Hol a csend mostanában? - sóvárogva kérdezzük, keressük az elveszett csendeket. A tévé hangereje nagyobb a szükségesnél, s még így is akad családtag, aki halknak találja. Valamelyik házban techno-zene szól, monoton dübörgés. A rádióban éles fejhangon műdalokat énekelnek. A troli surrog az ablak alatt, a kocsik riasztója visongat, jujgat szinte emberként, fúrják az aszfaltot, mintha egyenesen a koponyánkban dolgozna a fúró, a szomszédos iskolát tatarozzák, nem nyáron ám, hanem ősszel; éjjelente betontömböket csapnak a földhöz, ezt nevezik szállításnak. A folyosón veszekszenek vagy trécselnek. A szobafalon áthallatszik a magnóból: "áj, láj, Dilájda..." A kaputelefonon többször egymásután puszta szórakozásból fölcsengetnek. A cirkó-kazán zománc-köpenye zörög, a csövekbe szorult levegő fütyül... Erre mondják: zajlik az élet. Persze, azt is mondják, a zajártalom milyen káros, de igazában senki sem törődik vele. Az ún. "zenés vacsorázó helyeken" nem értjük egymás szavát, még a falatot sem tudjuk jóízűen lenyelni, viszont van borsos zenés felár, hiába, a kellemetlen közérzetet nem adják ingyen... Szerencsére nem kötelező odajárni, no meg legtöbbünknek nem is telik rá. Füldugó is van a világon - csak akkor éppen azt sem halljuk meg, amit kellene. No, majd tavasszal-nyáron, az áldott anyatermészet ölén, nyaralóban, tóparton! Csak a madarak éneke, semmi ember csapta zörej... A valóságban: csapatba verődött gyerekek indián-csatakiáltásai, kamaszok hajnalig tartó bulija, s ütemesen felcsattanó, nyerítő nevetések: görcsös jópofaság, ál-vidámság... A kertben aktuális dolgokat el kell végezni: sivít a fűnyíró, másutt bővítik a házat, kopácsolás, biztató harsány hórukkokkal. Az öreg fát elektromos fűrésszel nyiszatolják. Az utakon cirkusz-reklámkocsi, egész nap, körbe-körbe. Rekedt, kántáló hang tudatja a nagyérdeművel a soha vissza nem térő alkalmat.

Hát akkor hol a csend mostanában? Erdő mélyén, remeteségben? Amíg át nem szűrődik ott is a lombokon a slágerrádió? Esetleg zajlik a fakitermelés?

Persze az is félelmetes, ha az emberre rázuhan hirtelen a nem kívánt magány süket csöndje... Amikor a környezet néma, de a lélekben harc dúl, keserűség, szemrehányás és panasz, s oly nehéz megszerezni a belső csönd kegyelmét... Mert a belső csend a legfontosabb. Az ordító világ közepette a lélek egyenletes, alig borzoló hullámzását megteremteni; azt az életérzést, hogy Énünk legbelső titokszobáját nem rombolhatja össze semmi; vagyok, aki vagyok, még fájdalomban is vagy örökös csatazajban.

Nem a hangok csodás birodalmát támadom, Isten ajándéka az, a maga helyén. Nem fölveri a csendet, hanem belesimul abba a tücsökciripelés, a békakuruttyolás, a közeledő-távolodó vonatok füttyögetése... édes emlék a gyermekkori kályhában pattogó tűz ropogása, a falióra ketyegése, bim-bamja, a beszűrődő harangszó...Csak a szünet nélküli harsogás a bántó: mindig, mindenben a mérték hiánya.