglátta, nyúlt a nyila után, hogy majd meglövi, hát, uramfia, tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám, megszólalt a róka emberi nyelven:

- No, felséges királyfi, hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?

- Hiszen nem tévedtünk éppen el - felelt neki a királyfi -, hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül melyik visz a Veres-tengerhez. Hát miért kérded?

- Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom a járást ezen a tájékon. De hát miért mennek a Veres-tengerhez?

A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak, tövirõl hegyire; mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:

- Bizony, nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyezségre: én segítem a királyfit jó szóval mindenütt, ahol csak szükség lesz rá, ezért aztán mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt, drágaságot (mert tudom, hogy hoz), mindenen, de mindenen az utolsó tûig megosztozik velem.

A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végébõl hét szál szõrt, odaadta a királyfinak.

- No, felséges királyfi, itt van hét szál szõr, ha jártában-keltében akárhol akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott termek tanácsot adni.

Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Veres-tengerhez, jó utat kívánt a királyfinak, s megint eltûnt éppen úgy, ahogy jött, mintha csak a föld nyelte volna el.

Ment, mendegélt a királyfi az inasával, egyszer - nagy sokára - elértek a Veres-tenger partjára. Amint a királyfi végignézett azon a roppant nagy vízen, elborzadt belé, nem látta sem szélét, sem hosszát. "Ó, én Uram, Istenem - gondolta magában -, hogy megyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szélessége?" Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt elszakított egy szál szõrt; alighogy elszakította, mintha csak a föld alul bújt volna ki, vagy az égbõl csöppent volna le, ott termett a róka.

- Mi baja van, felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vízen?

- Bizony nem én, róka pajtás.

- No, azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se, itt van három alma, csak vágjon neki felséged a víznek, úsztasson benne, míg csak bírja a lova, amikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson a vízbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad, hogy elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg; aztán harmadszor is csak úgy tegyen. Többet aztán nem mondok.

Ezzel a róka megint eltûnt, a királyfi pedig meg az inasa belehajtottak a vízbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd kidõltek a lovak alattuk, elhajított a királyfi egy almát, mindjárt olyan nagy darab szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta egy regiment katona is, azon megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor is elfáradtak a lovak, megint elhajított a királyfi egy almát; harmadszor megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni, elérték szerencsésen a túlsó partot. Itt aztán gondolkozóba esett a királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú madarat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakítani egy szál szõrt.

Ott termett megint a róka.

- No, róka pajtás - kérdi a királyfi -, hol találjuk most már meg az aranytollú madarat?

- Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az aranypalotát?

- Hogyne látnám!

- No, hát abban lakik az a király, akié az az aranytollú madár. Öltözzék fel felséged bõ ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lovakkal hagyja itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a kalicka az aranymadárral egy aranyfára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon, hogy valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a kertészek megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát a királyhoz; majd a király kérdi, hogy mert ahhoz a madárhoz nyúlni, csak ezt mondja felséged: "Hogyne mertem volna, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én." Többet aztán nem mondok.

Úgy tett a királyfi, ahogy a róka mondta. Az inasát otthagyta a tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát amint odaért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind csupa aranyból-ezüstbõl volt fonva. Amint kibámulta magát, bemászott szép csendesen a kerítésen, széjjel-nézett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú madarat. De biz azt eleinte meg nem látta volna, ha az orrához ütõdött volna is, úgy elvette szeme fényét a nagy csillogás-villogás; de hogyisne! mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a gallya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált egy gyémántkalickában, egy ágas-bogas aranyfára felakasztva. Amint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem volt magasra téve, felérte a földrõl is, nem kellett érte felmászni, hanem amint vette volna le, a borjúszájú ing megakadt egy gallyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek, megfogták a királyfit, vitték egyenesen a király gazdájokhoz. A király, amint a nagy sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte szidni a királyfit:

- Hát te akasztófára való, hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az én aranytollú madaramat ellopd?

- Hogyne mertem volna - felelt rá a királyfi hetykén -, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!

Nagyon megörült ennek a beszédnek a király.

- No! öcsém, ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy lova, az egész ló ezüstbõl van, a szõre meg színaranyból, ha te ezt nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat meg még ráadásul minden gyémántgyümölcsömbõl egy-egy vékát, aranygallyat meg, amennyit elbírsz.

Megígérte a királyfi, hogy ellopja, ha az életébe kerül is, azzal visszament az inasához a tengerpartra, elszakította a harmadik szál szõrt is. Ott termett a róka megint.

- No, királyfi, mi baja van?

- Hát bizony nekem csak ez meg ez. - Itt elbeszélte, hogy hogy járt az aranytollú madárral, meg hogy mit ígért meg a királynak, utoljára azt is hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne azt a lovat ellopni.

- Biz azt, felséges királyfi - felelt a róka -, másképp nem lehet, hanem felöltözik felséged kocsisruhába, elmegy ahhoz a királyhoz, akié az a ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan, hogy aki egy kortyot iszik belõle, úgy elalszik tõle, hogy aznap, ha csillagot rúgatnak vele, se ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda, felséged az istállóba, dugja el a széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák, elalusznak tõle, akkor aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat, hanem van ott a falra felakasztva egy gyémántszerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon, mert vannak azon apró kis csengettyûk, ha azok megszólalnak, felébrednek a kocsisok, megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak mondja ennek a királynak is azt, amit az elsõnek mondott. Többet aztán nem szólok.

Ezzel eltûnt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett, amint az mondta neki. Felöltözött kocsisruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával vitte, de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az istállóba, odaelegyedett a többi kocsisok közé, hát látja, hogy milyen nagy õrizet alatt van az aranyszõrû, ezüsthúsú ló: egy kocsis rajta ült, egy a fejét fogta, egy a lábát, egy a farkát, tizenkét ember meg körülállta.

Megijedt ettõl egy kicsit a királyfi, hanem azért csak látatlanná tette, addig sündörgött ott elõre-hátra, míg egyszer szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis idõ múlva, amint egyik kocsis szénát akart adni a lónak, megtalálta, kihúzta onnan, elkurjantotta magát:

- Nézzétek csak, mit találtam! Egy nagy üveg pálinkát! Bizonyosan valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide dugta. Igyuk meg!

Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézrõl kézre az üveget, csakhamar részeg lett valamennyi, eldõlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is hozzáfogott a munkához: aki a lovon ült, azt egy kecskelábra ültette, akik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, aki a fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába, aki meg a farkát, annak egy nyövet kendert, mikor aztán így elhelyezte õket, a lovat szépen kivezette az istállóból; hanem amint körülnézett, meglátta a falon a gyémántszerszámot, nagyon megfájult rá a foga, nem tudta otthagyni. "Már ezt, akár élek, akár halok, elviszem" - gondolta magában; le is vette a falról, hanem amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütõdött az ajtófélfához, megcsendült a sok csengõ, a kocsisok felébredtek, megfogták a királyfit. Vitték egyenesen király gazdájokhoz, elmondták neki, hogy hogy akart ez a legény lopni.

A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:

- Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél még csak arra gondolni is, hogy az én ezüsthúsú, aranyszõrû lovamat ellopd?

- Hogyne mertem volna - felelt ennek is nagy hetykén a királyfi -, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!

- No ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy olyan szép leánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod, neked adom az aranyszõrû lovat, a gyémántszerszámot meg még ráadásul tíz köböl aranyabrakot.

Jól van; megígérte a királyfi, hogy ellopja, azzal kiment a város végére az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? Elkellett szakítani a negyedik szál szõrt is. Ott termett a róka.

- No, mi a baj, felséges királyfi?

- Hát csak ez meg ez. - Itt elbeszélte a királyfi, hogy már meg királykisasszonyt kellene neki lopni.

- No, királyfi - mondja a róka -, most öltözzék fel szakácsruhába, menjen el ahhoz a királyhoz, szegõdjék be szakácsnak. Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet nem mondok.

Eltûnt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik király országa felé. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahol a király lakott, felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta, maga bement a királyi palotába.

Éppen kint sétálgatott a király az udvaron; odament hozzá a királyfi.

- Felséges király, én szakács vagyok, azért jöttem, hogy beszegõdjek felségedhez, hogyha megfogadna.

- Jól van, fiam, én megfogadlak, éppen szakácsra van most szükségem; jó, hogy jöttél.

Beszegõdött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába; hanem a másik szakács egész délelõtt lármázott rá, mert minden ételt elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se akarta megengedni a királyfinak, hogy az ételt õ vigye be, de az addig könyörgött neki, míg utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a királyfi a levest, az ajtónál szántszándékkal megbotlott, elejtette a tálat, hogy összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép szál legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta, hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a kisasszony az ujján az aranygyûrût, mindjárt gondolta, hogy nem lehet más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre; aztán behívatta az új szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tõle, hogy hol vette azt a szép gyûrût. A királyfi elbeszélte, hogy õ nem szakács, hanem egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A kisasszony is elbeszélte, hogy az õ kezét most egy igen-igen gazdag király kérte meg, de neki nincs kedve hozzámenni, mert már olyan öreg, hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind nem használ, erõlteti, hogy menjen hozzá.

- Most hát, szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te apád országában megesküdhetünk.

Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban, megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, túl teszik magukat a határon. Ezzel kiment a királyfi a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az aranytollú madár sem lesz az övé, anélkül pedig nem akart az apja szeme elébe menni. Búsult ezen szörnyû módon, már azt is gondolta, hogy érte se megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott, hogy akárhogy lesz, akármint lesz, el kell neki lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától. El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezõre a királyfi inasához, ott, míg az inas a lovakat nyergelte, a királyfi félrement, elszakította az ötödik szál szõrt is. Ott termett a róka.

- Mi a baj, felséges királyfi?

- Hát bizony most az, hogy nem tudom, a királykisasszonytól váljak-e meg, vagy madár nélkül menjek haza. Mert így meg így áll a dolog.

- Sose búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd együtt megyek felségeddel.

Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas meg a róka. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahová a kisasszonyt kellett volna vinni, a város végén a róka éppen olyan szép kisasszonnyá változott, mint az igazi, úgyhogy a királyfi is alig tudta megismerni õket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az inassal, nekik most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a királyfi pedig a róka-kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király, amint meglátta õket, nyakába borult örömében a királyfinak, összevissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki, hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az ezüsthúsú, aranyszõrû lovat, a gyémánt szerszámot meg még ráadásul tíz köböl aranyabrakot, azután ment az igazi kisasszony után. A város végén utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek, hallott a királyfi valami dübörgést, hátranéz, hát látja, hogy a róka szalad utánuk.

- Hát te hogy szabadultál meg?

- Csak úgy, hogy kibújtam az ablakon, aztán itt vagyok.

Mentek megint, mendegéltek, elértek ahhoz a királyhoz is, akihez a lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi, hogy hogy váljon meg ettõl a szép állattól, de a róka vigasztalta, hogy csak bízza õrá, majd eligazítja õ.

Megint elõreküldte a kisasszonyt az inassal meg az ezüsthúsú, aranyszõrû lóval, maga meg éppen olyan ezüsthúsú, aranyszõrû lóvá változott, úgyhogy maga a királyfi se ismerte meg, melyik másik. Elvezette aztán a királyfi a királyhoz.

- No, felséges király, elhoztam az ezüsthúsú, aranyszõrû lovat, hanem ezt most olyan istállóba kell tenni, amelyiknek nagy ablaka van, mert ez világossághoz van szokva.

Úgy tett a király, ahogy a királyfi mondta, aztán odaadta neki az aranytollú madarat, minden gyémántgyümölcsébõl egy-egy vékát meg annyi aranygallyat, amennyit elbírt; azzal elbúcsúztak, a királyfi ment a kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek együtt a Veres-tenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte õket a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkül jött el innen is, az istálló ablakán, azzal, amint elmondta, eltûnt.

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a Veres-tengerhez, hátranéznek, hát látják, hogy jön utánok a három király három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették, hogy megcsalta õket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak, csak sokára jutott eszébe a királyfinak, hogy elszakítsa a hatodik szál szõrt. Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett neki magyarázni, hogy mi a baj, mert látta úgyis; hirtelen elõkapott három almát, belebukott a vízbe, intett a királyfinak, hogy menjenek utána. Azok szót fogadtak, elkezdtek utána úszni.

Mikor már a lovak alig-alig bírták az úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánuk a katonák, bele is lõttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami írral, mindjárt úgy beforradt, hogy a helye se látszott meg. Utánok is próbált úszni egynehány katona, hanem mikorra odaértek, ahol ezek elõször megpihentek, akkorra eltûnt a sziget, a sok katona mind ottveszett. Így hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az innensõ partra.

Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:

- No, felséges királyfi, mármost énrám semmi szüksége, én hát megyek dolgomra, hanem elõbb emlékezzék még felséged a szerzõdésre, amit kötöttünk: hogyha szerencsésen megjárja az útját, mindenen, amit csak hoz, megosztozunk.

A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémántgyümölcsöt, aranyabrakot, aranygallyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a róka azt mondta, hogy:

- Nem addig van ám az, királyfi! Nem úgy alkudtunk, hogy csak az ilyen haszontalanságon osztozunk, hanem úgy, hogy mindenen, de mindenen.

Ezzel elõvette a róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthúsú, aranyszõrû lovat, legutoljára meg a szép kisasszonyt is kétfelé vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton szerezték együtt.

A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta, hogy az egész fáradozása, veszõdése így kárba vész, de azért a rókának nem szólt, mert látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott, hogy olyan szerzõdésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi így elszomorodott, elnevette magát.

- Ne búsuljon, felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az aranygallyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ideengedné-e felséged. Most már látom, hogy jószívû, mert ideadta volna szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.

Ezzel elõvett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hármat, mindjárt felelevenedtek, s meg hétszerte szebb kisasszony, hétszerte szebb ló és hétszerte szebb madár lett belõlük. Mikor éppen köszönni akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltûnt onnan, mintha a föld nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az ezüsthúsú, aranyszõrû lóra, maga meg az inasa felültek a másik kettõre, a sok kincset felrakták a nyeregkápába, azzal útnak indultak.

Mentek, mendegéltek, elértek ahhoz a városhoz, ahol menet a két öregebb királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek, látják, hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek ember meg kíséri; kérdi a királyfi egy embertõl, hogy miféle emberek azok, akiket akasztani akarnak? Mi bûnt tettek, hogy felakasztják õket?

Felelt rá az ember:

- Jaj, felséges királyfi, hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én, hogy hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél, hogy itt, ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se mozdítottak odébb, semmit se csináltak, hanem egyik kocsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztülmentek a nyakán, mert amint a világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát, hogy egy krajcárjuk se maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek egy szegény kupec embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy fel ne adhassa õket, mert rájuk ismert. De hiába! A gonoszságot a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy õk tették, most már lakolnak érte.

Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az õ két testvérje, mindjárt ment a bírákhoz, kérte õket, hogy ilyen gyalázatot csak mégse kövessenek el két királyfin, azonfelül jól meg is kente mindegyiket, úgyhogy aztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a királyfi ment egyenesen a testvéreihez, összevissza ölelte-csókolta õket, vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt mindnyájan hazafelé. A királyfi az úton elbeszélte nekik, hogy milyen nehezen jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el; meg mindent, ami csak történt vele, de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat tõle, a szemébe se mertek nézni, pedig az csak úgy szerette õket, mint azelõtt.

Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdõbe, mikor a közepén voltak, megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elõvették az elemózsiát, ettek. Mikor jóllaktak, ledõlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt, az is ráhajtotta õrá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi; mikor látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak, hogy milyen nagy szégyen lesz õrájok nézve, ha az apjok megtudja, hogy az öccsük mentette meg õket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik rosszat a másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy õk szerezték meg a madarat. Úgy is tettek. Legelõször az inashoz mentek, annak levágták a fejét, azután a királyfit szúrták keresztül; már éppen a királykisasszonyt is meg akarták ölni, hanem az felébredt, s könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond õ meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonosz szívû, vadállatnál is vadabb királyfit is megindította ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, amit az öccsük szerzett, az ezüsthúsú, aranyszõrû paripát, az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, hazamentek. Volt nagy öröm királyi apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a bor, mint az árvíz, mindenkinek jókedve volt az egész háznál, csak egy volt szomorú, egy volt, aki éjjel-nappal sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak vesszen el minél elõbb; az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az, azt felelték, hogy a kalickát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg. Mikor pedig öccsükrõl tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd hazajön az, de még azóta bizony fele útjára se ért, lám, õk is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszõrû lóhoz, éppen úgy, mint öccsük elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.

Hiába volt azonban az aranytollú madár, nem segített a királyon semmit, mert csak úgy jött volna meg a szeme világa, ha az éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszõrû lónak se vették semmi hasznát, soha senkit nem eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart hozzá menni. Összehívatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! Azok se mentek semmire, egyik egyet, másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.

Egyszer, mikor éppen ott rugdalózott az ezüstló az udvar közepén, nyílott a kis ajtó, hát ki jött be rajta? - nem más, mint a legkisebb királyfi meg az inas. Amint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szeme világa mindjárt megjött tõle, úgy látott, mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy mentette meg bátyjait az akasztófától, azután elmondta, hogy mikor otthagyták a bátyjai az erdõben megölve, ezt a róka hogy, hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta õt is, az inasát is azzal a fûvel, amivel azelõtt már a kisasszonyt is felelevenítette.

- Hanem mármost, édesapám, tartsunk lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.

A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig odaadta fele királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem azután megint eltûnt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.

A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, míg meg nem halt.

 

Pancimanci

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest leánya, aki soha semmit se lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház elõtt, vagy pedig a faluba sétafikált elõre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer éppen olyankor püfölte, mikor a királyfi többedmagával arra sétált, megszólítja a királyfi:

- Ugyan, szegény asszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon?

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon aranyfonalnak, amit elöl-utól talál a ház körül, most is, míg a városban voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonalnak, most már a sincs, amire lehajtsuk a fejünket.

Nagy szeget ütött ez a király fejébe: "Ejnye, de derék leány, jó volna ez nekem!"

Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lányát. Azt kérdi a királyfi:

- Miért üti-veri kend, szegény asszony, azt a leányt megint?

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonalnak.

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.

Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kínozta a lányát a szegény asszony.

Akkor már éppen nem állhatta meg a királyfi szó nélkül:

- Ejnye, kutya teremtette! Minek üti-veri kend azt a szegény leányt?

- Hogyne ütném, felséges királyfi, mikor még a ház tetejébõl is mind aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.

- Azért bizony sose üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd lesz énnálam mibõl fonni aranyfonalat.

Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rossz leánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a leány, de azt is meggondolta, hogy ha még a sövénybõl is aranyfonalat csinál, hát õnála a drága szép lenbõl milyet fonhat?

Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek, s olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé.

Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:

- No, édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz, hanem ne félj, majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

Vett is a királyfi annyit, hogy nyolc ökör alig bírta haza.

- No, feleségem, most már fonhatsz.

A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott egy szobába, ott sírt-rítt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka, amint ott sír-rí, éjféltájban megzörgeti valaki az ablakot.

- Nyisd ki, királyné, az ablakodat!

A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kis ember. Három arasz volt a hossza, két rõf a bajusza, egy sing a szakálla. Megszólította a királynét:

- Tudom, mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonalnak, addig te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem találod, elviszlek magammal.

Gondolkozott a királyné, mitévõ legyen? Utoljára is arra határozta, hogy odaadja a lent. Mindegy, akár így, akár úgy hal meg.

A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se tudta a kis ember nevét kitalálni.

Másnap kiküldte a királyfi az õ vadászait az erdõre. Este, amint hazajönnek, azt találja tõlök kérdezni:

- Mi újság, fiúk?

- Jaj, felséges királyfi - kezdi az egyik -, tudnék én valamit, de tán el se hiszi felséged!

- Már mért ne hinném? Elhiszem biz én, csak mondd el!

- Hát, felséges király, amint az este ránk esteledett az idõ, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni, én, hogy nagyon álmos voltam, otthagytam õket, elindultam az erdõbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek magamnak, ahova lefeküdjem. Amint barangolok elõre-hátra, egy pislogó tûz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy pici kis tüzet ugrál keresztül-kasul egy pici kis ember, három arasz volt a hossza, két rõf a bajusza, egy sing a szakálla, mindig azt kiabálta: "Én vagyok Pancimanci, az én nevem senki se tudja, sütök-fõzök, holnapután szép menyasszonyt hozok." Én azzal eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csodabogarat, de mire visszamentünk, hûlt helyét találtuk.

Mindenki elcsodálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az õ embere. Este nagy vígan ült a szobájában, még az ablakát is nyitva hagyta, egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember.

- No, királyné, kitelt a három nap; hazahoztam a sok drága aranyfonalat, hát te kitaláltad-e az én nevemet?

- Hallgass, Pancimanci, hogyne találtam volna!

Leesett az álla szegény Pancimancinak. Szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamrába.

Másnap reggel bevezeti a királyné az urát karonfogva a kamarába, mutatja neki a sok aranyfonalat.

- Nézd csak, kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam.

A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgyannyira, hogy félre kellett neki fordulni. Összevissza csókolta a feleségét.

Harmadnap abban a városban volt vásár, ahol a királyfi lakott, kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, ami csak a vásárban volt. A királyné azalatt otthon sírt-rítt, nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel.

Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldusasszony, akik közül az egyiknek háta volt kipúposodva, a másiknak az ajaka ért le a melléig, a harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hívatta a királyné, s megparancsolta nekik, hogyha majd a király otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király: mitõl lettek olyan nyomorékok, mondják: a sok fonástól.

Úgy is lett. Hazament a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. Amint ott sétálgat, egyszer csikorog a kis ajtó, odanéz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta, odamegy a királyhoz, kéri, hogy: az Isten nevében ne sajnáljon neki adni valamit. A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tõle:

- Ugyan, szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta úgy kipúposodott, vagy ilyen volt mindég?

- Jaj, felséges király! Nem volt olyan szép leány, mint én, ebben a városban se, de nagyon dolgos voltam, mindig fontam, éjjel-nappal, s a sok üléstõl így kipúposodott a hátam.

