Egyre többen állítják azt, hogy a halállal csak a testünk hal meg, miközben a lelkünk egy másik dimenzióba távozik. Egy olyan helyre, ahol nem érez félelmet és fájdalmat. Ahol otthon van, és ahonnan vigyázhat ránk.

A szeretteink odaát is "velünk maradnak". Érzik a bánatunkat, velünk vannak a mindennapjainkban, s erről olykor jeleket is adnak nekünk, így üzennek. A legtöbben azonban nem értjük ezeket a jelzéseket. Nap mint nap "eszünkbe jutnak" dolgok, "véletlenül" megállunk bizonyos helyeken, vagy "csak úgy" bekapcsoljuk a rádiót, és meglepődünk azon, hogy olyan dalt sugároznak, amely épp egy számunkra kedves személyhez fűződik. Egy olyan személyhez, aki már nincs közöttünk.

Valószínűleg mindenkivel előfordult már, hogy valamiről hevesen vitatkoztunk, miközben becsapódott az egyik ajtó vagy az ablak. Szinte észre sem vettük, vagy legyintettünk, mondván, csak a huzat volt az. Mint ahogy a padló nyikorgását is hajlamosak vagyunk az öreg parkettás slendrián munkájára fogni, aki már húsz évvel ezelőtt is képtelen volt precízen dolgozni. Pedig könnyen lehet, hogy őket halljuk. Amikor mellettünk vannak, tovább nyílnak a virágok, és dúsabban zöldellnek a szobanövényeink. A "semmiből" remek receptek és kreatív ötletek "jutnak eszünkbe", amelyekkel másokat vagy magunkat megörvendeztethetünk.

De mi értelme van mindennek? - kérdezhetnék. Miért üzennek a szeretteink a túlvilágról? A válasz azonban sokkal összetettebb, mint gondolnánk. A szeretet nem szűnik meg soha. Akit itt, a Földön szerettünk, az halálában sem szakad el tőlünk, csupán "korábban hazautazik", mint mi, és ott várja, amíg csatlakozunk hozzá. De nem mindenki tud békésen várakozni. Azok a lelkek, akik (hirtelen halálukkal, öngyilkosságukkal vagy valamilyen lezáratlan vitával) szomorúságot okoztak a családtagjaiknak, vagy megmagyarázhatatlan kérdésekkel távoztak a túlvilágra, nem tudnak eljutni a saját szintjükre, és mindaddig itt vesztegelnek, amíg az élők imáikkal és feltétlen szeretetükkel meg nem bocsátják tetteiket, illetve meg nem kapják kérdéseikre a választ. Miért pont ő kapta el ezt a szörnyű betegséget? Miért így kellett meghalnia? Milyen borzalmas, hogy nem mondhattam el, hogy... Épp ezek a kérdések azok, amelyek nem hagyjuk "hazamenni" a szeretett lelkeket. Így nem marad más választásuk, mint bánatunkban velünk maradni, és fáradhatatlanul küzdeniük azért, hogy megértsük őket. Nem szabad azt hinni, hogy ha elengedjük őket, megszűnik a közöttünk lévő kapcsolat. Ez esetben a lelkek "hazamennek", ahonnan minden egyes léptünket vigyázzák, amíg csak nem találkozunk velük - odaát.