Akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi
hollywoodi-mindent túlélő fenegyerekek.

De tényleg!


Gondolj csak bele, 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda,
hogy életben maradtunk.


Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági
öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt
bőven ólom.


A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak,
nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem
voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy
könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem
volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent
pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem
az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát
rá külön szót.

Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen,
ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne
nekünk!


Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk,
mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az
a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.

Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak
szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi
voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és
gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon
szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy
téged mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)

Étkezési szokásaink Shorbert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy Mcdonaldson
edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy
hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros
kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai
menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem
volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég
volt a boldogságunkhoz.


Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert,
viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és
mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt
pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan
nyugalomban, a preDomestos korban.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem
ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis
itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.


Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy
iratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez
értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen
kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson
túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett
magának.

A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen
megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha
már sohasem akarnánk megállni.

Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem
pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se
mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a
jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek
voltunk mi.

Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy
esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt
Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécsatornáról,
műholdról és
kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről,
Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.

Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az
utcán, a focipályán vagy a pinpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor
egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a
szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a
szülők....Mégis itt vagyunk.

Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül
mosolyognak.