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az õ felesége is így megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idõ múlva megint csak nyílott a kis ajtó, megint jött rajta be egy koldusasszony, akinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, S ettõl is megkérdezte, mitõl nõtt úgy meg az ajaka.

- Jaj, felséges király - felelt a koldusasszony -, nem volt olyan szép leány, mint én, nagy darab földön. De sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára így megnõtt az ajakam.

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön.

Nem más ment befelé, mint a harmadik koldusasszony, akinek nyelve a hasáig lógott.

- Hát a kend nyelve mitõl nõtt ilyen nagyra? - kérdi tõle a király.

- Jaj, felséges király, biz ez a sok fonástól. Sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nõtt így meg.

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldusasszony.

- De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se!

A királyné tettette magát, mintha õ bánná legjobban a dolgot, elkezdett sírni-ríni, de nem használt semmit. - A király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

Az naptól fogva semmi gondja sem maradt a királynénak. Még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

 

A veres tehén

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné. Volt nekik egy igen szép kis fiok, Ferkónak hítták. Ez annyira szerette az anyját, hogy mindig utána ment, akárhová ment az anyja, úgyannyira, hogy néha a királyné maga is megsokallta ezt a nagy szeretetet, rá-rákiáltott, hogy: "Mit csikókodol utánam?" De ez sem használt semmit. Ferkó megfogta az anyja ruháját, s el nem eresztette volna, tán ha agyonütötték volna is. Egyszer beteg lett a királyné, Ferkó mindig ott virrasztott az ágya mellett, el nem lehetett onnan vinni se szép szóval, se fenyegetéssel, mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták megtartani, mindig arra ment volna, amerre az anyját temették.

Volt abban a városban egy özvegyasszony, annak volt három leánya, ezek mindig csalogatták Ferkót magukhoz, addig-addig csalogatták, hogy Ferkó megszerette õket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegyasszonyt, hogy a király utoljára rálett és elvette. Hej, szegény Ferkó nem is gondolta volna, hogy az õ állapotja olyan hirtelen rosszra fordul, mert alighogy hazavitték a mostoháját, mindjárt másképp bánt vele, addig mindig tömte belé a legjobb ételeket, aztán meg a korpakenyeret is darabonként kéztõl adta neki. A maga leányait tejbe-vajba fürösztötte, még a szélre se eresztette ki soha, szegény Ferkót meg kicsapta a cselédek közé, mindig ott lakott. A király az ország dolgával volt elfoglalva, nemigen gondolt rá, hogy tartják a fiát, mit adnak neki enni. Hej, pedig ha tudta volna, hogy a felesége mindig azon mesterkedik, mi módon veszíthetné el Ferkót, hogy az ország az õ lányaira maradjon - majd másképp vette volna õ is a dolgot. Itt - lelkemadta - meg se gondolnák kelmetek, mi történt a dologból.

Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen az istállóba, mint aki tudja a járást, megállott a jászol elõtt, csak hogy maga-magának a szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek csak elállt szeme-szája, hogy miféle Isten csodája tehén az. Mit keres az ott? Szaladt egyenesen a királyhoz, s elmondta neki a dolgot. A király is megörült, amint meghallotta, mert már a felesége három nap óta azért nyelvelt rá, hogy kevés a fejõstehén, megparancsolta, hogy kössék a többi tehén közé, ha nem akad gazdája, jó lesz az is fejõstehénnek. Bekötötték hát az istállóba, pedig az a tehén nem volt más, mint a meghalt elsõ királyné, a Ferkó édesanyja, ki azért ment veres tehén képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta, hogy nagyon rosszul bánnak vele. Már egynéhány napig ott volt, de mégse segíthetett a fián, mert az felé se ment az istállónak, hanem tán egy hét múlva oda ment be egy délben a maga ebédjét, a darab korpakenyeret megenni. Az istállóban éppen senki se volt, a kis Ferkó, amint észrevette, hogy senki se látja, elkezdett sírni, de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is megesett volna rajta. A veres tehén, amint meglátta, mindjárt magához szólította:

- Édes fiam - mondja neki -, én vagyok a te édesanyád. Azért jöttem ide veres tehén képében, hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen rosszul bánnak veled. Ezután hát sohase edd meg azt a rossz kenyeret, hanem add oda a kutyának, magad meg, ha megéhezel, csak gyere ide, majd jóltartalak én.

Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta, s olyan terített asztal termett oda, hogy a királyi palotában sem volt párja soha. Ferkó istenesen jóllakott, azután kiment, de az anyja erõsen ráparancsolt, hogy el ne mondja senkinek a dolgot, mert akkor akármi úton-módon, de elveszítik mind a kettõjöket. Nem is szólt Ferkó senkinek, de az naptól fogva olyan pirospozsgás fiú vált belõle, hogy párját kellett keresni.

A királyné sehogy se tudta elgondolni, mi dolog az, hogy Ferkó olyan egészséges, pedig egyebet se kap, mint korpakenyeret, az õ leányai mindig pecsenyével, kaláccsal élnek, mégis csúnyább színben vannak.

A lányaitól is kérdezte, nem tudják-e ennek az okát. De azok se tudták. Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy adjanak neki kenyeret, mert ehetnék; odaadnak neki egy darabot. Ferkó szalad vele egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb lányának:

- Eredj, leányom, nézd meg, hová teszi az a kölyök azt a sok kenyeret.

Annak a leánynak, akinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka közepén, mert - azt meg el is feledtem mondani - ez a három leány olyan csodálatos teremtése volt az Istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme volt, a középsõnek kettõ, a legnagyobbnak három.

Most hát az egyszemû ment le meglesni Ferkót, elment az istállóig, megállott az ajtajában, amint a veres tehén meglátta, rákiáltott:

- Gyere ide, te kutyának a leánya, hadd tartsalak jól! De elébb hunyd be a szemed; majd ha kérdik odabent, hogy ki ad Ferkónak enni, meg ne mondd, mert halálnak halálával halsz meg! Úgyse tudnál semmi bizonyost mondani, mert be volt hunyva a szemed, nem láttál semmit.

Jóllakott a leány, hogy alig bírt mozogni, aztán felment az anyjához. Kérdezték tõle, hogy mit látott. De nem merte megmondani, csak azt mondta, hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret, leül a jászol mellé, úgy eszi, hogy majd megfullad tõle.

Azt mondja a királyné a középsõ leányának, akinek két szeme volt:

- Eredj le te, leányom, több szemed van, hátha többet látsz.

Lement a középsõ leány is, ez is megállott az istállóajtóban, ezt is behítta a veres tehén:

- Gyere be, te kutyának a leánya, hadd tartsalak jól téged is. De elõbb behunyd a szemed, hogy semmit se láss! Ha pedig odabent valamit mersz mondani, halálnak halálával halsz meg! Úgyse tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit.

Teleette magát ez a leány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de odafent ez se mert mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi meg mind azt a kenyeret. Megszólal erre a legöregebb leány, akinek három szeme volt:

- Édesanyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban észreveszek akármit.

Az anyja azt mondta rá, nem bánja, ha lemegy is. Lement hát a leány, s megállt az istállóajtóban. A veres tehén behívta ezt is:

- Gyere be, te kutyának a leánya, hagy tartsalak jól téged is, de elõször hunyd be a szemed!

A leány behunyta a két szemét, de a harmadikat, amely a tarkóján volt, nyitva hagyta. Odaáll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a jobb szarvát, mire mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem volt párja széles e világon. Jóllakott a leány, mikor fel akart menni, erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen odabent mondani semmit, de hiába volt az erõs parancs, mert a leány, hogy mindent látott, alig várta, hogy felérjen a palotába; mindjárt elmondta az anyjának tövirõl-hegyire a dolgot.

- Jaj, édesanyám, nem csoda, hogy Ferkó olyan egészséges! Olyan ételekkel, italokkal él az, amiknek mi még a hírét se hallottuk, csak a jobb szarvát csavarja le az a veres tehén - aki pedig nem is tehén, hanem a Ferkó édesanyja, az elsõ királyné -, mindjárt olyan terített asztal terem a jászol elébe, amilyet még sohasem látott édesanyám. Ferkó csak úgy turkál a sok drága étel közt; hanem már most azon gondolkozzunk, hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölyköt.

Megijedt a királyné, amint ezt meghallotta. Gondolkozóba esett, hogy miképpen kellene elveszíteni a veres tehenet. Azt tudta, hogy az urának nagyon kedves állatja, nem egykönnyen lehet majd rávenni, hogy vágassa le, addig gondolkozott, míg kitalálta azzal a furfangos eszivel.

- No, leányom - mondta a legnagyobb leányának -, így gondoltam ki a dolgot. Én most nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram hazajön a háborúból (mert éppen háborúban volt a király), mindenképp próbál meggyógyíttatni; de én addig fel nem kelek az ágyból, míg a veres tehén szívébõl nem ehetem.

Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó éppen ott hallgatódzott a kulcslyukon, leszaladt nagy ríva a veres tehénhez.

- Jaj, édesanyám, ezt meg ezt beszélik odafent.

Feleli rá az anyja:

- Sose sírj azon, édes fiam, jó az Isten, jót ád, majd gondodat viseli, de nem is hagyom én magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor idehívják a mészárost, hogy engem levágjon, kérd az apádat mennyre-földre, hogy engedje meg, hogy te vágj le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom magam megfogni, úgy aztán majd csak megengedi. Akkor te gyere mellém, emeld fel a taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire; magad meg pattanj fel a hátamra, úgy elviszlek én, hogy sohase látnak többet ezek a kutyák.

Csakugyan úgy történt a dolog, amint elõre kicsinálták. Hazajött a király a háborúból, s nagy betegen találta a feleségét. Megijedt szörnyen, hogy már ez is meghal, mindjárt összehívta az ország minden doktorát, borbélyát, minden kuruzsló öregasszonyt, minden hetedik gyereket, hogy tudnának rajta segíteni.

Gyógyították volna is ezek a királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi látszatja.

Egy reggel behívatja a királyné az urát magához.

- Hej, kedves uram - mondja neki -, megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitõl gyógyulnék meg, de meg se merem mondani, mert tudom, úgyse engeded megtenni, pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.

- Dehogynem engedem meg, kedves feleségem! Ami csak hatalmamban áll, mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, ami javulásodra szolgálna?

- Nem más, mint a veres tehénnek a szíve, ha abból csak egy falatot ehetném, mindjárt meggyógyulnék.

- Ó, ha csak ez a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el is lesz készítve a szíve. Biz ennek kár is volt olyan nagy feneket keríteni.

El is küldött a király mindjárt mészárosokért. Odamentek a mészárosok, kivezették a tehenet az udvarra. Amint kiértek, elszabadult a tehén, sehogy se tudták megfogni, szaladgált, öklelõzött, meg nem állott egy szempillantásra se. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni, hogy adassa oda neki a taglót; majd meglátják, neki megáll; a király eleinte rá se hederített, hogy mit beszélt a fia, de hogy látta, hogy a vágólegények sehogy se bírnak a tehénnel, odaszólott nekik:

- Ugyan adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk, mire megy vele.

A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll, mint egy tõke, meg se mozdul. Elbámult mindenki, hogy mi lesz már ebbõl? Ferkó egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót, már csak várták, hogy hogy üti le a tehenet; hát hirtelen elhajította a taglót, felpattant a veres tehén hátára, úgy elnyargalt rajta, hogy sohase látták többé. Hiába nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak nyomába se hághattak.

Ettõl az órától fogva mindenben szerencsétlen lett a király. A regementjét megverték, elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, amije csak volt, mindenének vége lett, az asszony is pusztította, a három eladó leány is prédálta, egyszóval, mikor Ferkó elment a királyi háztól, az Isten áldása is otthagyta, földönfutóvá lett a király is, a királyné is leányaival együtt.

A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis Ferkóval. Mindaddig ment, míg a király országából ki nem ért, ott aztán megállott, leszállította Ferkót a hátáról.

- No, fiam - mondta neki -, te maradj itt, én elmegyek egy kicsit legelni, mert éhes vagyok, ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy elmentem zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni, ha pedig valami bajod lenne, nesze, itt van ez a síp, azt fújd meg, mindjárt itt termek.

Elment a veres tehén. De alighogy elment, mindjárt ott termett Ferkó mellett egy nagy farkas.

- No, te kutya, hol van az a kutya anyád?

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem a rézhídra jöjjön viaskodni.

Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja.

- No, fiam, mi bajod?

- Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap õvele a rézhídra menjen viaskodni.

- Hadd beszéljen, rá se hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek legelni, mert még nem laktam jól.

Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve.

- No, te kutya, hol van az a kutya anyád?

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem az ezüsthídra jöjjön viaskodni.

Megint megfútta Ferkó a sípot; ott termett az anyja.

- No, fiam, mi bajod van megint?

- Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap õvele az ezüsthídra menjen kend viaskodni.

- No, fiam, csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még jó lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert mégse laktam jól.

Alighogy elment, ott termett egy nagy, dühös oroszlán.

- No, te kutya, kutyának a fattya, hol van az a csatrangós anyád?

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy itt voltam. De most, ha ezer lelke van is, meg kell neki halnia, holnap énvelem az aranyhídra jöjjön viaskodni.

Megfújja Ferkó a sípot; ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva.

- No, fiam, megint baj van?

- Baj bizony, édesanyám! Itt volt egy nagy, dühös oroszlán, azt mondta, hogy holnap õvele az aranyhídra menjen kend viaskodni.

- No, fiam, ha ez is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert azzal a dühös állattal nem bírok. De majd ha holnap kimegyünk az aranyhídhoz, gyere ki te is, állj meg a híd mellett, mikor majd én látom, hogy csakugyan felülkerekedik az oroszlán, elhajítom a jobb szarvam, te azt kapd föl, szaladj el vele, de bele ne nézz, míg valami nagy várost nem érsz, ott aztán belenézhetsz, majd meglátod, mi lesz belõle.

Másnap elbúcsúztak egymástól. Kimentek nagy szomorúan az aranyhídhoz, már akkor ott várta õket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel, sokáig viaskodtak, utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a tehén elhajította a jobb szarvát. Ferkó felkapta, szaladt vele, míg egy város alá nem ért, ott belenézett, hát - hiszitek, nem hiszitek - olyan nagy juhnyáj jött ki belõle, hogy nem látszott széle-hossza. No iszen meggyûlt a szegény Ferkónak a baja, nem tudta, hogy mit csináljon azzal a sok juhval, maga nem tudott velök bánni, juhásza meg nem volt. Amint így töprenkedik, odamegy hozzá egy nagy kutya, azt mondja neki:

- Látom, gazduramnak nincs juhásza. Fogadjon meg engem, majd megõrzöm én a nyájat.

- Nem bánom - feleli Ferkó -, hát mit kérnél?

- Ha megengedné gazduram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegõdném.

- No, nem bánom, hanem aztán hûségesen szolgálj!

Hozzáfogott a kutya az evéshez, de mire a hatodikat ette volna, kipukkadt; megint juhász nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú volt szegény, hogy így magában maradt; senkije sincs a kerek ég alatt, ez még jobban elvette a kedvét. Amint ott búslakodik, odamegy hozzá egy farkas.

- Ejnye, de szomorú gazduram! - mondja neki.

- Bizony hé, nem is lesz nekem jókedvem ebbe az életbe soha, látod, most sincs juhászom, akire ezt a nyájat bízhatnám.

- Az bizony nagy baj! Hanem tudja mit, gazduram? Gondoltam én egyet, azt mondja kend, hogy sohase lesz többet jókedve; én hát beszegõdöm juhásznak, meg is õrzöm a nyájat hûségesen, ha megígéri kend, hogy mihelyt legelõször jókedve lesz, nekem adja a fejét.

- Itt a kezem - felelt rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki már nem is lehet soha többet jókedve.

Attól az órától a farkas õrizte a nyájat hûségesen, mert úgy gondolkozott, hogy majd csak lesz egyszer a gazdájának jókedve, akkor aztán megeszi, a nyáj is õrá marad; Ferkó pedig eladott egy jó csomó juhot, az árából nagy palotát csináltatott. Élt a nagy uraságban.

Lakott abban a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több gyermeke, csak egyetlen gyönyörûséges szép leánya. Ez a király egyszer nagy bált adott, Ferkót is meghívta bele. El is ment Ferkó: csináltatott magának egy öltözet aranypaszomántos ruhát, azt magára vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult, a sok hercegkisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép legényt nem látott; de Ferkó rájok sem nézett, hanem ment egyenesen a királykisasszonyhoz, táncba hívta, tánc után meg beszédbe eredt vele. Elmondta neki az egész élete történetét, hogy õ is királyfi, meg mindent, ami csak vele történt, s úgyannyira beleszerettek egymásba még akkor este, hogy felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják egymást.

Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a leányát, az beleegyezett, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulatnak, betoppan a farkas, mondja, hogy õ a võlegény fejéért jött, akkor jutott Ferkónak eszébe a fogadása, nagyon megijedt õ is, a menyasszonya is. Szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz, elmondták neki a dolgot. A király nagyot nevetett rajta.

- No, csak maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat - azzal kiment; volt neki kilenc nagy komondora, azoknak odaadott kilenc búzakenyeret, mikor megették, ráuszította õket a farkasra; úgy széttépték, mint a semmit.

Akkor megint nagy lakodalmat csaptak. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

 

A kis kakas gyémánt félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.

- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erõvel is elvette tõle, hazavitte, betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd belé a kútba.

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:

- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.

A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égõ kemencébe.

A szolgáló megint megfogta a kis kakast, az égõ kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!

Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.

A szolgáló belévetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:

- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst!

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bõ bugyogóm fenekébe.

Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bõ bugyogója fenekébe.

Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.

- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast! Vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.

Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga mondókáját:

- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt! - Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belõle, még máig is él, ha meg nem halt.

 

Az õzike

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegyember, elvette az özvegyasszonyt.

Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte õket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg õket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.

Ez naptól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig elõttök állt a sok dió, akkor ettek, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte õket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibök tettek; egyszer a kislány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:

- No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük õket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettõt, holnapután aztán - úgyis vasárnap lesz - megöljük, nagy dínomdánomot csapunk belõlök.

Így is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tûzhöz, hogy ha majd felforr, megfüröszti õket benne. Hanem a kislány se állhatta tovább, félrehítta a kisöccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kisgyermek, míg kisütötték-fõzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjok mindig szemmel tartotta õket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lúgzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kisfiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restellt utána menni, a kislánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! A kisleány is kiszaladt, utolérte az öccsét, hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.

Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kisfiú megszomjazott. Azt mondja a kislánynak:

- Jaj, édes kis testvérem, be ihatnám!

- Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatol.

Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer elõtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebbõl a vízbõl.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.

A kisfiú szót fogadott, nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Megint megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebbõl a vízbõl.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.

Megint szót fogadott a kisfiú, megint nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kisfiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis õznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kisfiú:

- De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebbõl iszom.

- Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd õzikévé változol.

A kisfiú nem hallgatott rá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízbõl, menten õzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak. De biz azon már nem lehetett segíteni.

A kisleány aztán leszakította a kötõje madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az õzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva; egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kisleány egy nagy lyukat vájt, oda bújtak mind a ketten.

Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutyacsaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták, úgy összebújtak, mint a szegény ember malacai.

Hát éppen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az õzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, mit ugat a kutya. De õ sem látott semmit.

"Márpedig - gondolta magában - akárhogy, mint, de itt valaminek lenni kell." Bekiáltott a lyukon:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király.

- Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.

Erre aztán nagyon megijedt a kisleány, kibújt a boglyából, húzta maga után a kis õzikét is. A király kikérdezte, hogy került, mint került oda. A kisleány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták õket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kisöccse õzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kisleány, hazavitte a kis õzikével együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.

Fel is növekedett a kisleány gyönyörûségesen, olyan szép hajadon lett belõle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis õzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.

Egyszer - hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani - beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy õneki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások-rívások közt, elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi, öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg õ oda lesz. Hej, pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy õrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvetetni a királlyal. Örült a vénasszony, mikor rábízta a király a feleségét, gondolta magában, hogy majd elteszi õ ezt láb alól.

Jó idõ múlva a király elmenetele után egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.

Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. A királyné, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, belelökte a vízbe.

A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép aranykacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, hogy belefúlt, visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.

Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget, hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az õzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba - olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna -, még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az õzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövõ vasárnap meg kell ölni.

A szép királynénak pedig - aki aranykacsa képében úszkált a tóban - sehogy se volt nyugta; mindig a kisfiú után isett-visett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kisfiát, lefektette a bölcsõbe. Azután odament az urához, azt végig-végigsiratta, de azt sirathatta, az nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kisöccse, a kis õzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kisfiát, végig-végigsiratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kisöccse, a kis õzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis õzikét, már köszörülték is ki neki a kést, akkor azt a gráciát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki õt négyszemközt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis õzike azt kérdezte tõle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor õ olyan ébren alszik.

- Jaj, felséges király - felelt az õzike -, azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a nénikém aranykacsa képében.

A király mindjárt megkegyelmezett az õzikének, azután behítta a kocsisát:

- No, Pista, te nekem mindig hû szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?

- Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?

- Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt, ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te azzal ne gondolj.

Megígérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, Pista se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony majdhogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista azzal nem gondolt.

No ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán õ elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Ezzel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.

Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az aranykacsa, gyönyörû szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelõtt volt, megfürösztötte a kisfiát, bepólyálta, lefektette; azután odament az urához, hogy majd végig-végigsiratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta.

Pista hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverõ kállai kettõst.

A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király, s kiszegeztette a város négy sarkára.

A kis õzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyûjtötte a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utoljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.

 

A kis ködmön

Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztûznézni.

Mindjárt kínálták õket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskõ a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy õérte most itt vannak a háztûznézõk, õ most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak õ vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskõ körül, a káposztáskõ eldõl, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.

Már odafönt nem gyõzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:

- Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.

Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.

- Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?

- Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendõbeli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, õ is rákezdte a sírást.

Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

- Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek.

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.

- Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?!

- Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!

Itt elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.

A kérõ se gyõzte õket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta õket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tõlök, azok elbeszélték neki. A kérõ, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízût nevetett.

- No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.

Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:

- Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?

- Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendõ óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.

- No hát majd felszállítom én - mondja a kérõ. Azzal elõvett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.

"No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra."

Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknõ, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:

- Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?

- Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknõvel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.

- No, majd világossá teszem én - mondja rá a legény. Elõvett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.

"No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is."

Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erõvel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:

- Hát kend, nénémasszony, mit csinál?

- Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felõl bedugom, a másik felõl kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévõ legyek velök.

- Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi õket.

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.

"No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot."

Mihelyt hazaért, mindjárt elkendõzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felõlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskõ nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

 

Ráadó és Anyicska

Egyszer, hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, aki teljes életében mindig a háborúban, harcban lakott. Már kilenc esztendõ óta a háza tájékán se volt, azt se tudta, hogy mije van otthon.

Elhatározta hát, hogy már csak akárhogy mint teszi szerét, de hazamegy, felíratja mindenét az utolsó tûig, hogy legalább tudja, mit keresett kilenc esztendõ óta.

Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, azzal elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyûjtötte a sok herceget, grófot, nagy süvegû tótot, a tanácsosokat, bírákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza, hogy meg akarja tudni, mije van; "azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent, az utolsó faszegig, írjatok fel, de úgy, hogy ki ne maradjon semmi az összeírásból".

Széjjelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, akit már kilenc esztendõ óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jókedve volt, akinek apját-anyját megölték.

De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap, a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások között a feleségétõl, összegyûjtötte a katonáit, elindult.

Ment aztán, mendegélt, egyszer beértek egy erdõbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka, amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy õsz-öreg ember, térdig érõ, galambfehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással.

- Hó, megállj! Ki vagy? Hol voltál? Hova mégy?

- Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felírattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fakanál is mind fel van írva.

- Jól van hát, ha mindenedet felírattad, ígérd meg nekem, hogy amid nincs felírva, azt nekem adod.

- Jól van, megígérhetem, ha tetszik, királyi parolámra is fogadhatom, de tudom, hogy nem kapsz semmit, mert semmi se maradt ki az összeírásból.

Megörült az ígéretnek az idegen, kicsibe múlt, hogy õsz-öreg ember létére el nem kezdett táncolni.

- Tudd meg hát, hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, aki mindent tud, ami a nagyvilágban történik. Míg otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiú gyermeket, ez az, amirõl se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát ígéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendõ múlva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három leányom.

Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s íme, ezt az egyet is oda kellett adni idegen embernek, aki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra ígérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy õ a még létlen gyermeket másnak ígérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe - valahányszor e nevet kimondják -, hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, ahol tán sohase talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.

Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodás, már arról nem lehetett tenni.

Meglett aztán a szép fiú gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor úgy hat-hét esztendõs lehetett, hazakerült a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanította mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyíllal lõni, hadakozni. "Legalább ne mondja, akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk."

Nevelkedett aztán Ráadó szépen. Már elmúlt tizenkét esztendõs, mégse jöttek érte, de elmúlt tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, mégse volt semmi híre a tündérkirálynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifjú királyfit, a király nagy dínomdánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.

Egyszer, mikor mindenki a legjobban vigadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, amit a tündérkirály írt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél elõbb, mert szükség van rá.

Elkészítették a szegény királyfit a hosszú útra, egy inast adtak mellé - mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündérkirály -, azzal útnak eresztették. Az ország határáig elkísérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbúcsúztak tõle, jó utat kívántak neki, azzal visszamentek haza.

Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlanjárt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig bírta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota elõtt leültek a kõpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta, hogy milyen szerencsétlen, hogy kell neki idegen országokban bujdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe múlt, hogy sírva nem fakadt. Amint így szomorkodik, egyszer mintha kiáltanának valahonnan: "Ráadó!" Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: "Ráadó lelkem, gyere fel"; szétnézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündérasszony. Õ se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márványgrádicson, nézeget széjjel, de semmit se lát. Mikor a legfelsõ kontignációba felért, egy pompás szoba nyílt meg elõtte; abba is bement, királyfi volt, de még olyat sose látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majdhogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündérmenyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette tizenegy szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre.

- Jaj, szívem, Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom, elfáradtál a hosszú útban, jaj, pedig még fele útján se vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az, hogy: látod-e amott azt a tavat?

- Látom.

- No hát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó leánya hattyú képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az elsõ hattyú, leszáll, megrázkódik, leveti a hattyúruhát, gyönyörû szép leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörûséges Anyicska, akinek párját még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vízbe, fürdik. Egy darabig ott fürödnek, aztán megint - ahogy jöttek - egymás után kikelnek a vízbõl, felveszik a hattyúruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te lopd el az Anyicska hattyúruháját, oda se is add neki, míg meg nem ígéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bízom. Most pedig gyere, feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.

Úgy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyempaplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idõ, hogy menni kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündérasszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan viselje magát, azzal elbúcsúzott tõle.

Ráadó legelõször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni, azután kiment a tópartra, elbújt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett neki várni, jött az elsõ hattyú, a legöregebb tündér-királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött, jött a második hattyú, a középsõ kisasszony is, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött. Legutoljára jött egy gyönyörû pici kis hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánnyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt se tudta volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány, úgy elbámult. Anyicska is levetkõzött, ment a vízbe, fürdött. Még egy darabig játszadoztak együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek, Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, azzal megint elbújt. Jön ki Anyicska a vízbõl, keresi a ruháját, nem találja sehol, elkezd sírni, jajgatni: hogy menjen õ most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre elõjött Ráadó.

- Ne sírj, szívem, lelkem, szép Anyicska, itt a ruhád nálam.

- Isten hozott, szerelmem, Ráadó, be jó, hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert elkésem!

- Nem adom addig, szép Anyicskám, míg nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig hû maradsz hozzám, mert én az élõ Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kívül soha mást nem szeretek; most pedig ígérd meg, hogy hazaviszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.

Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, mégpedig hirtelen, mert az apja várába csak õrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert õ is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyûrût váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.

Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította, hogy a strázsák elõtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit. Ezzel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó pedig odament a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem bírta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap, két éjjel mindig táncoljon. Odament a strázsákhoz, kérdezte, hogy otthon van-e a tündérek híres királya. A strázsák mindjárt megismerték.

- Jaj be jó, hogy itt van a kis gazdánk! Be régen várjuk már! Az öreg felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb, hogy mégse jött-e meg? No de heveredjen le erre a lócára, látjuk, hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!

Végigfeküdt Ráadó a szép kõpadon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály felkelt, megtudta, hogy ott van, mindjárt hívatta magához; felköltötték Ráadót, hogy hívatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.

- Jaj, kedves, be jó, hogy megjöttél, be régen várok rád!

Akkor mindjárt összegyûjtötte az ország fõembereit, hercegeket, grófokat, nagy süvegû tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután úgy tiszteljék, mint királyukat, mert ha õ meghal, arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit megjön az esze a fiúnak, mindjárt átadja neki.

Meghallotta ezt a vén királyné: "No várj, vén bolond - gondolja magában -, csak menjenek el az urak, majd lesz neked nemulass; a maga leányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jöttment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én, hogy az én leányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál."

A két nagyobb leánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának kedvezett, azzal beszélgetett mindig.

Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt nekiesett a vén királyné az urának:

- Megbolondultál, te vén marha? Elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai a magad gyermekénél? Majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök!

A király csendesítette volna, de az asszony se hallott, se látott, dúlt-fúlt, mint a veszett állat. Addig mégsem bánt oly rosszul Ráadóval, míg meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elvesztette volna mind a kettõt egy kanál vízben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se csinál, csak a kenyeret fogyasztja. Egyszer is elkezdett neki beszélni:

- Ugyan, te vén bolond, próbáld meg már, mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi amennyi. Felhívatta a király Ráadót a maga szobájába, odavezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy erdõt.

- Látod azt az erdõt, fiam, Ráadó?

- Látom.

- No, azt nekem holnap reggelre - mikorra felkelek - tövestül-gyökerestül mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csûr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb hord a fiának, a lisztjébõl pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz.

Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja õ ezt mind meg, mikor azt se tudja, hogy kell hozzáfogni. Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta.

- Ne búsulj biz ezen egy cseppet se, szívem, Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.

Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elõvett egy sípot, azt megfújta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogyha Anyicska belefújt, az egész Tündérország meghallotta hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfújta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.

- Mit parancsol, felséges kisasszony? Mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?

- Azt parancsolom, hogy - látjátok-e amott azt az erdõt?

- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk! - kiabáltak mindenfelõl.

- No, azt az erdõt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csûrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tiszta búzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nõjön, meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele legyen a csûr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb se hord a fiainak, a lisztjébõl pedig friss kalács legyen az asztalon.

- Értjük, értjük, megyünk, meglesz.

Alig mentek el, hallatszott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy kiabálás: "Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell." "Innen már el van hordva, ide azzal az ekével." Hallatszott az ökörhajtás, amint szántottak: "Hí-hó, csálé, Csákó, hajsz, Lombár!" Azután hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak, mondja Anyicska Ráadónak:

- Eredj ki már te is, lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz az ablakon, lássa, hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.

Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja, hogy Ráadó hogy sepri a szérût, hányja meg veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, odahíja a feleségét:

- No nézd, mennyire ment a fiúnk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az embereknek.

- Látom ám! De nem az õ munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet egyiknek se venni semmi hasznát.

De a király egyik fülén beeresztette, másikon ki, amit az asszony mondott; mikor aztán egy kis idõ múlva maga Ráadó bevitte neki a frissen sült, párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökérõl a bõr.

- Ember vagy, fiam, Ráadó, máskor is így végezd el, amit rád bízok!

De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta az urát:

- Csináltass már megint valamit azzal a kölyökkel, vagy neked már ítéletnapig elég lesz az az egy munka, amit minap - de akkor se maga - csinált! Hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja reggeltõl estig szárán a legyet!

A király próbálta csendesíteni, hogy ne bántsa mindig azt a gyermeket, hisz az se kutya, hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a felesége még jobban rákezdte:

- Hát még pártjokat fogod! Még engem hallgattatsz! Jobb bizon, hogy dolgoztatsz vele valamit, lássuk, mit tud a híres.

Behívatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy nagy erdõt:

- No, édes fiam, látod azt az erdõt?

- Látom.

- No hát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boroshordó készítve, a gallyaiból ölfa vágva, behordva a majorba; a töve a fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szõlõvel, a szõlõ meg is nõjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az asztalon belõle kóstolónak.

Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha kettévágták volna, ment nagy szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégiscsak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát.

- Csak sose adjon az Isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz. Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.

Megint megfújta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak apraja-nagyja, hogy még az utcán se fértek el.

- Mit parancsol, kis királyné? Mit parancsol a mi kedves kis királynénk?

- Hát azt parancsolom, hogy - látjátok amott azt az erdõt?

- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk!

- No, azt az erdõt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a faderekakból hordókat csináljatok, a gallyakat ölbe vágjátok, behordjátok a majorba; a fatövét mind kiirtsátok, a földet felássátok, szõlõvel beültessétek; a szõlõ megnõjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon, hogy holnap reggelre mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az asztalon.

- Értjük, megyünk, minden meglesz.

Alig mentek el, hallatszott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint dõltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalultak, a dongákat abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már éjféltájban hallatszott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket hajtották el a szõlõrõl, azután nemsokára a hordók, kádak dübörgése, amint szüretre mentek, a szedõk danolása, a csõszök lövöldözése. Mikor pitymallani kezdett, mind be volt a szõlõ hordva-tapodva.

Ráadó csak akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! - õ is elõvesz egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál, kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon, meglátta a nagy munkában, bizony kicsibe nem múlt, hogy öreg ember létére sírva nem fakadt örömében. Hítta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a fiút.

- No, feleség, mégis van kifogásod ellene?

- Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább látnál az orrodnál, ha utánanéznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e azt, vagy az a gyönyörûséges mákvirág Anyicska?

De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott; hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán nem tudta a királyné végighallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb leányához tanácskozni, hogy hogy s mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár kisütötte-fõzte, hogy mit csináljanak. Ment a királyné megint vissza az urához.

- No, te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, amit én mondok neki! Az ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága leányod. Annyi az egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt nyergelje meg, ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha megteszi, jó, ha nem tudja megtenni, fel is út, alá is út, itt olyan mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.

Magához hívatta a király harmadszor is Ráadót.

- No, fiam, Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom, hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll, hogy holnap reggel kivezettet a feleségem a palota udvarába három tüzes paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a hármat, azután minden segítség nélkül, saját emberségedbõl rájok ülni, megkerülni egymás után mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá magát.

- Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesbõl!

Ment aztán ki nagy fütyörészve az udvarra, még be se akart menni Anyicskához, hanem aztán mégiscsak befordult.

- No, hát most mit parancsolt az apám?

- Szót se érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek ugyan kár olyan nagy feneket keríteni.

- Hej, szívem, Ráadó, te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se tudok segíteni. Tudod-e, hogy az a három ló a két néném és én? Egyik tüzesebb, mint a másik, ha ezer lelked volna, se tudnád õket megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon, szájukon fújják a lángot. Egyetlenegy módja volna csak, amivel bírni lehetne velük: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, azzal körülkarcolnád körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana mindegyik, mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.

Úgy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna. El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd. Hanem Anyicska mégis vigasztalta:

- No, majd megpróbálom elcsenni tõle az éjjel, ha alszik, ha aztán az meglesz, gyerekjáték a többi.

Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott szomorkodott, ha nem szégyellte volna, tán sírt volna is. Hát egyszer, amint ott búsong-szomorkodik, mint a kárvallott cigány, jön ám be hozzá Anyicska, hozza a sarkantyút.

- No, lelkem, Ráadó, megsegített az Isten, el tudtam lopni, most már csak arra tanítlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát mikor majd kivezetik a három lovat, a két néném meg engem, az egyik mennykõt lehel orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak egész teste lángot hány, de te azzal ne gondolj, menj közel hozzájok, amelyiket meg akarod nyergelni, karcold körül a sarkantyúval, úgy megáll, mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a másik kettõvel is csakúgy tégy.

Másnap reggel a király kihirdettette az országban, hogy az õ palotájában mi történik, tele is gyûlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitûzött idõ eljött, kivezették a három lovat. Az elsõ - a legöregebb királykisasszony - mennykövet fújt az orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott-vágott, de Ráadó szép csendesen körülkanyarította a sarkantyúval, hát - uramfia! Úgy láttam, mint most - megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyûszerrel megnyergelte, ráült, azzal hajrá! "Majd kitöltöm most rajtad a mérgem, amért vesztemre törtél" - elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából, mire visszakerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot végigcserdített rajta, azzal bekergette az istállóba. Azután a második lóra - a második királykisasszonyra - került a sor. Ez is szórta eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körülkanyarította a sarkantyúval, ez is megállott, mint a pecek, ezt is megnyergelte, azután megnyargalta úgy, hogy az izzadság dõlt róla, mikor visszakerültek, bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló - a gyönyörû szép Anyicska - volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! - az anyja, a vén, gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyílt a föld körülötte, de Ráadó ezzel nem gondolt, körülkanyarította ezt is a sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó rátette a nyerget, ráült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor visszaértek, megtörülgette a selyemkendõjével, bevezette szépen az istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.

A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ottvész Ráadó, hát bizony még a kínozta meg az õ kedves leányait, hogy megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt, hogy akárhogy, mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, míg a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettõt. De egy darabig - hiába volt az eskü - nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.

Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából - mert nemcsak egy országa volt -, hogy menjen csak hamar, ott az ellenség pusztítja az országot tûzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király, hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy bízza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Míg készült a háború, mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa õket, míg oda lesz, ígérte is az asszony szájjal, hej, pedig de mást forgatott az eszében. "Menj el csak, majd tudom én, mit csinálok, rég lesem már, hogy elvigyen az ördög valamerre."

Elbúcsúzott a király egész háza népétõl, elindult a tenger sok katonával az ellenség elébe.

Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb, legkínosabb halál a világon, hogy azzal végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már elõre örült neki a vén guzsalyravaló: "Milyen szép lesz majd nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdõben, mint a tepertõ, tudom, nem lesz többet kedvök ihogni-vihogni egymással."

El is készíttetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az olajat is a tûzhöz tetette, csak az volt hátra, hogy felforrjon.

De a jó Isten nem engedte, hogy két ártatlan teremtésen olyan kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög cimborája. Megmondta Anyicskának az egyik cseléd - akire az olaj forralása volt bízva -, hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hívatta Ráadót, elmondott neki mindent:

- Hanem most már, lelkem, Ráadó, nincs mást mit tenni, el kell szökni valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?

- Azon nem volna mit aggódni - felelt rá Ráadó -, elmegyünk az apám országába, úgysincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg királyné, boldogan élünk, míg meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?

- Biz azt magam se tudom - mondja Anyicska -, hogy hogy haladunk sebesen, mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idõ kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy föld alatti utat, hogy pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.

Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kívül voltak, a hátára vette Anyicska Ráadót, repült vele, ahogy tudott, de hiába; sebesen nem mehettek, mert nem volt Anyicskával semmi mestersége.

Alig mentek el, elkészült a forró olajfürdõ. Beszólott a királyné az Anyicska szobájába:

- Anyicska leányom, gyere ki!

Felelt helyette az egyik nyál:

- Mindjárt megyek, édesanyám, csak hadd kelek föl.

A vak király

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok próbálták meggyógyítani, de mindhiába, egyik sem ment semmire. Maga a király tudott volna ugyan egy orvosságot szemének, de azt senkinek sem mondta meg, hogy mi; akárki kérdezte tõle, csak azt felelte, hogy mihaszna mondja meg, mikor úgyse tudják megszerezni.

Volt ennek a királynak három egészen felnõtt legény fia. Ezek egyszer összebeszéltek, hogy akárhogy, mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá a legöregebbik, megállt az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:

- Felséges király atyám! Én most azért jöttem, hogy megkérdezzem felséges király atyámtól, mitõl gyógyulna meg a szeme, mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot ha az életünkbe kerül is, megszerezzük.

A király erre nem szólott egy szót se, hanem volt elõtte az asztalon egy nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott elõle félreugrani, a kés megállott a diófa ajtóban. Erre a királyfi úgy megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.

Másnap a középsõ királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.

Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be sem akarták ereszteni, hogy ha õk ki nem tudták venni az apjokból, biz ez sem sokra megy, de a királyfi nem tágított, hanem bement. Mikor elmondta, hogy miért jött, ehhez is hozzávágta az öreg király a nagy kést, de ez nem ugrott félre, hanem megállt, mint a pecek, kicsibe is múlt, hogy belé nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a fejébõl, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi még ettõl sem ijedt meg, kihúzta a kést az ajtóból, odavitte az apjának.

- Itt van a kés, felséges király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg, mitõl gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyáim megszerezhessék.

Nagyon megilletõdött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna ezért a fiát, hanem összevissza ölelte, csókolta.

- No, kedves fiam - mondja neki -, nemhiába voltál te egész életemben nekem legkedvesebb fiam, de látom, most is te szántad el magad legjobban a halálra az én meggyógyulásomért (mert a kést is csak azért hajítottam utánatok, hogy meglássam, melyikõtök szállna értem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitõl gyógyulna meg a szemem. Hát kedves fiam, messze-messze, a Veres-tengeren is túl, a hármashegyen is túl lakik egy király, annak van egy aranytollú madara, ha én annak a madárnak csak egyszer hallhatnám meg a gyönyörû éneklését, mindjárt meggyógyulnék tõle; de nincs annyi kincs, hogy odaadná érte az a király, mert annyi annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics.

Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy õk hát most elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy így hozzák, úgy hozzák el, ha ezer ördög õrzi is. A legkisebb királyfi is el akart menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz õutánuk ne csikókodjék, minek menne el bajnak; aztán meg az öreg király sem eresztette sehogy sem.

- Már édes fiam, te csak maradj itthon énmellettem, segíts egyben-másban öreg fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de még meg is halhatok addig, míg oda lesznek, akkor - ha te is elmennél, kire maradna az ország?

Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy hûhóval, tizenkét társzekeret megraktak arannyal-ezüsttel útiköltségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki, hogy egy esztendõ alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat, azzal elmentek.

Eltelt az egy esztendõ, de nem jött haza a két királyfi, eltelt a második is, harmadik is, negyedik is, mégsem hallatszott semmi hírök. Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is akart már sokszor indulni utánuk, de az apja nem eresztette; hanem mikor már az ötödik esztendõ is a vége felé járt, a királyfinak sehogy sem volt maradása, hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindult. Egy régi, hûséges szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.

Mentek, mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az öreg király országából.

Amint kívül voltak a határon, megláttak egy rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda elõtt, a szolgáját beküldte egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos ember két kocsmabeli személlyel, de rájok sem ügyelt, hanem amint kihozta az inas a bort, megitta, azzal mentek tovább.

Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik sem szólt egy szót se, nagy sokára aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:

- Jaj, felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy megharagszik érte.

- Nem haragszom én, csak mondjad.

- No hát, ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?

- Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?

- Ó, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.

- Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.

- Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerõsöknek tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de mégse mertem egészen rájok fogni, megkérdeztem hát a kocsmárostól: "Hallja kend, miféle két ember ez, aki itt táncol?" Azt mondja rá a kocsmáros: "Jaj, jó uram, régi embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, mert biz azt még a Veres-tengeren is kellett volna keresni, kapták magukat, itt maradtak, azóta mindig itt esznek-isznak, mert volt ezeknek pénzök vagy tizenkét társzekérrel, de biz a már mind elfogyott, alig van nekik annyi, amennyivel egy-két hétig megérik." Ez aztán abbamaradt, a kocsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.

Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta elhinni, de az inas erõsítette, gondolta hát magában, hogy most nem tölti az idõt, majd visszafelé jövet hazahíja õket.

Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdõbe, ott az út egy helyen kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre menjenek. Amint ott tanácskoznak, egyszer - mintha csak a föld alól bújt volna ki, vagy az égbõl csöppent volna - ott termett egy szép nagy róka. A királyfi, amint meglátta, nyúlt a nyila után, hogy majd meglövi, hát, uramfia, tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám, megszólalt a róka emberi nyelven:

- No, felséges királyfi, hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?

- Hiszen nem tévedtünk éppen el - felelt neki a királyfi -, hanem azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül melyik visz a Veres-tengerhez. Hát miért kérded?

- Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom a járást ezen a tájékon. De hát miért mennek a Veres-tengerhez?

A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak, tövirõl hegyire; mikor aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:

- Bizony, nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyezségre: én segítem a királyfit jó szóval mindenütt, ahol csak szükség lesz rá, ezért aztán mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt, drágaságot (mert tudom, hogy hoz), mindenen, de mindenen az utolsó tûig megosztozik velem.

A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka kihúzott a farka végébõl hét szál szõrt, odaadta a királyfinak.

- No, felséges királyfi, itt van hét szál szõr, ha jártában-keltében akárhol akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott termek tanácsot adni.

Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Veres-tengerhez, jó utat kívánt a királyfinak, s megint eltûnt éppen úgy, ahogy jött, mintha csak a föld nyelte volna el.

Ment, mendegélt a királyfi az inasával, egyszer - nagy sokára - elértek a Veres-tenger partjára. Amint a királyfi végignézett azon a roppant nagy vízen, elborzadt belé, nem látta sem szélét, sem hosszát. "Ó, én Uram, Istenem - gondolta magában -, hogy megyek én át ezen a nagy vízen, mikor azt se tudom, melyik a szélessége?" Csak akkor jutott eszébe a róka, mindjárt elszakított egy szál szõrt; alighogy elszakította, mintha csak a föld alul bújt volna ki, vagy az égbõl csöppent volna le, ott termett a róka.

- Mi baja van, felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vízen?

- Bizony nem én, róka pajtás.

- No, azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se, itt van három alma, csak vágjon neki felséged a víznek, úsztasson benne, míg csak bírja a lova, amikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson a vízbe egy almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad, hogy elférne rajta ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint elfárad a lova, megint hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg; aztán harmadszor is csak úgy tegyen. Többet aztán nem mondok.

Ezzel a róka megint eltûnt, a királyfi pedig meg az inasa belehajtottak a vízbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd kidõltek a lovak alattuk, elhajított a királyfi egy almát, mindjárt olyan nagy darab szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta egy regiment katona is, azon megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor is elfáradtak a lovak, megint elhajított a királyfi egy almát; harmadszor megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni, elérték szerencsésen a túlsó partot. Itt aztán gondolkozóba esett a királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú madarat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakítani egy szál szõrt.

Ott termett megint a róka.

- No, róka pajtás - kérdi a királyfi -, hol találjuk most már meg az aranytollú madarat?

- Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az aranypalotát?

- Hogyne látnám!

- No, hát abban lakik az a király, akié az az aranytollú madár. Öltözzék fel felséged bõ ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lovakkal hagyja itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a kalicka az aranymadárral egy aranyfára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon, hogy valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a kertészek megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát a királyhoz; majd a király kérdi, hogy mert ahhoz a madárhoz nyúlni, csak ezt mondja felséged: "Hogyne mertem volna, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én." Többet aztán nem mondok.

Úgy tett a királyfi, ahogy a róka mondta. Az inasát otthagyta a tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota felé. Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát amint odaért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind csupa aranyból-ezüstbõl volt fonva. Amint kibámulta magát, bemászott szép csendesen a kerítésen, széjjel-nézett a kertben, vigyázta, hogy hol látná meg az aranytollú madarat. De biz azt eleinte meg nem látta volna, ha az orrához ütõdött volna is, úgy elvette szeme fényét a nagy csillogás-villogás; de hogyisne! mikor minden fának ezüst volt a törzse, arany a gallya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált egy gyémántkalickában, egy ágas-bogas aranyfára felakasztva. Amint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem volt magasra téve, felérte a földrõl is, nem kellett érte felmászni, hanem amint vette volna le, a borjúszájú ing megakadt egy gallyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek, megfogták a királyfit, vitték egyenesen a király gazdájokhoz. A király, amint a nagy sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte szidni a királyfit:

- Hát te akasztófára való, hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az én aranytollú madaramat ellopd?

- Hogyne mertem volna - felelt rá a királyfi hetykén -, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!

Nagyon megörült ennek a beszédnek a király.

- No! öcsém, ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy lova, az egész ló ezüstbõl van, a szõre meg színaranyból, ha te ezt nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat meg még ráadásul minden gyémántgyümölcsömbõl egy-egy vékát, aranygallyat meg, amennyit elbírsz.

Megígérte a királyfi, hogy ellopja, ha az életébe kerül is, azzal visszament az inasához a tengerpartra, elszakította a harmadik szál szõrt is. Ott termett a róka megint.

- No, királyfi, mi baja van?

- Hát bizony nekem csak ez meg ez. - Itt elbeszélte, hogy hogy járt az aranytollú madárral, meg hogy mit ígért meg a királynak, utoljára azt is hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne azt a lovat ellopni.

- Biz azt, felséges királyfi - felelt a róka -, másképp nem lehet, hanem felöltözik felséged kocsisruhába, elmegy ahhoz a királyhoz, akié az a ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan, hogy aki egy kortyot iszik belõle, úgy elalszik tõle, hogy aznap, ha csillagot rúgatnak vele, se ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda, felséged az istállóba, dugja el a széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák, elalusznak tõle, akkor aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat, hanem van ott a falra felakasztva egy gyémántszerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon, mert vannak azon apró kis csengettyûk, ha azok megszólalnak, felébrednek a kocsisok, megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak mondja ennek a királynak is azt, amit az elsõnek mondott. Többet aztán nem szólok.

Ezzel eltûnt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett, amint az mondta neki. Felöltözött kocsisruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával vitte, de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az istállóba, odaelegyedett a többi kocsisok közé, hát látja, hogy milyen nagy õrizet alatt van az aranyszõrû, ezüsthúsú ló: egy kocsis rajta ült, egy a fejét fogta, egy a lábát, egy a farkát, tizenkét ember meg körülállta.

Megijedt ettõl egy kicsit a királyfi, hanem azért csak látatlanná tette, addig sündörgött ott elõre-hátra, míg egyszer szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis idõ múlva, amint egyik kocsis szénát akart adni a lónak, megtalálta, kihúzta onnan, elkurjantotta magát:

- Nézzétek csak, mit találtam! Egy nagy üveg pálinkát! Bizonyosan valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide dugta. Igyuk meg!

Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézrõl kézre az üveget, csakhamar részeg lett valamennyi, eldõlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is hozzáfogott a munkához: aki a lovon ült, azt egy kecskelábra ültette, akik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, aki a fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába, aki meg a farkát, annak egy nyövet kendert, mikor aztán így elhelyezte õket, a lovat szépen kivezette az istállóból; hanem amint körülnézett, meglátta a falon a gyémántszerszámot, nagyon megfájult rá a foga, nem tudta otthagyni. "Már ezt, akár élek, akár halok, elviszem" - gondolta magában; le is vette a falról, hanem amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütõdött az ajtófélfához, megcsendült a sok csengõ, a kocsisok felébredtek, megfogták a királyfit. Vitték egyenesen király gazdájokhoz, elmondták neki, hogy hogy akart ez a legény lopni.

A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:

- Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél még csak arra gondolni is, hogy az én ezüsthúsú, aranyszõrû lovamat ellopd?

- Hogyne mertem volna - felelt ennek is nagy hetykén a királyfi -, mikor széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!

- No ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy olyan szép leánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod, neked adom az aranyszõrû lovat, a gyémántszerszámot meg még ráadásul tíz köböl aranyabrakot.

Jól van; megígérte a királyfi, hogy ellopja, azzal kiment a város végére az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? Elkellett szakítani a negyedik szál szõrt is. Ott termett a róka.

- No, mi a baj, felséges királyfi?

- Hát csak ez meg ez. - Itt elbeszélte a királyfi, hogy már meg királykisasszonyt kellene neki lopni.

- No, királyfi - mondja a róka -, most öltözzék fel szakácsruhába, menjen el ahhoz a királyhoz, szegõdjék be szakácsnak. Délben majd felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet nem mondok.

Eltûnt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik király országa felé. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahol a király lakott, felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta, maga bement a királyi palotába.

Éppen kint sétálgatott a király az udvaron; odament hozzá a királyfi.

- Felséges király, én szakács vagyok, azért jöttem, hogy beszegõdjek felségedhez, hogyha megfogadna.

- Jól van, fiam, én megfogadlak, éppen szakácsra van most szükségem; jó, hogy jöttél.

Beszegõdött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába; hanem a másik szakács egész délelõtt lármázott rá, mert minden ételt elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se akarta megengedni a királyfinak, hogy az ételt õ vigye be, de az addig könyörgött neki, míg utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a királyfi a levest, az ajtónál szántszándékkal megbotlott, elejtette a tálat, hogy összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép szál legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta, hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a kisasszony az ujján az aranygyûrût, mindjárt gondolta, hogy nem lehet más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre; aztán behívatta az új szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tõle, hogy hol vette azt a szép gyûrût. A királyfi elbeszélte, hogy õ nem szakács, hanem egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A kisasszony is elbeszélte, hogy az õ kezét most egy igen-igen gazdag király kérte meg, de neki nincs kedve hozzámenni, mert már olyan öreg, hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind nem használ, erõlteti, hogy menjen hozzá.

- Most hát, szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te apád országában megesküdhetünk.

Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban, megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, túl teszik magukat a határon. Ezzel kiment a királyfi a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az aranytollú madár sem lesz az övé, anélkül pedig nem akart az apja szeme elébe menni. Búsult ezen szörnyû módon, már azt is gondolta, hogy érte se megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott, hogy akárhogy lesz, akármint lesz, el kell neki lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától. El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezõre a királyfi inasához, ott, míg az inas a lovakat nyergelte, a királyfi félrement, elszakította az ötödik szál szõrt is. Ott termett a róka.

- Mi a baj, felséges királyfi?

- Hát bizony most az, hogy nem tudom, a királykisasszonytól váljak-e meg, vagy madár nélkül menjek haza. Mert így meg így áll a dolog.

- Sose búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd együtt megyek felségeddel.

Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas meg a róka. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahová a kisasszonyt kellett volna vinni, a város végén a róka éppen olyan szép kisasszonnyá változott, mint az igazi, úgyhogy a királyfi is alig tudta megismerni õket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az inassal, nekik most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a királyfi pedig a róka-kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király, amint meglátta õket, nyakába borult örömében a királyfinak, összevissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki, hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az ezüsthúsú, aranyszõrû lovat, a gyémánt szerszámot meg még ráadásul tíz köböl aranyabrakot, azután ment az igazi kisasszony után. A város végén utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek, hallott a királyfi valami dübörgést, hátranéz, hát látja, hogy a róka szalad utánuk.

- Hát te hogy szabadultál meg?

- Csak úgy, hogy kibújtam az ablakon, aztán itt vagyok.

Mentek megint, mendegéltek, elértek ahhoz a királyhoz is, akihez a lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi, hogy hogy váljon meg ettõl a szép állattól, de a róka vigasztalta, hogy csak bízza õrá, majd eligazítja õ.

Megint elõreküldte a kisasszonyt az inassal meg az ezüsthúsú, aranyszõrû lóval, maga meg éppen olyan ezüsthúsú, aranyszõrû lóvá változott, úgyhogy maga a királyfi se ismerte meg, melyik másik. Elvezette aztán a királyfi a királyhoz.

- No, felséges király, elhoztam az ezüsthúsú, aranyszõrû lovat, hanem ezt most olyan istállóba kell tenni, amelyiknek nagy ablaka van, mert ez világossághoz van szokva.

Úgy tett a király, ahogy a királyfi mondta, aztán odaadta neki az aranytollú madarat, minden gyémántgyümölcsébõl egy-egy vékát meg annyi aranygallyat, amennyit elbírt; azzal elbúcsúztak, a királyfi ment a kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek együtt a Veres-tenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte õket a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkül jött el innen is, az istálló ablakán, azzal, amint elmondta, eltûnt.

Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a Veres-tengerhez, hátranéznek, hát látják, hogy jön utánok a három király három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették, hogy megcsalta õket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak, csak sokára jutott eszébe a királyfinak, hogy elszakítsa a hatodik szál szõrt. Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett neki magyarázni, hogy mi a baj, mert látta úgyis; hirtelen elõkapott három almát, belebukott a vízbe, intett a királyfinak, hogy menjenek utána. Azok szót fogadtak, elkezdtek utána úszni.

Mikor már a lovak alig-alig bírták az úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánuk a katonák, bele is lõttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente valami írral, mindjárt úgy beforradt, hogy a helye se látszott meg. Utánok is próbált úszni egynehány katona, hanem mikorra odaértek, ahol ezek elõször megpihentek, akkorra eltûnt a sziget, a sok katona mind ottveszett. Így hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az innensõ partra.

Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:

- No, felséges királyfi, mármost énrám semmi szüksége, én hát megyek dolgomra, hanem elõbb emlékezzék még felséged a szerzõdésre, amit kötöttünk: hogyha szerencsésen megjárja az útját, mindenen, amit csak hoz, megosztozunk.

A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémántgyümölcsöt, aranyabrakot, aranygallyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a róka azt mondta, hogy:

- Nem addig van ám az, királyfi! Nem úgy alkudtunk, hogy csak az ilyen haszontalanságon osztozunk, hanem úgy, hogy mindenen, de mindenen.

Ezzel elõvette a róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthúsú, aranyszõrû lovat, legutoljára meg a szép kisasszonyt is kétfelé vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton szerezték együtt.

A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta, hogy az egész fáradozása, veszõdése így kárba vész, de azért a rókának nem szólt, mert látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott, hogy olyan szerzõdésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi így elszomorodott, elnevette magát.

- Ne búsuljon, felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az aranygallyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ideengedné-e felséged. Most már látom, hogy jószívû, mert ideadta volna szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.

Ezzel elõvett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hármat, mindjárt felelevenedtek, s meg hétszerte szebb kisasszony, hétszerte szebb ló és hétszerte szebb madár lett belõlük. Mikor éppen köszönni akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltûnt onnan, mintha a föld nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az ezüsthúsú, aranyszõrû lóra, maga meg az inasa felültek a másik kettõre, a sok kincset felrakták a nyeregkápába, azzal útnak indultak.

Mentek, mendegéltek, elértek ahhoz a városhoz, ahol menet a két öregebb királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek, látják, hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek ember meg kíséri; kérdi a királyfi egy embertõl, hogy miféle emberek azok, akiket akasztani akarnak? Mi bûnt tettek, hogy felakasztják õket?

Felelt rá az ember:

- Jaj, felséges királyfi, hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én, hogy hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél, hogy itt, ebben a városban csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se mozdítottak odébb, semmit se csináltak, hanem egyik kocsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztülmentek a nyakán, mert amint a világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát, hogy egy krajcárjuk se maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek egy szegény kupec embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy fel ne adhassa õket, mert rájuk ismert. De hiába! A gonoszságot a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy õk tették, most már lakolnak érte.

Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az õ két testvérje, mindjárt ment a bírákhoz, kérte õket, hogy ilyen gyalázatot csak mégse kövessenek el két királyfin, azonfelül jól meg is kente mindegyiket, úgyhogy aztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a királyfi ment egyenesen a testvéreihez, összevissza ölelte-csókolta õket, vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt mindnyájan hazafelé. A királyfi az úton elbeszélte nekik, hogy milyen nehezen jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy szöktette el; meg mindent, ami csak történt vele, de a bátyjai nagyon szégyenlették magukat tõle, a szemébe se mertek nézni, pedig az csak úgy szerette õket, mint azelõtt.

Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdõbe, mikor a közepén voltak, megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elõvették az elemózsiát, ettek. Mikor jóllaktak, ledõlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt, az is ráhajtotta õrá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi; mikor látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak, hogy milyen nagy szégyen lesz õrájok nézve, ha az apjok megtudja, hogy az öccsük mentette meg õket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik rosszat a másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat, otthon aztán azt mondják, hogy õk szerezték meg a madarat. Úgy is tettek. Legelõször az inashoz mentek, annak levágták a fejét, azután a királyfit szúrták keresztül; már éppen a királykisasszonyt is meg akarták ölni, hanem az felébredt, s könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond õ meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonosz szívû, vadállatnál is vadabb királyfit is megindította ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, amit az öccsük szerzett, az ezüsthúsú, aranyszõrû paripát, az aranytollú madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, hazamentek. Volt nagy öröm királyi apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a bor, mint az árvíz, mindenkinek jókedve volt az egész háznál, csak egy volt szomorú, egy volt, aki éjjel-nappal sírt: a szegény királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a szolgálók közé, még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak vesszen el minél elõbb; az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az, azt felelték, hogy a kalickát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg. Mikor pedig öccsükrõl tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd hazajön az, de még azóta bizony fele útjára se ért, lám, õk is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszõrû lóhoz, éppen úgy, mint öccsük elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.

Hiába volt azonban az aranytollú madár, nem segített a királyon semmit, mert csak úgy jött volna meg a szeme világa, ha az éneklését hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszõrû lónak se vették semmi hasznát, soha senkit nem eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart hozzá menni. Összehívatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! Azok se mentek semmire, egyik egyet, másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.

Egyszer, mikor éppen ott rugdalózott az ezüstló az udvar közepén, nyílott a kis ajtó, hát ki jött be rajta? - nem más, mint a legkisebb királyfi meg az inas. Amint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához. Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú madár, mindjárt elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szeme világa mindjárt megjött tõle, úgy látott, mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy mentette meg bátyjait az akasztófától, azután elmondta, hogy mikor otthagyták a bátyjai az erdõben megölve, ezt a róka hogy, hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta õt is, az inasát is azzal a fûvel, amivel azelõtt már a kisasszonyt is felelevenítette.

- Hanem mármost, édesapám, tartsunk lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.

A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig odaadta fele királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem azután megint eltûnt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.

A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, míg meg nem halt.

 

Pancimanci

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest leánya, aki soha semmit se lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház elõtt, vagy pedig a faluba sétafikált elõre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer éppen olyankor püfölte, mikor a királyfi többedmagával arra sétált, megszólítja a királyfi:

- Ugyan, szegény asszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon?

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon aranyfonalnak, amit elöl-utól talál a ház körül, most is, míg a városban voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonalnak, most már a sincs, amire lehajtsuk a fejünket.

Nagy szeget ütött ez a király fejébe: "Ejnye, de derék leány, jó volna ez nekem!"

Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lányát. Azt kérdi a királyfi:

- Miért üti-veri kend, szegény asszony, azt a leányt megint?

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonalnak.

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.

Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kínozta a lányát a szegény asszony.

Akkor már éppen nem állhatta meg a királyfi szó nélkül:

- Ejnye, kutya teremtette! Minek üti-veri kend azt a szegény leányt?

- Hogyne ütném, felséges királyfi, mikor még a ház tetejébõl is mind aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.

- Azért bizony sose üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd lesz énnálam mibõl fonni aranyfonalat.

Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rossz leánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a leány, de azt is meggondolta, hogy ha még a sövénybõl is aranyfonalat csinál, hát õnála a drága szép lenbõl milyet fonhat?

Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek, s olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé.

Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:

- No, édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz, hanem ne félj, majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

Vett is a királyfi annyit, hogy nyolc ökör alig bírta haza.

- No, feleségem, most már fonhatsz.

A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott egy szobába, ott sírt-rítt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka, amint ott sír-rí, éjféltájban megzörgeti valaki az ablakot.

- Nyisd ki, királyné, az ablakodat!

A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kis ember. Három arasz volt a hossza, két rõf a bajusza, egy sing a szakálla. Megszólította a királynét:

- Tudom, mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonalnak, addig te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem találod, elviszlek magammal.

Gondolkozott a királyné, mitévõ legyen? Utoljára is arra határozta, hogy odaadja a lent. Mindegy, akár így, akár úgy hal meg.

A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se tudta a kis ember nevét kitalálni.

Másnap kiküldte a királyfi az õ vadászait az erdõre. Este, amint hazajönnek, azt találja tõlök kérdezni:

- Mi újság, fiúk?

- Jaj, felséges királyfi - kezdi az egyik -, tudnék én valamit, de tán el se hiszi felséged!

- Már mért ne hinném? Elhiszem biz én, csak mondd el!

- Hát, felséges király, amint az este ránk esteledett az idõ, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni, én, hogy nagyon álmos voltam, otthagytam õket, elindultam az erdõbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek magamnak, ahova lefeküdjem. Amint barangolok elõre-hátra, egy pislogó tûz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy pici kis tüzet ugrál keresztül-kasul egy pici kis ember, három arasz volt a hossza, két rõf a bajusza, egy sing a szakálla, mindig azt kiabálta: "Én vagyok Pancimanci, az én nevem senki se tudja, sütök-fõzök, holnapután szép menyasszonyt hozok." Én azzal eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csodabogarat, de mire visszamentünk, hûlt helyét találtuk.

Mindenki elcsodálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az õ embere. Este nagy vígan ült a szobájában, még az ablakát is nyitva hagyta, egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember.

- No, királyné, kitelt a három nap; hazahoztam a sok drága aranyfonalat, hát te kitaláltad-e az én nevemet?

- Hallgass, Pancimanci, hogyne találtam volna!

Leesett az álla szegény Pancimancinak. Szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamrába.

Másnap reggel bevezeti a királyné az urát karonfogva a kamarába, mutatja neki a sok aranyfonalat.

- Nézd csak, kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam.

A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgyannyira, hogy félre kellett neki fordulni. Összevissza csókolta a feleségét.

Harmadnap abban a városban volt vásár, ahol a királyfi lakott, kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, ami csak a vásárban volt. A királyné azalatt otthon sírt-rítt, nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel.

Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldusasszony, akik közül az egyiknek háta volt kipúposodva, a másiknak az ajaka ért le a melléig, a harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hívatta a királyné, s megparancsolta nekik, hogyha majd a király otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király: mitõl lettek olyan nyomorékok, mondják: a sok fonástól.

Úgy is lett. Hazament a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. Amint ott sétálgat, egyszer csikorog a kis ajtó, odanéz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta, odamegy a királyhoz, kéri, hogy: az Isten nevében ne sajnáljon neki adni valamit. A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tõle:

- Ugyan, szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta úgy kipúposodott, vagy ilyen volt mindég?

