Egy sötét fülledt teremben ülünk.Nincs ajtó, se ablak nyitva. Levegő áll, nehezen kapkodunk utána.

Minden apró szellőnek örülünk.

Kérdezek.

Ő kezdetben feszengve válaszol.

Fél a tömegtől és a kérdezőktől.

Tudja, hogy zenéje sokakban ellenérzést vált ki (ő sem teljesen büszke a tánclépés című számra), és hogy nem éppen a legelőkelőbb módon esett rá a választás az Eurovíziós dalfesztivál kapcsán.

Megnyugszik.

Másra vagyunk kíváncsiak.

Ádok Zolira.

Álmaira, karrierjére, utazásaira, kalandjaira.

Hanyagul hátradől a székben.

Tipikus pesti metrosexuális ruha van rajta: Térdig érő farmer, feszülős zöld izompóló, strasszból kirakott szöveggel és egy fékony félcipő a lábán zokni nélkül.

Mesél.

Szeret élni, szeret mindent maga körül, boldog embernek tartja magát. Énekelhet, táncolhat, kedvenc színdarabjaiban léphet fel. Macskák, Chicago, József.

Bejárta a világot.

Mindenki arrogánsnak hitte, egy beképzelt, önimádó ripacsnak.

Nem az.

naív.

Álmodozó.

mint mi!

Ádok Zoli. Ennyi.