Csokoládékkal-, cukorkákkal-, habos süteményekkel teli világunkban el is szoktunk és el is feledkeztünk róla, milyen finom a méz. Lágy, simogató, édes íze, ahogy végigsiklik a torkunkon… Jobb a természetes, mint a szintetikus - mondjuk, de ízlésünk és étvágyunk már az ember által vegyített édességre vágyik. Pedig a természetes, az Istentől kapott, még gyógyít is. Gyerekkoromban édesanyám akácmézzel kúrálta a torokfájásomat, ha a hideg felsértette a nyálkahártyám.
Hasonlóan vagyunk szavainkkal is. Olyan kemények a szavaink mostanában. Hidegen, ridegen vágunk vissza a bennünket bántó világnak, és még örülünk is, hogy fájdalmat okozunk. Jogos volt! – meg vagyunk győződve róla, de hiába. Minden szeretet nélküli beszéd szomorúságot, komor gondolatokat hoz maga után, és nem vagyunk boldogok. Mint, hajdan beteg torkomra a méz, úgy kellenek most a kedves szavak. Na, nem a szirupos, csöpögős beszéd, nem az álságos, érdek-leső dicséretek. Nem. Igazi kedves szóra van ma szükség! A másikban a jót meglátóra, dicsérőre. Az kell, hogy értékeljük egymást, hogy fontosak legyünk, hogy számítsunk. A kedves beszéd megerősít, felvidít, vigasztal. Éljünk vele minél többször, minden nap!
„Lépes méz a kedves beszéd: édes a léleknek és gyógyulás a testnek.”
Példabeszédek 16:24