- Jaj, felséges király! Nem volt olyan szép leány, mint én, ebben a városban se, de nagyon dolgos voltam, mindig fontam, éjjel-nappal, s a sok üléstõl így kipúposodott a hátam.

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az õ felesége is így megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idõ múlva megint csak nyílott a kis ajtó, megint jött rajta be egy koldusasszony, akinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, S ettõl is megkérdezte, mitõl nõtt úgy meg az ajaka.

- Jaj, felséges király - felelt a koldusasszony -, nem volt olyan szép leány, mint én, nagy darab földön. De sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára így megnõtt az ajakam.

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön.

Nem más ment befelé, mint a harmadik koldusasszony, akinek nyelve a hasáig lógott.

- Hát a kend nyelve mitõl nõtt ilyen nagyra? - kérdi tõle a király.

- Jaj, felséges király, biz ez a sok fonástól. Sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nõtt így meg.

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldusasszony.

- De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se!

A királyné tettette magát, mintha õ bánná legjobban a dolgot, elkezdett sírni-ríni, de nem használt semmit. - A király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

Az naptól fogva semmi gondja sem maradt a királynénak. Még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

 

A veres tehén

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné. Volt nekik egy igen szép kis fiok, Ferkónak hítták. Ez annyira szerette az anyját, hogy mindig utána ment, akárhová ment az anyja, úgyannyira, hogy néha a királyné maga is megsokallta ezt a nagy szeretetet, rá-rákiáltott, hogy: "Mit csikókodol utánam?" De ez sem használt semmit. Ferkó megfogta az anyja ruháját, s el nem eresztette volna, tán ha agyonütötték volna is. Egyszer beteg lett a királyné, Ferkó mindig ott virrasztott az ágya mellett, el nem lehetett onnan vinni se szép szóval, se fenyegetéssel, mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták megtartani, mindig arra ment volna, amerre az anyját temették.

Volt abban a városban egy özvegyasszony, annak volt három leánya, ezek mindig csalogatták Ferkót magukhoz, addig-addig csalogatták, hogy Ferkó megszerette õket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegyasszonyt, hogy a király utoljára rálett és elvette. Hej, szegény Ferkó nem is gondolta volna, hogy az õ állapotja olyan hirtelen rosszra fordul, mert alighogy hazavitték a mostoháját, mindjárt másképp bánt vele, addig mindig tömte belé a legjobb ételeket, aztán meg a korpakenyeret is darabonként kéztõl adta neki. A maga leányait tejbe-vajba fürösztötte, még a szélre se eresztette ki soha, szegény Ferkót meg kicsapta a cselédek közé, mindig ott lakott. A király az ország dolgával volt elfoglalva, nemigen gondolt rá, hogy tartják a fiát, mit adnak neki enni. Hej, pedig ha tudta volna, hogy a felesége mindig azon mesterkedik, mi módon veszíthetné el Ferkót, hogy az ország az õ lányaira maradjon - majd másképp vette volna õ is a dolgot. Itt - lelkemadta - meg se gondolnák kelmetek, mi történt a dologból.

Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen az istállóba, mint aki tudja a járást, megállott a jászol elõtt, csak hogy maga-magának a szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek csak elállt szeme-szája, hogy miféle Isten csodája tehén az. Mit keres az ott? Szaladt egyenesen a királyhoz, s elmondta neki a dolgot. A király is megörült, amint meghallotta, mert már a felesége három nap óta azért nyelvelt rá, hogy kevés a fejõstehén, megparancsolta, hogy kössék a többi tehén közé, ha nem akad gazdája, jó lesz az is fejõstehénnek. Bekötötték hát az istállóba, pedig az a tehén nem volt más, mint a meghalt elsõ királyné, a Ferkó édesanyja, ki azért ment veres tehén képében a királyi udvarba, hogy a fiát táplálja, mert látta, hogy nagyon rosszul bánnak vele. Már egynéhány napig ott volt, de mégse segíthetett a fián, mert az felé se ment az istállónak, hanem tán egy hét múlva oda ment be egy délben a maga ebédjét, a darab korpakenyeret megenni. Az istállóban éppen senki se volt, a kis Ferkó, amint észrevette, hogy senki se látja, elkezdett sírni, de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is megesett volna rajta. A veres tehén, amint meglátta, mindjárt magához szólította:

- Édes fiam - mondja neki -, én vagyok a te édesanyád. Azért jöttem ide veres tehén képében, hogy téged tápláljalak, mert láttam, hogy milyen rosszul bánnak veled. Ezután hát sohase edd meg azt a rossz kenyeret, hanem add oda a kutyának, magad meg, ha megéhezel, csak gyere ide, majd jóltartalak én.

Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta, s olyan terített asztal termett oda, hogy a királyi palotában sem volt párja soha. Ferkó istenesen jóllakott, azután kiment, de az anyja erõsen ráparancsolt, hogy el ne mondja senkinek a dolgot, mert akkor akármi úton-módon, de elveszítik mind a kettõjöket. Nem is szólt Ferkó senkinek, de az naptól fogva olyan pirospozsgás fiú vált belõle, hogy párját kellett keresni.

A királyné sehogy se tudta elgondolni, mi dolog az, hogy Ferkó olyan egészséges, pedig egyebet se kap, mint korpakenyeret, az õ leányai mindig pecsenyével, kaláccsal élnek, mégis csúnyább színben vannak.

A lányaitól is kérdezte, nem tudják-e ennek az okát. De azok se tudták. Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy adjanak neki kenyeret, mert ehetnék; odaadnak neki egy darabot. Ferkó szalad vele egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb lányának:

- Eredj, leányom, nézd meg, hová teszi az a kölyök azt a sok kenyeret.

Annak a leánynak, akinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka közepén, mert - azt meg el is feledtem mondani - ez a három leány olyan csodálatos teremtése volt az Istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme volt, a középsõnek kettõ, a legnagyobbnak három.

Most hát az egyszemû ment le meglesni Ferkót, elment az istállóig, megállott az ajtajában, amint a veres tehén meglátta, rákiáltott:

- Gyere ide, te kutyának a leánya, hadd tartsalak jól! De elébb hunyd be a szemed; majd ha kérdik odabent, hogy ki ad Ferkónak enni, meg ne mondd, mert halálnak halálával halsz meg! Úgyse tudnál semmi bizonyost mondani, mert be volt hunyva a szemed, nem láttál semmit.

Jóllakott a leány, hogy alig bírt mozogni, aztán felment az anyjához. Kérdezték tõle, hogy mit látott. De nem merte megmondani, csak azt mondta, hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret, leül a jászol mellé, úgy eszi, hogy majd megfullad tõle.

Azt mondja a királyné a középsõ leányának, akinek két szeme volt:

- Eredj le te, leányom, több szemed van, hátha többet látsz.

Lement a középsõ leány is, ez is megállott az istállóajtóban, ezt is behítta a veres tehén:

- Gyere be, te kutyának a leánya, hadd tartsalak jól téged is. De elõbb behunyd a szemed, hogy semmit se láss! Ha pedig odabent valamit mersz mondani, halálnak halálával halsz meg! Úgyse tudsz semmi bizonyost, nem látsz semmit.

Teleette magát ez a leány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de odafent ez se mert mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi meg mind azt a kenyeret. Megszólal erre a legöregebb leány, akinek három szeme volt:

- Édesanyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban észreveszek akármit.

Az anyja azt mondta rá, nem bánja, ha lemegy is. Lement hát a leány, s megállt az istállóajtóban. A veres tehén behívta ezt is:

- Gyere be, te kutyának a leánya, hagy tartsalak jól téged is, de elõször hunyd be a szemed!

A leány behunyta a két szemét, de a harmadikat, amely a tarkóján volt, nyitva hagyta. Odaáll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a jobb szarvát, mire mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem volt párja széles e világon. Jóllakott a leány, mikor fel akart menni, erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen odabent mondani semmit, de hiába volt az erõs parancs, mert a leány, hogy mindent látott, alig várta, hogy felérjen a palotába; mindjárt elmondta az anyjának tövirõl-hegyire a dolgot.

- Jaj, édesanyám, nem csoda, hogy Ferkó olyan egészséges! Olyan ételekkel, italokkal él az, amiknek mi még a hírét se hallottuk, csak a jobb szarvát csavarja le az a veres tehén - aki pedig nem is tehén, hanem a Ferkó édesanyja, az elsõ királyné -, mindjárt olyan terített asztal terem a jászol elébe, amilyet még sohasem látott édesanyám. Ferkó csak úgy turkál a sok drága étel közt; hanem már most azon gondolkozzunk, hogy veszítsük el azt a veres tehenet, mert ha azt meg nem öletjük, a nyakunkra neveli ezt a kölyköt.

Megijedt a királyné, amint ezt meghallotta. Gondolkozóba esett, hogy miképpen kellene elveszíteni a veres tehenet. Azt tudta, hogy az urának nagyon kedves állatja, nem egykönnyen lehet majd rávenni, hogy vágassa le, addig gondolkozott, míg kitalálta azzal a furfangos eszivel.

- No, leányom - mondta a legnagyobb leányának -, így gondoltam ki a dolgot. Én most nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram hazajön a háborúból (mert éppen háborúban volt a király), mindenképp próbál meggyógyíttatni; de én addig fel nem kelek az ágyból, míg a veres tehén szívébõl nem ehetem.

Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó éppen ott hallgatódzott a kulcslyukon, leszaladt nagy ríva a veres tehénhez.

- Jaj, édesanyám, ezt meg ezt beszélik odafent.

Feleli rá az anyja:

- Sose sírj azon, édes fiam, jó az Isten, jót ád, majd gondodat viseli, de nem is hagyom én magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor idehívják a mészárost, hogy engem levágjon, kérd az apádat mennyre-földre, hogy engedje meg, hogy te vágj le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom magam megfogni, úgy aztán majd csak megengedi. Akkor te gyere mellém, emeld fel a taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire; magad meg pattanj fel a hátamra, úgy elviszlek én, hogy sohase látnak többet ezek a kutyák.

Csakugyan úgy történt a dolog, amint elõre kicsinálták. Hazajött a király a háborúból, s nagy betegen találta a feleségét. Megijedt szörnyen, hogy már ez is meghal, mindjárt összehívta az ország minden doktorát, borbélyát, minden kuruzsló öregasszonyt, minden hetedik gyereket, hogy tudnának rajta segíteni.

Gyógyították volna is ezek a királynét mindenféle orvossággal, de nem lett semmi látszatja.

Egy reggel behívatja a királyné az urát magához.

- Hej, kedves uram - mondja neki -, megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitõl gyógyulnék meg, de meg se merem mondani, mert tudom, úgyse engeded megtenni, pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.

- Dehogynem engedem meg, kedves feleségem! Ami csak hatalmamban áll, mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, ami javulásodra szolgálna?

- Nem más, mint a veres tehénnek a szíve, ha abból csak egy falatot ehetném, mindjárt meggyógyulnék.

- Ó, ha csak ez a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el is lesz készítve a szíve. Biz ennek kár is volt olyan nagy feneket keríteni.

El is küldött a király mindjárt mészárosokért. Odamentek a mészárosok, kivezették a tehenet az udvarra. Amint kiértek, elszabadult a tehén, sehogy se tudták megfogni, szaladgált, öklelõzött, meg nem állott egy szempillantásra se. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni, hogy adassa oda neki a taglót; majd meglátják, neki megáll; a király eleinte rá se hederített, hogy mit beszélt a fia, de hogy látta, hogy a vágólegények sehogy se bírnak a tehénnel, odaszólott nekik:

- Ugyan adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk, mire megy vele.

A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll, mint egy tõke, meg se mozdul. Elbámult mindenki, hogy mi lesz már ebbõl? Ferkó egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót, már csak várták, hogy hogy üti le a tehenet; hát hirtelen elhajította a taglót, felpattant a veres tehén hátára, úgy elnyargalt rajta, hogy sohase látták többé. Hiába nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak nyomába se hághattak.

Ettõl az órától fogva mindenben szerencsétlen lett a király. A regementjét megverték, elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, amije csak volt, mindenének vége lett, az asszony is pusztította, a három eladó leány is prédálta, egyszóval, mikor Ferkó elment a királyi háztól, az Isten áldása is otthagyta, földönfutóvá lett a király is, a királyné is leányaival együtt.

A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis Ferkóval. Mindaddig ment, míg a király országából ki nem ért, ott aztán megállott, leszállította Ferkót a hátáról.

- No, fiam - mondta neki -, te maradj itt, én elmegyek egy kicsit legelni, mert éhes vagyok, ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy elmentem zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni, ha pedig valami bajod lenne, nesze, itt van ez a síp, azt fújd meg, mindjárt itt termek.

Elment a veres tehén. De alighogy elment, mindjárt ott termett Ferkó mellett egy nagy farkas.

- No, te kutya, hol van az a kutya anyád?

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem a rézhídra jöjjön viaskodni.

Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett az anyja.

- No, fiam, mi bajod?

- Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap õvele a rézhídra menjen viaskodni.

- Hadd beszéljen, rá se hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek legelni, mert még nem laktam jól.

Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve.

- No, te kutya, hol van az a kutya anyád?

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem az ezüsthídra jöjjön viaskodni.

Megint megfútta Ferkó a sípot; ott termett az anyja.

- No, fiam, mi bajod van megint?

- Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap õvele az ezüsthídra menjen kend viaskodni.

- No, fiam, csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még jó lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert mégse laktam jól.

Alighogy elment, ott termett egy nagy, dühös oroszlán.

- No, te kutya, kutyának a fattya, hol van az a csatrangós anyád?

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy itt voltam. De most, ha ezer lelke van is, meg kell neki halnia, holnap énvelem az aranyhídra jöjjön viaskodni.

Megfújja Ferkó a sípot; ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva.

- No, fiam, megint baj van?

- Baj bizony, édesanyám! Itt volt egy nagy, dühös oroszlán, azt mondta, hogy holnap õvele az aranyhídra menjen kend viaskodni.

- No, fiam, ha ez is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert azzal a dühös állattal nem bírok. De majd ha holnap kimegyünk az aranyhídhoz, gyere ki te is, állj meg a híd mellett, mikor majd én látom, hogy csakugyan felülkerekedik az oroszlán, elhajítom a jobb szarvam, te azt kapd föl, szaladj el vele, de bele ne nézz, míg valami nagy várost nem érsz, ott aztán belenézhetsz, majd meglátod, mi lesz belõle.

Másnap elbúcsúztak egymástól. Kimentek nagy szomorúan az aranyhídhoz, már akkor ott várta õket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel, sokáig viaskodtak, utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a tehén elhajította a jobb szarvát. Ferkó felkapta, szaladt vele, míg egy város alá nem ért, ott belenézett, hát - hiszitek, nem hiszitek - olyan nagy juhnyáj jött ki belõle, hogy nem látszott széle-hossza. No iszen meggyûlt a szegény Ferkónak a baja, nem tudta, hogy mit csináljon azzal a sok juhval, maga nem tudott velök bánni, juhásza meg nem volt. Amint így töprenkedik, odamegy hozzá egy nagy kutya, azt mondja neki:

- Látom, gazduramnak nincs juhásza. Fogadjon meg engem, majd megõrzöm én a nyájat.

- Nem bánom - feleli Ferkó -, hát mit kérnél?

- Ha megengedné gazduram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegõdném.

- No, nem bánom, hanem aztán hûségesen szolgálj!

Hozzáfogott a kutya az evéshez, de mire a hatodikat ette volna, kipukkadt; megint juhász nélkül maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú volt szegény, hogy így magában maradt; senkije sincs a kerek ég alatt, ez még jobban elvette a kedvét. Amint ott búslakodik, odamegy hozzá egy farkas.

- Ejnye, de szomorú gazduram! - mondja neki.

- Bizony hé, nem is lesz nekem jókedvem ebbe az életbe soha, látod, most sincs juhászom, akire ezt a nyájat bízhatnám.

- Az bizony nagy baj! Hanem tudja mit, gazduram? Gondoltam én egyet, azt mondja kend, hogy sohase lesz többet jókedve; én hát beszegõdöm juhásznak, meg is õrzöm a nyájat hûségesen, ha megígéri kend, hogy mihelyt legelõször jókedve lesz, nekem adja a fejét.

- Itt a kezem - felelt rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki már nem is lehet soha többet jókedve.

Attól az órától a farkas õrizte a nyájat hûségesen, mert úgy gondolkozott, hogy majd csak lesz egyszer a gazdájának jókedve, akkor aztán megeszi, a nyáj is õrá marad; Ferkó pedig eladott egy jó csomó juhot, az árából nagy palotát csináltatott. Élt a nagy uraságban.

Lakott abban a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több gyermeke, csak egyetlen gyönyörûséges szép leánya. Ez a király egyszer nagy bált adott, Ferkót is meghívta bele. El is ment Ferkó: csináltatott magának egy öltözet aranypaszomántos ruhát, azt magára vette, úgy ment el. Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult, a sok hercegkisasszony mind azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép legényt nem látott; de Ferkó rájok sem nézett, hanem ment egyenesen a királykisasszonyhoz, táncba hívta, tánc után meg beszédbe eredt vele. Elmondta neki az egész élete történetét, hogy õ is királyfi, meg mindent, ami csak vele történt, s úgyannyira beleszerettek egymásba még akkor este, hogy felfogadták, hogy soha többet el nem hagyják egymást.

Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a leányát, az beleegyezett, megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor legjobban mulatnak, betoppan a farkas, mondja, hogy õ a võlegény fejéért jött, akkor jutott Ferkónak eszébe a fogadása, nagyon megijedt õ is, a menyasszonya is. Szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz, elmondták neki a dolgot. A király nagyot nevetett rajta.

- No, csak maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat - azzal kiment; volt neki kilenc nagy komondora, azoknak odaadott kilenc búzakenyeret, mikor megették, ráuszította õket a farkasra; úgy széttépték, mint a semmit.

Akkor megint nagy lakodalmat csaptak. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

 

A kis kakas gyémánt félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.

- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erõvel is elvette tõle, hazavitte, betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd belé a kútba.

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:

- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.

A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égõ kemencébe.

A szolgáló megint megfogta a kis kakast, az égõ kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!

Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.

A szolgáló belévetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:

- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst!

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bõ bugyogóm fenekébe.

Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bõ bugyogója fenekébe.

Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.

- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast! Vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.

Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga mondókáját:

- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt! - Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belõle, még máig is él, ha meg nem halt.

 

Az õzike

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegyember, elvette az özvegyasszonyt.

Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte õket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg õket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.

Ez naptól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig elõttök állt a sok dió, akkor ettek, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte õket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibök tettek; egyszer a kislány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:

- No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük õket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettõt, holnapután aztán - úgyis vasárnap lesz - megöljük, nagy dínomdánomot csapunk belõlök.

Így is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tûzhöz, hogy ha majd felforr, megfüröszti õket benne. Hanem a kislány se állhatta tovább, félrehítta a kisöccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kisgyermek, míg kisütötték-fõzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjok mindig szemmel tartotta õket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lúgzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kisfiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restellt utána menni, a kislánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! A kisleány is kiszaladt, utolérte az öccsét, hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.

Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kisfiú megszomjazott. Azt mondja a kislánynak:

- Jaj, édes kis testvérem, be ihatnám!

- Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatol.

Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer elõtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebbõl a vízbõl.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.

A kisfiú szót fogadott, nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Megint megörült a kisfiú.

- Édes kis testvérem, iszom én ebbõl a vízbõl.

- Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.

Megint szót fogadott a kisfiú, megint nem ivott.

Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kisfiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis õznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kisfiú:

- De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebbõl iszom.

- Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd õzikévé változol.

A kisfiú nem hallgatott rá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízbõl, menten õzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak. De biz azon már nem lehetett segíteni.

A kisleány aztán leszakította a kötõje madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az õzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva; egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kisleány egy nagy lyukat vájt, oda bújtak mind a ketten.

Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutyacsaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták, úgy összebújtak, mint a szegény ember malacai.

Hát éppen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az õzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, mit ugat a kutya. De õ sem látott semmit.

"Márpedig - gondolta magában - akárhogy, mint, de itt valaminek lenni kell." Bekiáltott a lyukon:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:

- Ki van, mi van ebben a boglyában?

Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király.

- Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.

Erre aztán nagyon megijedt a kisleány, kibújt a boglyából, húzta maga után a kis õzikét is. A király kikérdezte, hogy került, mint került oda. A kisleány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták õket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kisöccse õzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kisleány, hazavitte a kis õzikével együtt, ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.

Fel is növekedett a kisleány gyönyörûségesen, olyan szép hajadon lett belõle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis õzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.

Egyszer - hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani - beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy õneki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások-rívások közt, elindult a király a háborúba.

Volt neki egy régi, öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg õ oda lesz. Hej, pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy õrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvetetni a királlyal. Örült a vénasszony, mikor rábízta a király a feleségét, gondolta magában, hogy majd elteszi õ ezt láb alól.

Jó idõ múlva a király elmenetele után egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.

Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. A királyné, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, belelökte a vízbe.

A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép aranykacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, hogy belefúlt, visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.

Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget, hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az õzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba - olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna -, még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az õzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövõ vasárnap meg kell ölni.

A szép királynénak pedig - aki aranykacsa képében úszkált a tóban - sehogy se volt nyugta; mindig a kisfiú után isett-visett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kisfiát, lefektette a bölcsõbe. Azután odament az urához, azt végig-végigsiratta, de azt sirathatta, az nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kisöccse, a kis õzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kisfiát, végig-végigsiratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kisöccse, a kis õzike vackához ment.

- Élsz-e még, kisöcsém?

- Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödön véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.

Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis õzikét, már köszörülték is ki neki a kést, akkor azt a gráciát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki õt négyszemközt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis õzike azt kérdezte tõle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor õ olyan ébren alszik.

- Jaj, felséges király - felelt az õzike -, azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a nénikém aranykacsa képében.

A király mindjárt megkegyelmezett az õzikének, azután behítta a kocsisát:

- No, Pista, te nekem mindig hû szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?

- Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?

- Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt, ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te azzal ne gondolj.

Megígérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, Pista se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony majdhogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista azzal nem gondolt.

No ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán õ elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Ezzel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.

Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az aranykacsa, gyönyörû szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelõtt volt, megfürösztötte a kisfiát, bepólyálta, lefektette; azután odament az urához, hogy majd végig-végigsiratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta.

Pista hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.

Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverõ kállai kettõst.

A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király, s kiszegeztette a város négy sarkára.

A kis õzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyûjtötte a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utoljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.

 

A kis ködmön

Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztûznézni.

Mindjárt kínálták õket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskõ a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy õérte most itt vannak a háztûznézõk, õ most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak õ vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskõ körül, a káposztáskõ eldõl, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.

Már odafönt nem gyõzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:

- Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.

Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.

- Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?

- Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendõbeli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, õ is rákezdte a sírást.

Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

- Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek.

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.

- Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?!

- Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!

Itt elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.

A kérõ se gyõzte õket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta õket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tõlök, azok elbeszélték neki. A kérõ, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízût nevetett.

- No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.

Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:

- Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?

- Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendõ óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.

- No hát majd felszállítom én - mondja a kérõ. Azzal elõvett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.

"No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra."

Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknõ, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:

- Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?

- Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknõvel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.

- No, majd világossá teszem én - mondja rá a legény. Elõvett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.

"No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is."

Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erõvel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:

- Hát kend, nénémasszony, mit csinál?

- Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felõl bedugom, a másik felõl kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévõ legyek velök.

- Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi õket.

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.

"No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot."

Mihelyt hazaért, mindjárt elkendõzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felõlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskõ nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

 

Ráadó és Anyicska

Egyszer, hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, aki teljes életében mindig a háborúban, harcban lakott. Már kilenc esztendõ óta a háza tájékán se volt, azt se tudta, hogy mije van otthon.

Elhatározta hát, hogy már csak akárhogy mint teszi szerét, de hazamegy, felíratja mindenét az utolsó tûig, hogy legalább tudja, mit keresett kilenc esztendõ óta.

Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, azzal elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyûjtötte a sok herceget, grófot, nagy süvegû tótot, a tanácsosokat, bírákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza, hogy meg akarja tudni, mije van; "azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent, az utolsó faszegig, írjatok fel, de úgy, hogy ki ne maradjon semmi az összeírásból".

Széjjelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, akit már kilenc esztendõ óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jókedve volt, akinek apját-anyját megölték.

De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap, a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások között a feleségétõl, összegyûjtötte a katonáit, elindult.

Ment aztán, mendegélt, egyszer beértek egy erdõbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka, amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy õsz-öreg ember, térdig érõ, galambfehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással.

- Hó, megállj! Ki vagy? Hol voltál? Hova mégy?

- Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felírattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fakanál is mind fel van írva.

- Jól van hát, ha mindenedet felírattad, ígérd meg nekem, hogy amid nincs felírva, azt nekem adod.

- Jól van, megígérhetem, ha tetszik, királyi parolámra is fogadhatom, de tudom, hogy nem kapsz semmit, mert semmi se maradt ki az összeírásból.

Megörült az ígéretnek az idegen, kicsibe múlt, hogy õsz-öreg ember létére el nem kezdett táncolni.

- Tudd meg hát, hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, aki mindent tud, ami a nagyvilágban történik. Míg otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiú gyermeket, ez az, amirõl se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát ígéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendõ múlva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három leányom.

Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s íme, ezt az egyet is oda kellett adni idegen embernek, aki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra ígérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy õ a még létlen gyermeket másnak ígérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe - valahányszor e nevet kimondják -, hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, ahol tán sohase talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.

Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodás, már arról nem lehetett tenni.

Meglett aztán a szép fiú gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor úgy hat-hét esztendõs lehetett, hazakerült a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanította mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyíllal lõni, hadakozni. "Legalább ne mondja, akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk."

Nevelkedett aztán Ráadó szépen. Már elmúlt tizenkét esztendõs, mégse jöttek érte, de elmúlt tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, mégse volt semmi híre a tündérkirálynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifjú királyfit, a király nagy dínomdánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.

Egyszer, mikor mindenki a legjobban vigadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, amit a tündérkirály írt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél elõbb, mert szükség van rá.

Elkészítették a szegény királyfit a hosszú útra, egy inast adtak mellé - mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündérkirály -, azzal útnak eresztették. Az ország határáig elkísérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbúcsúztak tõle, jó utat kívántak neki, azzal visszamentek haza.

Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlanjárt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig bírta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota elõtt leültek a kõpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta, hogy milyen szerencsétlen, hogy kell neki idegen országokban bujdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe múlt, hogy sírva nem fakadt. Amint így szomorkodik, egyszer mintha kiáltanának valahonnan: "Ráadó!" Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: "Ráadó lelkem, gyere fel"; szétnézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündérasszony. Õ se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márványgrádicson, nézeget széjjel, de semmit se lát. Mikor a legfelsõ kontignációba felért, egy pompás szoba nyílt meg elõtte; abba is bement, királyfi volt, de még olyat sose látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majdhogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündérmenyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette tizenegy szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre.

- Jaj, szívem, Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom, elfáradtál a hosszú útban, jaj, pedig még fele útján se vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az, hogy: látod-e amott azt a tavat?

- Látom.

- No hát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó leánya hattyú képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az elsõ hattyú, leszáll, megrázkódik, leveti a hattyúruhát, gyönyörû szép leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörûséges Anyicska, akinek párját még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vízbe, fürdik. Egy darabig ott fürödnek, aztán megint - ahogy jöttek - egymás után kikelnek a vízbõl, felveszik a hattyúruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te lopd el az Anyicska hattyúruháját, oda se is add neki, míg meg nem ígéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bízom. Most pedig gyere, feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.

Úgy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyempaplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idõ, hogy menni kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündérasszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan viselje magát, azzal elbúcsúzott tõle.

Ráadó legelõször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni, azután kiment a tópartra, elbújt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett neki várni, jött az elsõ hattyú, a legöregebb tündér-királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött, jött a második hattyú, a középsõ kisasszony is, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött. Legutoljára jött egy gyönyörû pici kis hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánnyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt se tudta volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány, úgy elbámult. Anyicska is levetkõzött, ment a vízbe, fürdött. Még egy darabig játszadoztak együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek, Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, azzal megint elbújt. Jön ki Anyicska a vízbõl, keresi a ruháját, nem találja sehol, elkezd sírni, jajgatni: hogy menjen õ most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre elõjött Ráadó.

- Ne sírj, szívem, lelkem, szép Anyicska, itt a ruhád nálam.

- Isten hozott, szerelmem, Ráadó, be jó, hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert elkésem!

- Nem adom addig, szép Anyicskám, míg nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig hû maradsz hozzám, mert én az élõ Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kívül soha mást nem szeretek; most pedig ígérd meg, hogy hazaviszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.

Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, mégpedig hirtelen, mert az apja várába csak õrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert õ is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyûrût váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.

Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította, hogy a strázsák elõtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit. Ezzel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó pedig odament a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem bírta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap, két éjjel mindig táncoljon. Odament a strázsákhoz, kérdezte, hogy otthon van-e a tündérek híres királya. A strázsák mindjárt megismerték.

- Jaj be jó, hogy itt van a kis gazdánk! Be régen várjuk már! Az öreg felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb, hogy mégse jött-e meg? No de heveredjen le erre a lócára, látjuk, hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!

Végigfeküdt Ráadó a szép kõpadon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály felkelt, megtudta, hogy ott van, mindjárt hívatta magához; felköltötték Ráadót, hogy hívatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.

- Jaj, kedves, be jó, hogy megjöttél, be régen várok rád!

Akkor mindjárt összegyûjtötte az ország fõembereit, hercegeket, grófokat, nagy süvegû tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután úgy tiszteljék, mint királyukat, mert ha õ meghal, arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit megjön az esze a fiúnak, mindjárt átadja neki.

Meghallotta ezt a vén királyné: "No várj, vén bolond - gondolja magában -, csak menjenek el az urak, majd lesz neked nemulass; a maga leányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jöttment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én, hogy az én leányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál."

A két nagyobb leánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának kedvezett, azzal beszélgetett mindig.

Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt nekiesett a vén királyné az urának:

- Megbolondultál, te vén marha? Elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai a magad gyermekénél? Majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök!

A király csendesítette volna, de az asszony se hallott, se látott, dúlt-fúlt, mint a veszett állat. Addig mégsem bánt oly rosszul Ráadóval, míg meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elvesztette volna mind a kettõt egy kanál vízben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se csinál, csak a kenyeret fogyasztja. Egyszer is elkezdett neki beszélni:

- Ugyan, te vén bolond, próbáld meg már, mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi amennyi. Felhívatta a király Ráadót a maga szobájába, odavezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy erdõt.

- Látod azt az erdõt, fiam, Ráadó?

- Látom.

- No, azt nekem holnap reggelre - mikorra felkelek - tövestül-gyökerestül mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csûr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb hord a fiának, a lisztjébõl pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz.

Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja õ ezt mind meg, mikor azt se tudja, hogy kell hozzáfogni. Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta.

- Ne búsulj biz ezen egy cseppet se, szívem, Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.

Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elõvett egy sípot, azt megfújta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogyha Anyicska belefújt, az egész Tündérország meghallotta hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfújta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.

- Mit parancsol, felséges kisasszony? Mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?

- Azt parancsolom, hogy - látjátok-e amott azt az erdõt?

- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk! - kiabáltak mindenfelõl.

- No, azt az erdõt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csûrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tiszta búzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nõjön, meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele legyen a csûr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb se hord a fiainak, a lisztjébõl pedig friss kalács legyen az asztalon.

- Értjük, értjük, megyünk, meglesz.

Alig mentek el, hallatszott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy kiabálás: "Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell." "Innen már el van hordva, ide azzal az ekével." Hallatszott az ökörhajtás, amint szántottak: "Hí-hó, csálé, Csákó, hajsz, Lombár!" Azután hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak, mondja Anyicska Ráadónak:

- Eredj ki már te is, lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz az ablakon, lássa, hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.

Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja, hogy Ráadó hogy sepri a szérût, hányja meg veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, odahíja a feleségét:

- No nézd, mennyire ment a fiúnk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az embereknek.

- Látom ám! De nem az õ munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet egyiknek se venni semmi hasznát.

De a király egyik fülén beeresztette, másikon ki, amit az asszony mondott; mikor aztán egy kis idõ múlva maga Ráadó bevitte neki a frissen sült, párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökérõl a bõr.

- Ember vagy, fiam, Ráadó, máskor is így végezd el, amit rád bízok!

De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta az urát:

- Csináltass már megint valamit azzal a kölyökkel, vagy neked már ítéletnapig elég lesz az az egy munka, amit minap - de akkor se maga - csinált! Hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja reggeltõl estig szárán a legyet!

A király próbálta csendesíteni, hogy ne bántsa mindig azt a gyermeket, hisz az se kutya, hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a felesége még jobban rákezdte:

- Hát még pártjokat fogod! Még engem hallgattatsz! Jobb bizon, hogy dolgoztatsz vele valamit, lássuk, mit tud a híres.

Behívatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy nagy erdõt:

- No, édes fiam, látod azt az erdõt?

- Látom.

- No hát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boroshordó készítve, a gallyaiból ölfa vágva, behordva a majorba; a töve a fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szõlõvel, a szõlõ meg is nõjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az asztalon belõle kóstolónak.

Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha kettévágták volna, ment nagy szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégiscsak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát.

- Csak sose adjon az Isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz. Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.

Megint megfújta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak apraja-nagyja, hogy még az utcán se fértek el.

- Mit parancsol, kis királyné? Mit parancsol a mi kedves kis királynénk?

- Hát azt parancsolom, hogy - látjátok amott azt az erdõt?

- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk!

- No, azt az erdõt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a faderekakból hordókat csináljatok, a gallyakat ölbe vágjátok, behordjátok a majorba; a fatövét mind kiirtsátok, a földet felássátok, szõlõvel beültessétek; a szõlõ megnõjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon, hogy holnap reggelre mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az asztalon.

- Értjük, megyünk, minden meglesz.

Alig mentek el, hallatszott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint dõltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalultak, a dongákat abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már éjféltájban hallatszott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket hajtották el a szõlõrõl, azután nemsokára a hordók, kádak dübörgése, amint szüretre mentek, a szedõk danolása, a csõszök lövöldözése. Mikor pitymallani kezdett, mind be volt a szõlõ hordva-tapodva.

Ráadó csak akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! - õ is elõvesz egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál, kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon, meglátta a nagy munkában, bizony kicsibe nem múlt, hogy öreg ember létére sírva nem fakadt örömében. Hítta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a fiút.

- No, feleség, mégis van kifogásod ellene?

- Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább látnál az orrodnál, ha utánanéznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e azt, vagy az a gyönyörûséges mákvirág Anyicska?

De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott; hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán nem tudta a királyné végighallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb leányához tanácskozni, hogy hogy s mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár kisütötte-fõzte, hogy mit csináljanak. Ment a királyné megint vissza az urához.

- No, te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, amit én mondok neki! Az ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága leányod. Annyi az egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt nyergelje meg, ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha megteszi, jó, ha nem tudja megtenni, fel is út, alá is út, itt olyan mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.

Magához hívatta a király harmadszor is Ráadót.

- No, fiam, Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom, hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll, hogy holnap reggel kivezettet a feleségem a palota udvarába három tüzes paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a hármat, azután minden segítség nélkül, saját emberségedbõl rájok ülni, megkerülni egymás után mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá magát.

- Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesbõl!

Ment aztán ki nagy fütyörészve az udvarra, még be se akart menni Anyicskához, hanem aztán mégiscsak befordult.

- No, hát most mit parancsolt az apám?

- Szót se érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek ugyan kár olyan nagy feneket keríteni.

- Hej, szívem, Ráadó, te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se tudok segíteni. Tudod-e, hogy az a három ló a két néném és én? Egyik tüzesebb, mint a másik, ha ezer lelked volna, se tudnád õket megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon, szájukon fújják a lángot. Egyetlenegy módja volna csak, amivel bírni lehetne velük: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, azzal körülkarcolnád körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana mindegyik, mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.

Úgy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna. El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd. Hanem Anyicska mégis vigasztalta:

- No, majd megpróbálom elcsenni tõle az éjjel, ha alszik, ha aztán az meglesz, gyerekjáték a többi.

Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott szomorkodott, ha nem szégyellte volna, tán sírt volna is. Hát egyszer, amint ott búsong-szomorkodik, mint a kárvallott cigány, jön ám be hozzá Anyicska, hozza a sarkantyút.

- No, lelkem, Ráadó, megsegített az Isten, el tudtam lopni, most már csak arra tanítlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát mikor majd kivezetik a három lovat, a két néném meg engem, az egyik mennykõt lehel orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak egész teste lángot hány, de te azzal ne gondolj, menj közel hozzájok, amelyiket meg akarod nyergelni, karcold körül a sarkantyúval, úgy megáll, mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a másik kettõvel is csakúgy tégy.

Másnap reggel a király kihirdettette az országban, hogy az õ palotájában mi történik, tele is gyûlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitûzött idõ eljött, kivezették a három lovat. Az elsõ - a legöregebb királykisasszony - mennykövet fújt az orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott-vágott, de Ráadó szép csendesen körülkanyarította a sarkantyúval, hát - uramfia! Úgy láttam, mint most - megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyûszerrel megnyergelte, ráült, azzal hajrá! "Majd kitöltöm most rajtad a mérgem, amért vesztemre törtél" - elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából, mire visszakerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot végigcserdített rajta, azzal bekergette az istállóba. Azután a második lóra - a második királykisasszonyra - került a sor. Ez is szórta eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körülkanyarította a sarkantyúval, ez is megállott, mint a pecek, ezt is megnyergelte, azután megnyargalta úgy, hogy az izzadság dõlt róla, mikor visszakerültek, bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló - a gyönyörû szép Anyicska - volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! - az anyja, a vén, gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyílt a föld körülötte, de Ráadó ezzel nem gondolt, körülkanyarította ezt is a sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó rátette a nyerget, ráült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor visszaértek, megtörülgette a selyemkendõjével, bevezette szépen az istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.

A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ottvész Ráadó, hát bizony még a kínozta meg az õ kedves leányait, hogy megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt, hogy akárhogy, mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, míg a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettõt. De egy darabig - hiába volt az eskü - nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.

Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából - mert nemcsak egy országa volt -, hogy menjen csak hamar, ott az ellenség pusztítja az országot tûzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király, hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy bízza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Míg készült a háború, mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa õket, míg oda lesz, ígérte is az asszony szájjal, hej, pedig de mást forgatott az eszében. "Menj el csak, majd tudom én, mit csinálok, rég lesem már, hogy elvigyen az ördög valamerre."

Elbúcsúzott a király egész háza népétõl, elindult a tenger sok katonával az ellenség elébe.

Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb, legkínosabb halál a világon, hogy azzal végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már elõre örült neki a vén guzsalyravaló: "Milyen szép lesz majd nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdõben, mint a tepertõ, tudom, nem lesz többet kedvök ihogni-vihogni egymással."

El is készíttetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az olajat is a tûzhöz tetette, csak az volt hátra, hogy felforrjon.

De a jó Isten nem engedte, hogy két ártatlan teremtésen olyan kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög cimborája. Megmondta Anyicskának az egyik cseléd - akire az olaj forralása volt bízva -, hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hívatta Ráadót, elmondott neki mindent:

- Hanem most már, lelkem, Ráadó, nincs mást mit tenni, el kell szökni valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?

- Azon nem volna mit aggódni - felelt rá Ráadó -, elmegyünk az apám országába, úgysincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg királyné, boldogan élünk, míg meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?

- Biz azt magam se tudom - mondja Anyicska -, hogy hogy haladunk sebesen, mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idõ kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy föld alatti utat, hogy pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.

Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kívül voltak, a hátára vette Anyicska Ráadót, repült vele, ahogy tudott, de hiába; sebesen nem mehettek, mert nem volt Anyicskával semmi mestersége.

Alig mentek el, elkészült a forró olajfürdõ. Beszólott a királyné az Anyicska szobájába:

- Anyicska leányom, gyere ki!

Felelt helyette az egyik nyál:

Ráadó csak nevette a dolgot.

- Hogy felejthetné el gerlice a párját, legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.

Még egyszer aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a kis árendált házba, Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a szép királyi udvarba, elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve mindig jobban-jobban elszorult, mintha valami nagy követ tettek volna rá, mikor aztán belépett az apja szobájába, egyet kóválygott vele a világ, azzal elesett végig a ház földjén, mint egy darab fa. A király azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült el, felélesztgette lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tõle, hogy hogy jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska nem jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette meg a haláltól, de még az se, hogy látta valaha, úgy megfogta a tündérkirályné átka, hogy se ottlétérõl, se elmenetelérõl, se hazajöttérõl egy kis szó nem sok, de annyit se tudott mondani, csak azt tudta, hogy nem kell neki többet elhagyni az apját. A király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is, csakhogy otthon marad, nem megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni az országot, nem kell idegen kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette országszerte, hogy itthon van a fia, nagy dínomdánomot csapott, két nap, két éjjel boldog-boldogtalan ingyen ehetett-ihatott a házánál, ami szemének-szájának tetszett.

Szegény Anyicska pedig csak várta, csak várta Ráadót, de biz az nem ment felé se; eltelt két nap, eltelt három nap, de csak nem ment, negyedik nap aztán beküldte a szolgálóját a városba, hogy mi újság van a királyi palota körül, beszélnek-e a királyfiról meg a mátkájáról? Bement a szolgáló, de azzal a hírrel jött vissza, hogy a királyfiról mindent lehet hallani, de a mátkájáról senki se tud semmit, azt se tudják, van-e, nincs-e. Búsult szegény Anyicska, mindjárt tudta, hogy az anyja átka fogta meg Ráadót; attól fogva mindennap beküldte a szolgálóját újságot hallani, de biz az sose hozott jobb hírt. Egyszer aztán azzal ment haza, hogy azt beszélik, hogy házasodik a királyfi, a szomszéd király szép leányát veszi el, az esküvõ napja is ki van már tûzve, akkor majd az országát is átadja az öreg király a fiatalnak, olyan lakodalmat csapnak, hogy két ország lesz rá híva. Sírt-rítt Anyicska, nem tudta, mitévõ legyen, még csak az se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot tudott volna neki adni. Egyszer valami jó gondolatja támadt, de nem szólt róla senkinek, csakhogy attól kezdve mindig jobb kedve volt.

Mikor már hívogattak a királyi lakodalomra, egy levelet írt az öreg királynak, amibe azt írta meg, hogy itt s itt, ebbe s ebbe a részébe a városnak lakik egy fiatal leány, ki messze földrõl szakadt ide, az igen nagyon szeretné megnézni a királyi lakodalmat, mert még olyant sohase látott, azért ne sajnálja a király meghívatni, se nem eszik, se nem iszik, csak a sok úri népet meg a szép menyasszonyt akarja megnézni. A király mindjárt meghívatta, mégpedig nemcsak széjjelnézni, hanem valóságos vendégnek, még meg is izente neki, hogy okvetlen elmenjen. Megörült Anyicska a meghívásnak, adott is a võfélynek olyan pántlikát, hogy a többi leányé összevéve se ért felényit, amint pedig az elment, mindjárt hozzáfogott a lakodalmi ruha csinálásához, amit magára akart venni.

Mikor aztán eljött a lakodalom napja, felöltözött, de olyan ruhába, hogy Tündérországban se igen látni párját sátoros ünnepkor se, csak elfogta a cselédje szeme fényét. Mire a királyi palotához ért, már ott ugyancsak szólott a muzsika, úgy táncoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek is bokájába ment a szép muzsika.

