Ülök a WC-n, térdemen a könyv, én meg a könyvben. Szeretek olvasni, olyan mintha gondolat kölcsönzőben lennék, és még vissza sem kell időre vinni. Na meg az ember különböző szerepekbe bújhat, én meg világ életemben színész akartam lenni.

Hirtelen sötétség borul mindenre. Még a WC papírt sem találom, márpedig szükségem van rá, mert arra tanítottak, hogy az ember dolga végeztével törölje ki a fenekét. És én semmi esetre sem szeretnék kilógni abból a bizonyos társadalmilag elfogadott sorból. Egyszerűen nem leszek tőle boldogabb.

A sötétség egyik zugából felharsan a telefonom hangja. Oda botorkálok, de mire elérném elhallgat. Majd visszahív, ha akar valamit.

Átvágok az étkezőn, és a komódhoz kúszom, Rajta a felmentő sereg, egy illatos mécses, mellette egy doboz gyufa. Sercen egyet, de nem gyullad meg. Megpróbálok még egyet, de ugyanígy járok. Na még egyet, azzal sem jutok előrébb. Még kettő, és feladom a próbálkozást. A sötét végül is nem az ellenségem, bár kétségtelen, hogy nem vagyok vele valami intim viszonyban. A sötétség maga az ismeretlen, a misztikum, a megfejthetetlen. A sötétben minden egyforma, s a fizikai valóság elveszíti határait. Megszűnnek a kontúrok, a színek, a formák. A sötétség az a dimenzió, ahol nem a szem az uralkodó érzékszerv. Egy előítéletektől mentesebb világ.

Jól láttam, hogy villámlott? És mi volt ez a csörömpölés?

Felriadok. Még mindig a WC-n ülök, térdemen a könyvvel. Mellettem a telefonom két nem fogadott hívást mutat. Úgy látszik kicsit messzebbre kóboróltam a sötétben, mint gondoltam...