Bement Anyicska a táncolók közé, de mikor meglátták, mindenki megállott a tánc kellõs közepében, úgy bámult rá, mindenki kérdezgette, ki lehet, ki lehet, de senki se tudott rá felelni. Az öreg király se tudta, hogy ki lehet, se a felesége, ha magától a leánytól kérdték, azt mondta, hogy õ az az idegen, aki kérte a felséges királyt, hogy hívassa meg a lakodalomra; de a nevét - hogy hogy hívják - ki nem lehetett belõle venni. Maga Ráadó rajta-rajtafelejtette sokszor a szemét, rémlett elõtte, mintha látta volna valahol, de nem tudta, hogy hol. Õ is kérdezte tõle, hogy ki, de ez azt felelte rá, hogy gondolkozzék rajta, találja ki, sokszor beszéltek már egymással; hanem bizony Ráadó nem tudta kitalálni, hiába törte az eszét. Elkövetkezett a vacsora ideje. Amint vacsorálnak, felszólal egyszer Anyicska:

- Felséges király, egy nagy kérésem volna nekem felségedhez: engedjék meg nekem, hogy hadd ihassam a võlegény poharából, a mi országunkban az a szokás, hogy a legények a menyasszony poharából isznak, a leányok a võlegényébõl, én hát az országunkbeli szokást itt is szeretném megtartani.

A király szíves örömest megengedte neki, a võlegény még maga töltött neki a legdrágább borból, maga vitte hozzá, maga adta neki oda; elvette Anyicska, felköszöntötte a fiatal házaspárt, azután ivott belõle. Míg ivott, azt a gyûrût, amit a legelsõ találkozáskor a tónál kapott Ráadótól, a szájából beleeresztette a pohárba, úgy adta vissza.

- No, most megiszom a szerelmét - mondja Ráadó, azzal felhajtotta a bort, ami a pohárban maradt, hát amint iszik, megcsördül valami a pohárban, nézi mi az, hát egy gyûrû, nézi jobban, megismeri, hogy az az õ gyûrûje volt hajdan, gondolkozik, gondolkozik, kinek adta õ ezt, hát egyszerre eszébe jutott minden, kiejtette a poharat a kezébõl, odaszaladt Anyicskához, megölelte, megcsókolta. - No, szívemnek szép szerelme, te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó-kapa választ el bennünket egymástól!

Azután elbeszélte az egész násznép elõtt a dolgot, hányszor mentette õt meg Anyicska, hogy fogadtak egymásnak örök hûséget még tizenhárom esztendõs korukban; hogy átkozta meg õket a vén királyné. Elbeszélt mindent tövirõl-hegyire, nem hagyott el semmit. Erre aztán az egész násznép, még maga a menyasszony is azt mondta, hogy ha szeretik egymást, esküdjenek meg, olyan szép leánynak, mint az elsõ menyasszony, akad legény, akár minden ujjára száz. Ráadó meg Anyicska kétszer se mondatták maguknak, mindjárt minden násznépestül mentek a templomba, megesküdtek. Azután még nagyobb lakodalmat csaptak. Mikor legjavában folyt a mulatság, hát ki lép be az ajtón? Nem más, mint az öreg tündérkirály. Elmondta, hogy megtudott mindent, mikor a háborúból hazakerült, hogy milyen kegyetlen volt a vén királyné hozzájok, mindjárt megharagudott, karóba húzatta, a két leányát meg apácának adta, azok még fiatalok, holtokig csak leimádkozhatják majd bûnüket.

- Most pedig, fiam, azért jöttem, hogy átadjam nektek minden országomat, azután holtig nálatok maradjak.

Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak, ettek-ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind ott voltak egy szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam, táncoltam, a zabsarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidõlt a sok víz; te is ott voltál, majd a vízbe haltál, de én megkaptalak, üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna, bizonyosan belehaltál volna.

 

A vadgalamb és a szarka

Tudod-e, miért nem ért a vadgalamb a fészekcsináláshoz, miért rak olyan hitvány fészket, mely csak néhány szál száraz ágból van összetákolva?

Elmondom én.

A vadgalamb a szarkát kérte meg, hogy tanítsa meg õt a fészekrakásra, mert ebben a szarka igen nagy mester, s olyan fészket tud csinálni, hogy ahhoz a héja, ölyv hozzá nem fér. A szarka szívesen elvállalta a tanítást, s fészekrakás közben, míg egy-egy gallyat helyére illesztett, mindig mondogatta a maga módján:

- Csak így, csak így! Csak így, csak így!

A vadgalamb erre mindig azt felelte:

- Túdom, túdom, túdom!

A szarka elhallgatta azt egy darabig, de utoljára megharagudott.

- Ha tudod, csináld! - s otthagyta a fészket fele munkájában.

A vadgalamb aztán azóta sem tudott ebbõl a mesterségbõl többet megtanulni.

 

Jankó és a három elátkozott királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagy ország, abban egy város, abban a városban egy csizmadia, ennek a csizmadiának volt egy felesége meg egy fia. Ez a kölyök sehogy se akarta az apja mesterségét folytatni, hiába ütötte-verte az öreg csizmadia, mindig azt mondta, hogy õ bizon nem fótozza senki csizmáját, mikor úr is lehet, õ bizon úr lesz. Az anyja is pártját fogta, de az öreg csizmadián ketten se tudtak kifogni, mert mindjárt-mindjárt megverte mind a kettõt.

Egyszer megunta Jankó a sok lábszíjazást, bement az anyjához.

- No, édesanyám, én már nem szívelem tovább ezt a sok verést, már nagyocska vagyok, majd elmegyek világra, úgyis csak olyan tedd ide, tedd oda legény voltam itthon, nem tudták semmi hasznomat venni, hiába ettem édesapám kenyerét, csak olyan voltam a háznál, mint az ötödik kerék.

Az anyja is helybenhagyta, elindult hát Jankó. Amint megy, mendegél, beér egy nagy rengeteg erdõbe, meglát egy öreg embert, amint cipekedik egy csomó rõzsével, de sehogy se tudja felvenni. Odamegy hozzá Jankó.

- Adja ide, öregapám, majd hazaviszem én. - Haza is vitte az öreg ember kunyhójáig, ott letette, azzal tovább akart menni, de az öreg ember nem eresztette.

- Már csak, fiam, maradj itt egy-két napig, legalább ismerjük meg egymást.

Jankó hát ott maradt, segített az öreg embernek mindenben.

Tán három nap múlva mondja az öreg ember Jankónak:

- Eredj, fiam, Jankó, szedegess egy kis tûzrevalót, elfogyott, amit múltkor hoztunk, a sincs, aminél egy kis kását fõzzek.

Elindult Jankó a rengetegben. Csak szedeget, csak szedeget, egyszer egy gyönyörû tó mellé bukkan ki. Majdhogy egészen szemmé nem változott, annyira elbámult, amint meglátta a tavat, tele szebbnél szebb aranyhalakkal. Amint ott csudálkozik, egyszer csak hall távolról gyönyörû hattyúéneklést; õ is hirtelen elbúvik, elkezd leselkedni, hát látja, hogy egy szép hattyú száll le a tópartra, ott megrázkódik, leveti a hattyúruhát, egy szép leánnyá változik, elkezd fürdeni. Fördött egy darabig, aztán megint fölvette a hattyúruhát, elment.

Jankó még fel se ocsudott a nagy csudálkozásból, mire még egy hétszerte szebb hattyúéneklést hallott; nemsokára leszállt egy szép hattyú, levetette a hattyúruhát, egy még hétszerte szebb kisasszonnyá változott, megfürdött, azzal elment. Egy kevés idõ múlva még hetvenhétszerte szebb hattyúének hallatszott, lerepült a tópartra egy még szebb kis hattyú, levetette ez is a hattyúruhát, egy még hetvenhétszerte szebb királykisasszonnyá változott, megfürdött a tóban, s elment ez is.

Szegény Jankó jobb szerette volna, ha nem is született volna, mert halálosan beleszeretett a legkisebbik királykisasszonyba, arra pedig gondolni se mert, hogy az valaha az övé lehessen. Hazabandukolt a fával nagy szomorúan, mint akinek az orra vére foly. Az öreg ember mindjárt észrevette rajta, hogy valami baja van.

- Min szomorkodol, Jankó fiam?

- Jaj, édes öregapám, hogyne szomorkodnám én, amikor olyan szép királykisasszonyt láttam, hogyha el nem vehetem feleségül, meghalok bánatomban, pedig annyit remélni se merek.

Itt elbeszélte Jankó, hogy mit látott.

- Jankó fiam - mondja rá az öreg ember -, tudom én, hogy miféle kisasszonyokat mondasz te, de ha az Isten segít, mégis megkerítjük a legkisebbet valahogy.

Jankó majd kibújt a bõribõl, hogy az öreg ember biztatta, mindjárt elkezdte kérni, hogy mondja meg, hol laknak.

- Tyû, édes fiam, fiatal legény vagy - felelt az öreg ember -, de ha tízannyi ideig élnél is, mint ameddig élsz, mégse érnél oda; hanem okosabbat mondok én. Holnap délben eredj ki a tóhoz, jön elõször a legöregebbik királykisasszony, arra rá se hederíts, aztán jön a második, arra se nézz rá, hanem mikor a legkisebbik leveti a hattyúruhát, lopódz oda csendesen, lopd el tõle, azután a kisasszonyt fogd meg, vidd haza az édesapád házához, de a hattyúruhát úgy eltedd, hogy soha színét se lássa.

Jankó éppenségesen úgy tett, ahogy az öreg ember mondta. Kiment a tóhoz, meghúzódott egy bokor mellé, szép csendesen végignézte, míg a két elsõ hattyú megfürdött s elment, azután várta a legkisebbet. El is jött az nemsokára, leszállt a tópartra, levetette a hattyúruhát, hát uramteremtõm, olyan gyönyörû ruha volt alatta, hogy a parasztja nem is látszott a sok aranytól-ezüsttõl, akkora karbunkulusok fityegtek rajta, mint egy-egy tojás; de levetette ezt is, belement a vízbe. Jankónak se kellett több, mikor legjavában játszadozott a tóban, szép csendesen ellopta mind a két ruhát.

Kijött a királykisasszony, elkezdte keresni ruháját, s hogy nem találta, elkezdett sírni. Jankó odament hozzá, a királykisasszony mindjárt megszerette, de mégis könyörgött, hogy adja vissza a ruháját:

- Jankó, szívem szép szerelme, add vissza a ruhámat, átok alatt vagyok, ha vissza nem megyek a kiszabott idõre, nagy büntetés vár rám.

- Dehogy adom, szép angyalom, hanem most már gyere velem, elveszlek feleségül, ásó-kapa választ el bennünket.

A királykisasszony sírt-rítt egy darabig, de azután mit volt mit tenni, csak belenyugodott.

Elindultak hazafelé, útközben találtak egy várost, ott eladták az aranyos ruhát, kaptak érte annyi pénzt, hogy alig bírta haza Jankó. Az öreg csizmadia alig hitt a szemének, mikor a sok pénzt meglátta.

- No, fiam, sohase hittem volna - ha az édesapám mondta volna is-, hogy ilyen úr lesz belõled.

Itt nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek jó ideig.

Egyszer Jankó kiment vadászni, a hattyúbõrt odaadta az édesanyjának, hogy viselje gondját, de a feleségének még csak meg se mutassa.

Alighogy kihúzta lábát az ajtón, mindjárt elkezdett a királykisasszony könyörögni:

- Édes napamasszony, az Isten is áldja meg, mutassa meg nekem azt a hattyúruhát, a színét is elfelejtettem már.

- Jaj, édes leányom, nem mutathatom meg, tudod, rám parancsolt az urad.

- Nem nyúlok én hozzá se, csak meg akarom nézni.

Addig-addig kérte a csizmadiánét, hogy megmutatta. Amint ott nézegeti, egyszer kikapja az asszony kezébõl, magára kapja - éppen nyitva volt az ablak, kirepült rajta. A csizmadiáné csak akkor vette észre, csak akkor csapkodta össze a tenyerét, mikor már kívül volt.

Hazajött Jankó a vadászatból, nagy sírva-ríva találta az anyját.

- Hát édesanyámat mi lelte, mért sír olyan nagyon? - kérdi tõle.

- Hogyne sírnék, édes fiam, mikor így meg így jártam.

Itt elbeszélte az egész esetet. Jankó nagyon elszomorodott rajta.

- No, édesanyám, engem addig nem látnak, míg a feleségem elõ nem kerítem.

Elindult Jankó, ment, mendegélt, egyszer beért abba az erdõbe, amelyikben az öreg ember lakott. Bement hozzá.

- Jó napot adjon Isten, öregapám!

- Fogadj Isten, édes fiam! Hát mi járatban vagy?

- Jaj, öregapám, nagy búba-bánatba estem én most, tegnap, míg kint voltam vadászni, a feleségem elkérte az anyámtól a hattyúruhát, magára vette, elrepült vele, most hát egyenesen kendhez jöttem tanácsot kérni.

- Jól tetted, hogy egyenesen hozzám jöttél, mert csak én tudok tanácsot adni ebben a dologban. Nesze, itt van egy pár csizma, ennek az a tulajdonsága, hogy minden lépéssel hét mérföldet lehet vele lépni, ezt húzd fel, ez elvezet a világ végére, egész addig a hegyig, amelyiken a feleséged lakik; az majd aztán a te dolgod lesz, hogy hogy mégy fel rá, de azt elõre megmondom, hogy azon a hegyen még sohasem volt halandó ember, mert a teteje üveg, az alja víz, amellett olyan állású, mint egy báránybõrsüveg. Ennek a hegynek a tetején van egy aranypalota, abban lakik a feleséged két testvérével együtt.

Megköszönte Jankó a jó tanácsot, azzal útnak indult. Ment, mendegélt, minden lépéssel hét mérföldet lépett. Hét egész álló esztendeig mindig ment, akkor meglátta az üveghegyet csillámlani. Mire a tövéhez ért, elszakadt a csizma, nem lehetett többé hasznát venni.

Elkezdte Jankó kerülgetni az üveghegyet, gondolkozott, hogy lehetne arra feljutni. Csak kerülgeti, csak kerülgeti, mint a gezemicével körülrakott boglyát az éhes ökör, egyszer meglát három ördögfiút marakodni. Odamegy hozzájuk.

- Hát ti mért civakodtok?

- Hogyne civakodnánk - felel a legnagyobbik -, most halt meg az apánk, nem volt neki egyebe, mint egy piszkos nyerge, egy rongyos bocskora meg egy rossz kócmadzag ostora, de ezeknek az a tulajdonságuk, hogy ha valaki felül a nyeregre, felhúzza a bocskort, egyet pattant az ostorral, s azt mondja, hogy: "Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok!" - mindjárt ott terem; most már ezeken nem tudunk elosztozkodni, mert egyik a másik nélkül semmit se ér.

- No hát, tudjátok mit? - mondja nekik Jankó. - Én felállok egy dombra, elhajítok egy krajcárt, aki elébb visszahozza, azé legyen mind a három.

Az ördögfiúk megörültek az okos tanácsnak. Jankó elhajított egy krajcárt, az ördögfiúk utánairamodtak, otthagytak mindent, Jankó pedig hirtelen felhúzta a bocskort, ráült a nyeregre, nagyot cserdített az ostorral, elkiáltotta magát: "Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok!" - mindjárt az üveghegy tetején termett. Onnan aztán visszahajított mindent, hogy legyen azé, aki a krajcárt megtalálta.

Bement Jankó az aranypalotába, éppen ott sepregette a felesége a pitvart, amint belépett. Nagyon megijedt, amint Jankót meglátta.

- Jaj, szívemnek szép szerelme, hol jársz itt, ahol még a madár se jár?

- Érted jöttem, kedves feleségem.

- Nem mehetek én innen sehova, kedves uram, el vagyunk átkozva a testvéreimmel együtt, hogy akárhol vagyunk, mindenünnen csak ide vágyjunk vissza, tetõled is azért kellett eljönnöm; egy csúnya veres ördög átkozott el bennünket, amért nem mentünk hozzá feleségül.

- Hát most már hogy lehetne felszabadítani benneteket az átok alól?

- Nem egyébképpen, mint hogy azt az ördögöt meg kellene ölni.

- No, hát majd megölöm én a beste lélek rongyos ördögét!

- Jaj, szívem, Jankó, nem oly könnyen megy az, sokan próbálták már, de mindnek az életébe került, azért jobb lesz, ha visszamégy, még most nem késõ.

- De iszen már vissza nem megyek, ha mindjárt itt halok is meg. Hanem mondd meg, mi módon lehet legkönnyebben megölni azt az ördögöt.

- Ha már éppen csakugyan rá akarod adni a tejed, hát megmondom: most nincs itthon az ördög, bújj el ide a ruhák közé, majd ha hazajön, keres mindenütt, mikor legközelebb lesz hozzád, ugorj ki, vágd le a fejét, de azt megmondom, hogy egy csapással ha egészen le nem tudod vágni, akkor halál fia vagy.

Jankó úgy tett mindent, ahogy a felesége mondta, elbújt a fogas alá, a ruhák közé, kihúzta a kardját, úgy várta az ördögöt. Nemsokára haza is jött, még az udvaron elkezdett kiabálni: "Phû, phû, idegen szagot érzek!" - azzal hányt-vetett mindent összevissza, odament a fogashoz is, elkezdett kotorászni a ruhák közt, Jankó is hirtelen kiugrott, úgy levágta a fejét, mintha ott se lett volna.

Volt öröm meg vígság a palotában, de Jankó nem felejtkezett el az apjáról-anyjáról, hanem mondta a feleségének, hogy elhozza azokat is. "Legalább legyenek itt az esküvõnkön." A felesége se ellenezte.

- Jól van, kedves uram, nem bánom, ha elmégy is értök, itt van egy gyûrû, ha ennek a fejét befelé fordítod, olyan üveghíd terem innen a földig, amilyen nincs a világon, ha pedig kifelé, akkor megint leomlik magától. Most eredj az istállóba, mondd meg a kocsisnak, hogy fogjon be.

Úgy tett Jankó, ahogy a felesége mondta, befogatott; felült a gyönyörû hintóba, mikor a hegy szélére értek, befelé fordította a gyûrût, mindjárt egy üveghíd termett ott, azon leért a földre, akkor kifelé fordította a gyûrût, megint leomlott a híd. Repült a hat paripa Jankóval, mint a villám, vagy tán még annál is sebesebben, úgyannyira, hogy három óra alatt az apja házánál volt. Bemegy az udvarba, éppen kint találja apját-anyját.

- No, édesapám, édesanyám, jöjjenek velem, ne is kérdezzék, hogy hova, csak jöjjenek.

Felöltöztek mind a ketten az ünneplõ ruhájokba, úgy indultak el, de az asszony sehogy se akart beleülni a hintóba; utoljára mégis beletuszkolta Jankó.

Mikor az üveghegy aljára értek, Jankó megint befelé fordította a gyûrût, megint ott termett az üveghíd; de már arra csakugyan nem akart rámenni a csizmadiáné.

- Én bizon nem kockáztatom az életem senki szépségéért, hiszen leszakad az a rongyos híd. - Alig tudta Jankó megtartani a hintóban, de még akkor se nyugodott bele. - No, fiam, ha meghalok, a te lelkedre halok meg. - Csak akkor örült aztán, mikor bent volt az aranyvárban, mikor meglátta a menyét.

Jankó is megörült, mert a felesége még hétszerte szebb lett, mint azelõtt volt, mindjárt megesküdtek még egyszer, olyan lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országra szólott a híre. Meghallotta azt a két királyfi is, azok is elmentek a lakodalomra, ott megszerették a két nagyobb királykisasszonyt, el is vették mindjárt. Erre még nagyobb lakodalmat csaptak, együtt maradt mind a három házaspár, a csizmadia, a felesége, az öreg ember, mind ott maradt, nem volt olyan boldog háznép több széles e világon.

 

A farkastanya

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer elõtalált egy rucát. Azt kérdi tõle a ruca:

- Hová mégy, tojás koma?

- Megyek világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek, mendegélnek, elõtalálnak egy kakast.

- Hová mentek, ruca koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, elõtalálnak egy varrótût.

- Hová mentek, kakas koma?

Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, elõtalálnak egy rákot.

- Hová mentek, tû koma?

- Megyünk világra.

- Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, elõtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.

Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tû a törülközõbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A legöregebb még messzirõl elkezdett kiabálni:

- Phû, phû, de idegen szagot érzek! Ki mer bemenni?

Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy õ bemegy, ha ezer ördög van is odabent, nem félek én semmitõl.

Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelõször is a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécset gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant, szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközõhöz, ott meg a tû szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte.

Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.

- Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög, mind odabent van.

Nyúlok a hamuba,
Meglõnek puskával.
Szaladok dézsához,
Megvágnak ollóval.
Kapkodok kendõhöz,
Banya szúr tûjével.
Futok ajtó mellé,
Kilöknek lapáttal.
Szaladok pitvarba,
Vesznek vasvillára!
Egy kiált: Hep-hep-hep!
Más ordít: Add feljebb!
Akkor nagyot estem,
Bezzeg jaj volt nekem.

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

 

A kóró és a kis madár

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.

- Kis kóró, ringass engemet!

- Nem ringatom biz én senki kis madarát!

A kis madár megharagudott, elrepült onnan. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.

- Kecske, rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kis madarat. Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast.

- Farkas, edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut.

- Falu, kergesd el a farkast!

Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy tüzet.

- Tûz, égesd meg a falut!

Tûz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy vizet.

- Víz, oltsd el a tüzet!

Víz nem ment tüzet oltani, tûz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy bikát.

- Bika, idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tûz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy furkót.

- Furkó, üsd agyon a bikát!

Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tûz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy férget.

- Féreg, fúrd ki a furkót!

Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tûz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy kakast.

- Kakas, kapd fel a férget!

Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tûz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kis madarat.

Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

Fehérlófia

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:

- Látod, fiam, azt a nagy fát?

- Látom.

- Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.

A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta.

Erre azt mondta neki a fehér ló:

- No, fiam, már látom, elég erõs vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm.

Azzal megdöglött. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, elõtalált egy rengeteg erdõt, abba be is ment. Csak bódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerõsebb fákat is úgy nyûtte, mint más ember a kendert.

- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Megbirkóztak. De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyûvõn, mindjárt a földhöz vágta.

- Már látom, hogy erõsebb vagy, mint én - mondja Fanyûvõ. - Hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. - Fehérlófia befogadta, már itt ketten voltak.

Amint mennek, mendegélnek, elõtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret.

- Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Megbirkóztak. De alig csavarított Fehérlófia Kõmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz vágta.

- Már látom, hogy teellened nem csinálhatok semmit - mondja Kõmorzsoló. - Hanem tudod mit, végy be szolgálatodba, hû szolgád leszek halálig.

Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, elõtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát.

- Jó napot adjon Isten! - mondja neki Fehérlófia.

- Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni.

- Gyere no, én vagyok!

Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre ez is megharagudott, felugrott, s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak.

Amint tovább mennek, mendegélnek, rájok esteledett, õk is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyûvõnek:

- No, te maradj itt, fõzz kását, mink elmegyünk vadászni.

Elmentek. De alighogy tüzet rakott s a kásafõzéshez fogott Fanyûvõ, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyûvõ nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott:

- Én vagyok Hétszûnyû Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg!

Fanyûvõ mindjárt odaadta. Hétszûnyû Kapanyányimonyók megette, azzal visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló, megharagudtak, jól eldöngették Fanyûvõt, de az nem mondta meg, hogy mért nincs kása.

Másnap Kõmorzsoló maradt otthon. Amint kezdte fõzni a kását, odament õhozzá is Hétszûnyû Kapanyányimonyók, és kérte a kását:

- Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg! - De Kõmorzsoló nem adta, Hétszûnyû Kapanyányimonyók sem vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását.

Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyûvõ elõre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kõmorzsolótól is elveszi a kását Hétszûnyû Kapanyányimonyók.

Harmadnap Vasgyúró maradt otthon.

De a másik kettõ se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, mért maradtak két nap kása nélkül.

Ahhoz is odament Hétszûnyû Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták.

Fehérlófia nem tudta, mért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszûnyû Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához.

Amint a három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia:

- Gyertek csak, mutatok valamit.

Vezette volna õket a fához, amelyikhez Hétszûnyû Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.

Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszûnyû Kapanyányimonyók. Tanakodtak, mitévõk legyenek, utoljára arra határoztak, hogy lemennek.

Fanyûvõ font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát.

- Majd lemegyek én - mondja Kõmorzsoló. De harmadrészérõl az útnak õ is visszahúzatta magát.

Azt mondja Vasgyúró:

- Ejnye, be gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtõl sem!

Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel.

Azt mondja Fehérlófia:

- Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét!

Bezzeg nem ijedt ez meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kódorog elõre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy belé, hát kit lát? Nem mást, mint Hétszûnyû Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsírral; a tûzhelyen ott fõtt egy nagy bogrács kása.

- No, manó - mondja neki Fehérlófia -, csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiédet a te hasadról.

Azzal megfogta Hétszûnyû Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, odább ment.

Amint megy, mendegél, elõtalál egy várat rézmezõvel, rézerdõvel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement belé; odabent egy gyönyörû királykisasszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.

- Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár?

- Hát biz én - felelt Fehérlófia - egy ördögöt kergettem.

- No, hát most jaj neked! Az én uram háromfejû sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el hamar!

- Nem búvok biz én, megbirkózom én vele.

Arra a szóra ott termett a sárkány.

- No, kutya - mondja Fehérlófiának -, most meg kell halnod! Hanem viaskodjunk meg a rézszürûmön!

Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét. Azzal visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki:

- No, most már megszabadítottalak, királykisasszony, jere velem a felvilágra!

- Jaj, kedves szabadítóm - felel a királykisasszony -, van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el; szabadítsd meg õket, neked adja az édesatyám a legszebb leányát meg fele királyságát.

- Nem bánom, hát keressük meg.

Elindultak megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüstmezõvel, ezüsterdõvel körülvéve.

- No, itt bújj el az erdõben - mondja Fehérlófia -, én majd bemegyek.

A királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg megindult befelé. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az elsõ. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s rákiáltott:

- Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár se jár?

- Téged jöttelek megszabadítani.

- No, akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejû sárkány, ha hazajön, összemorzsol.

Arra a szóra ott termett a hatfejû sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

- Hej, kutya - mondja neki -, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az ezüstszürûmre, viaskodjunk meg!

Azzal kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia gyõzött, földhöz vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat aranymezõvel, aranyerdõvel körülvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt, maga meg bement a várba. A királykisasszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta.

- Mit keresel itt, ahol még a madár se jár? - kérdi tõle.

- Téged jöttelek megszabadítani - felelt Fehérlófia.

- No, akkor hiába fáradtál, mert az én uram egy tizenkét fejû sárkány, aki ha hazajön, összevissza tör.

Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu.

- Az én uram vágta a buzogányát a kapuba - mondja a királykisasszony -, mégpedig tizenkét mérföldrõl. De azért ebbe a nyomba itt lesz. Bújj el hamar!

De már akkor ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.

- No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Hanem gyere aranyszürûmre, birkózzunk meg!

Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét.

Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett, próbálgatták minden módon, hogy férhetnének bele mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, õ maga meg várta, hogy õérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár ítéletnapig is. Mert amint a három szolga felhúzta a három királykisasszonyt, arra határozták, hogy õk magok veszik el a három királykisasszonyt, s nem eresztik le megint a kosarat Fehérlófiáért, hanem otthagyják õt a másvilágon. Mikor Feherlófia már nagyon megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, elõfogta egy nagy záporesõ, õ is hát beléhúzta magát a szûrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket három fiókgriffmadárral; ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta a szûrével, maga meg bebújt egy bokorba. Egyszer csak jön haza az öreg griffmadár.

- Hát ki takart be benneteket? - kérdi a fiaitól.

- Nem mondjuk meg, mert megölöd.

- Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.

- No, hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az esõ, hogy levehesse a szûrét rólunk.

Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:

- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?

- Nem kell nekem semmi - felel Fehérlófia.

- De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.

- No, hát vigy fel a felvilágra!

Azt mondja rá a griffmadár:

- Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek.

Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint megevett egy kenyeret meg egy oldal szalonnát, azután az utolsót is megette. Már látták a világosságot idefent, hát egyszer csak megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábaszárát adta neki.

Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába.

Itt benyúl a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának.

- No - mondja neki -, amiért olyan jószívû voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.

Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám -, egyszerre kinõtt keze-lába! De még azonfelül hétszer erõsebb lett, mint azelõtt volt.

A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult, megkeresni a három szolgáját. Amint megy, mendegél, elõtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:

- Kié ez a szép gulya, hé?

- Három úré: Vasgyúró, Kõmorzsoló és Fanyûvõ uraké.

- No, hát mutassa meg kend, hol laknak.

A gulyás útba igazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvette a szeme fényét a nagy ragyogás, de õ csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt se tudta, leány-e vagy fiú. Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyethalt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kõmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is meg Fanyûvõ is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz.

Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.

Farkas-barkas

Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált, csak ott kapargált a szeméten. Egyszer a szomszéd fia áthajított egy kis követ, egyenesen a kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt kiabálta: "Fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!" Amint szaladt, elõtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas:

- Hová szaladsz, kis tyúk koma?

- Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!

- Honnan tudod?

- Fejemen történt.

- No hát fussunk, én is futok.

Futottak, futottak, elõtaláltak egy nyulat. Kérdezi a nyúl:

- Hová szaladtok, kakas koma?

- Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!

- Honnan tudod?

- Tyúk komától.

- Hát tyúk koma?

- Fején történt.

- No hát fussunk, én is futok.

Megint futottak, elõtaláltak egy õzet. Kérdezi az õz:

- Hová szaladtok, nyúl koma?

- Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!

- Honnan tudod?

- Kakas komától.

- Hát kakas koma?

- Tyúk komától.

- Hát tyúk koma?

- Fején történt.

- No hát fussunk, én is futok.

Megint futottak, elõtaláltak egy rókát. Kérdezi a róka:

- Hová szaladtok, õz koma?

- Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!

- Honnan tudod?

- Nyúl komától.

- Hát nyúl koma?

- Kakas komától.

- Hát kakas koma?

- Tyúk komától.

- Hát tyúk koma?

- Fején történt.

- No hát fussunk, én is futok.

Futottak, futottak, elõtaláltak egy farkast. Kérdezi a farkas:

- Hová futtok, róka koma?

- Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!

- Honnan tudod?

- Õz komától.

- Hát õz koma?

- Nyúl komától.

- Hát nyúl koma?

- Kakas komától.

- Hát kakas koma?

- Tyúk komától.

- Hát tyúk koma?

- Fején történt.

- No hát fussunk, én is futok.

Futottak, futottak, mindig csak ezt kiabálták: "Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!" Már rájok is esteledett, de azért õk csak futottak. Egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak? Hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak. Egyszer azt mondja a farkas:

- No, barátaim, komáim! Már most mit csináljunk? Nagyon is ehetnénk, ha ez soká így tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam én egyet. Számláljuk el mindnyájunk nevét, akié a legcsúnyább lesz, azt együk meg.

Ráálltak mindnyájan. Elkezdte a farkas:

- Farkas-barkas jaj be szép, róka-bóka az is szép, õzöm-bõzöm az is szép, nyúlom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj be rút!

Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában. De biz az még a fél fogukra se volt elég. Megint elkezdte a farkas:

- Farkas-barkas jaj be szép, róka-bóka az is szép, õzöm-bõzöm az is szép, nyúlom-búlom az is szép, kakas-bakas jaj be rút!

Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap. Hanem bizony másnap megéheztek. Megint elkezdte a farkas:

- Farkas-barkas jaj be szép, róka-bóka az is szép, õzöm-bõzöm az is szép, nyúlom-búlom jaj be rút!

Megették a kis nyulat is; az is elég volt egy napra. De másnapra megéheztek. Megint elkezdte a farkas:

- Farkas-barkas jaj be szép, róka-bóka az is szép, õzöm-bõzöm jaj be rút!

Széttépték az õzet is; az már elég volt vagy két napra. De biz utoljára az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek. Egyszer azt mondja a farkas a rókának:

- Nos, róka pajtás, mármost nincs mit enni. Hanem vagy én eszlek meg, vagy te engem. Azért hát birkózzunk meg, nézzük, melyik lesz a gyõztes, a ravaszság-e vagy az erõsség.

Megbirkóztak; a farkas lett a gyõztes, megölte a rókát. Már ezzel megérte egy hétig is. Hanem akkor ez is elfogyott. Megint megéhezett a farkas. Mit csináljon nagy kínjában? Elkezdett ordítani, amint a torkán kifért. Éppen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlõtték, a bõrébõl bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyûtték.

 

Félig nyúzott bakkecske

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt két fia meg egy kecskéje. Azt mondja egy reggel az ember a nagyobbik fiának:

- Hajtsd ki, fiam, ezt a kecskét legelni, de olyan helyre hajtsd, ahol jóllakhatik.

A fiú kihajtotta szép füves helyre; evett a kecske, evett, míg úgy jól nem lakott, hogy alig bírt megmozdulni. Akkor kérdezi tõle a fiú:

"Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"

Felelt a kecske:

"Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fû se fér több belém."

Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon kérdi az apja a kecskétõl:

"Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"

Felel a kecske:

"Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam."

Megharagudott erre az ember, mindjárt elkergette a fiát a háztól. Másnap reggel mondja a kisebbik fiának:

- Hajtsd ki most te, fiam, a kecskét, de jó helyre hajtsd, mert ha éhen hozod haza, úgy jársz, mint a bátyád.

Kihajtotta a fiú még szebb füves helyre, mint a bátyja, jól is lakott a kecske megint úgy, hogy alig bírta. Akkor kérdezi tõle a fiú:

"Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"

Felelt a kecske:

"Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fû se fér több belém."

Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon megint kérdi az apja a kecskétõl:

"Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"

Felel a kecske megint:

"Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam."

Ez még jobban megharagította az embert, elkergette ezt a fiát is.

Harmadnap reggel nem volt kire bízni a kecskét, maga hajtotta ki az ember. Még szebb füves helyre vitte, mint a fiai, a kecske úgy jóllakott, hogy csak eldûlt, mint egy darab fa. Kérdezi tõle az ember:

"Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"

Felel a kecske:

"Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fû se fér belém."

Ezzel hazahajtotta az ember. Otthon kérdi tõle:

"Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"

Felel a kecske:

"Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam."

Nagyon megharagudott erre az ember, most látta, hogy a két fiát is ártatlanul kergette el a háztól.

- No hiszen megállj, kutya kecske, majd meglakolsz te ezért!

Elõvett egy éles kést, a kecskét megkötötte egy fához, elkezdte nyúzni elevenen. Mikor már félig megnyúzta, megszólalt a kecske:

"Jaj, jaj, jaj, jó gazdám,
ne húzd le a bundám,
úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fû se fér több belém."

Erre aztán félbehagyta a nyúzást, eloldta a fától a félig megnyúzott kecskét. A kecske amint megszabadult, elkezdett szaladni árkon-bokron keresztül. Szaladt, szaladt, egyszer egy rókalyukhoz ért, abba belebújt. Ott aztán meghúzta magát szépen. Egyszer jön haza a róka, beszól a lyukba:

- Ki vagy, mi vagy lyukamba, lyukamba?

"Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."

Megijedt a róka, elszaladt a farkashoz.

- Farkas komám, gyere hamar, ördög van a lyukamban.

Odamegy a farkas a lyuk szájához.

- Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába, lyukába?

"Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."

Megijedt a farkas is, elszaladt a medvéhez.

- Jaj, komám, gyere hamar, ördög van a róka koma lyukában.

Odamegy a medve is a lyukhoz, beszól rajta:

- Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába, lyukába?

"Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."

Megijedt a medve is, elszaladtak mind a hárman. Szaladtak, szaladtak, egyszer elõtaláltak egy sündisznót.

- Hová szaladtok, medve koma? - kérdi a sündisznó.

- Jaj, szaladjunk, te is szaladj, ördög van a róka koma lyukában.

- Nem szaladok én, gyertek vissza, hátha ki tudnám onnan riasztani.

- Már hogy tudnád, én csak erõsebb vagyok, farkas komám is, mégse tudtuk - felel a medve.

- No csak próbáljunk szerencsét - mondja a sündisznó.

Visszamentek hát; beszól a sündisznó a lyuk száján:

- Ki vagy, mi vagy, róka koma lyukába, lyukába?

"Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske,
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."

De a sündisznó nem ijedt meg, hanem összegombolyította magát, begurult, elkezdte szurkálni minden oldalról a nyúzott részét a kecskének. Ez se vette tréfára a dolgot, kiugrott a lyukból. Idekint aztán mindjárt megismerték õkelmét a medve is, farkas is; megfogták, széjjeltépték, jó lakomározást csaptak belõle.

Ha széjjel nem tépték volna, az én mesém is tovább tartott volna.

 

Az egyszeri gyerek

Mikor én olyan suhanc gyerek voltam, egyszer mondja az édesapám, hogy fogjak be két ökröt, menjek az erdõre fáért. Befogom a két ökröt, elindulok az erdõre. Csak megyek, csak megyek az ökör elõtt, de igen nagy volt a sár, egyszer beleragadt a fél csizmám, mezítláb maradtam. Húznám ki a csizmám a sárból, de biz az nem jött. Mit csináljak, mit csináljak? Hazaszaladtam egy emelõrúdért, azzal kifeszegettem a csizmámat a sárból. De míg az emelõrúdért jártam, úgy elment a két ökör a szekérrel, hogy se híre, se nyoma nem volt. Most már mitévõ legyek? Ha hazamegyek, megnyúz az édesapám; kaptam magam, bementem Váradra, beállottam szûrszabóinasnak. A gazdám adott egy rongyos darócot, azt a nyakamba gabalyítottam, olyan úr voltam, hogy...

Másnap reggel azt mondja a gazdám: "Fogd fel azt a kosarat, öcsém, menjünk a piacra, vegyünk borsót ebédre." Kimentünk a piacra, meg is vettünk mindent, de borsót mégis elfelejtettünk venni. Mikor hazaérünk, észreveszi a gazdám, hogy nincs borsó. Mindjárt mondja nekem: "Eredj vissza, fiam, a piacra, elfelejtettünk borsót venni, végy te." Vissza is mentem én, vettem is borsót, de nem találtam vele haza. Csak keresem, csak keresem a házunkat, egyszer rám esteledik. No, most már mit csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház ablakában; bementem a házba. Odabent egy vénasszony fõzött pulickát egy akkora fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én is éhes voltam, mondom az asszonynak: "Nénémasszony, adjon kelmed egy kis kását." Az asszony mindjárt elibem tett egy tál gölödényt, úgy jóllaktam töltött káposztával, hogy még most is tele van a hasam korpaciberével.

Amint jóllaktam, lefeküdtem a kuckóba, belehúztam magam a darócomba. Egyszer jön haza a gazda nagy részegen a korcsmából, az asszony kitálalja neki a pulickát. Az ember meglát engem a kuckóban, hí, hogy menjek, egyem vele; én már jól voltam lakva, nem akartam menni, de rám rezzentett, hogy majd így meg amúgy, csak ne egyem! Az asztalhoz ültem hát, de biz énbelém nem fért egy falat se, be volt kötve a szûröm ujja, mind abba eresztegettem a pulickát.

Mikor jóllakott az ember, felugrott, elkezdett táncolni, engem is megfogott, hogy táncoljak vele. Táncoltunk, táncoltunk, egyszer kiódzott a darócom ujja, elkezdett potyogni belõle a pulicka. Az ember azt gondolta, hogy mást potyogtatok, felkapott egy botot. "Phû ilyen, olyan adta disznója, hát te mit csinálsz? Kitakarodj mindjárt!" Jó, hogy el tudtam szaladni, mert nagyon végighegedült volna a hátamon.

Szaladtam, szaladtam, egyszer egy malomházhoz értem. Kaptam magam, belefeküdtem a garatba. Amint ott fekszem, egyszer odajön három tolvaj egy lopott birkával, ott megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hová tegyék a bélit, hogy rá ne akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba kellene lökni; mindjárt oda is hozta a garathoz. én is megijedtem, hogy rám veti, elkiáltottam magam: "Rám ne lökje kend azt a böndõt." Erre a három tolvaj megijedt, elszaladt; mind otthagyták a sok birkahúst. A lármára a molnármester is felébredt, kijött, megdicsért, hogy elijesztettem a tolvajokat: "No, öcsém, te derék gyerek vagy, nem állanál be hozzám inasnak?" "Biz én beállok" - mondom, be is állottam mindjárt. A gazdám adott fölöstökömre egy tojást; de bicskám nem volt, ideadta a szép csillagos nyelû bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem, eszegettem a tojást, egyszer beleejtettem a csillagos nyelû bicskát. Most már hogy vegyem ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt beleeresztettem, de még az sem érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a bicskát. Megijedtem, hogy megver a molnár gazdám a szép bicskáért, elfutottam innen is.

Nyargaltam hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül, egyszer egy kis házhoz értem. Próbáltam bemenni az ajtaján, sehogy sem fértem be, még búva sem, próbáltam az ablakán, állva is könnyen bementem. Odabent éppen lakodalmoztak, állott a lagzi ugyancsak, volt dínomdánom, lé meg lé elég volt, Duna, Tisza zsákba volt.

Alighogy beléptem, mindjárt elibem állottak, hogy menjek a patikába jóféle sáfrányért. "Biz én nem megyek" - Ott volt ez^[1] is, mindjárt fülön fogtam. "Eredj, öcsém, a patikába jóféle sáfrányért; itt van egy szamár, ülj rá, de meg ne sarkantyúzd, mert acélkörme tüzet ad, taplóhasán végigfut, szalmadereka meggyullad, hólyagfeje kicsattan, mindjárt ló nélkül maradsz."

Felült hát a szamárra; míg ment, lassan ment, de jövet megsarkantyúzta, acélkörme tüzet adott, taplóhasán végigfutott, szalmadereka meggyulladt, hólyagfeje kicsattant, mindjárt ló nélkül maradtam.

Erre mind elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba, ugyancsak elkezdte táncoltatni a szalmaderekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy sárga leves zsák; én váltig mondtam a fiúnak: "Ne táncoltasd olyan nagyon azokat a szalmaderekú kisasszonyokat, mert a zabtaréjú sárgaréz sarkantyúddal majd kirúgod a sárga leves zsákot." De õ nem hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta õket, egyszer aztán csakugyan kirúgta a zsákot. No iszen volt drága mulatság! - a sárga lé a szamárnak körmig se ért, ezt meg majd elnyelte, majd belefúlt. Bele is fulladt volna, de én felszaladtam a padlásra, egy kopó ott sütötte-fõzte a húst, azt oldalba ütöttem, mindjárt fiadzott egy kétágú vashorgot, azt az orrába akasztottam, úgy hoztam ki. Aki nem hiszi, megnézheti, még most is ott van az orrán a két lyuk, a horog helye.

Karácsony - Harang csendül...

I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívbol
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy ero hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Kis, karácsonyi ének

Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretre
Mégis csak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én
Gyermekhittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt: - Ezzel vesztegettél el egy egész hetet? - Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az elöző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyitson, és legalább hat pár keze legyen. Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét: - Hat pár? - Nem a kezek megteremtése a nehéz - mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell. - Olyan sok? A jó Isten bólintott. - Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok." Uram - szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap. - Sajnos nem tehetem - szólt az Úr -, már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból. Az angyal kiváncsian körberepdesi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: - Túl gyöngéd. - De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni - szólt az Úr. - Tud gondolkodni? - Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes - állította az Úr. Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán. - Itt van valami ami fölösleges - szólt az angyal. - Nem fölösleges ott semmi - szólt az Úr -, az egy könnycsepp. - Hát az meg mire jó? - Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget. - Te egy lángész vagy! - kiáltott fel az angyal. Finom melankóliával válaszólt az Úr - Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem! Ha a könnyet nem az Isten teremtette, miért erőszakoljuk mi mások szemébe?

Bruno Ferrero

 Maradj a helyeden, ahol Isten látni akar!
Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,
elrejt, ha kell, be is takar!
Maradj a posztodon! Ott a helyed.

Ha elfogadtad, amit Ő ígért,
a legjobb dolog: hinni!
Az Ő szent lényét sérti a "miért",
és a te Igéd: bízni!

Maradj a helyeden, ha fárasztó is,
és a feladat nehéz,
az Úr ismeri szíved titkait,
Ő rád szeretettel néz.

A világ csak kínoz és elárul,
fordítsd el tőle arcod!
Az Úr irgalmán szíved elámul,
csak Őt dicsérje hangod!

Krisztus Megváltód! Ő a Vezéred,
ha nehéz úton vezet,
tanítja az engedelmességet,
s életed boldog lehet!

Ő már előre kiválasztotta,
utad merre vezessen,
lépésről lépésre eléd hozza!
Te maradj a helyeden!
(Túrmezei Erzsébet)