Sziddharta, Kapilavastu uralkodója, aki később Buddha néven létesít Indiában szellemi központokat, boldogan él szeretteivel palotájá­ban. A figyelmeztetések ellenére nem gondol hercegsége védelmére, és egy nap bekövetkezik a tragédia: A szomszéd uralkodó jól felfegyverzett seregével megtámadja Kapilavastut. Feleségének és két gyermekének egy kis lényszerű segítségével sikerül megmenekülnie ... 



„KAPILAVASTU az ellenség kezére került. Égettek, pusztítottak, gyilkoltak és fosztogattak. Az addig oly boldog városban napokig a rettegés volt az úr.

Az ország többi része ellenállás nélkül megadta magát, attól való félel­mében, hogy ők is a főváros sorsára jutnak. A szomszéd herceg a magáéhoz csatolta a kis országot, és vitathatatlan uralkodóként kormányozta.

És Sziddhárta herceg még mindig nem tért vissza! Valami rettenetes dolog történhetett vele, hogy e sorscsapások közepette távol maradt országától.

És igaza volt azoknak, akik ezt gondolták. Azon az ország számára oly végzetes estén a herceget és kisszámú kíséretét jól felfegyverzett ellenséges csapat támadta meg a hazafelé vezető úton. Elszántan védekeztek, de a herceget végül leterítette egy kardcsapás.

Az éj folyamán többször is felébredt, keservesen nyögött fájdalmában, de rögtön mély öntudatlanságba zuhant vissza, amely sokáig fogva tartotta érzékeit.

Így telt el még egy éjszaka s végül mégis magához tért. Legyengült ugyan a fájdalomtól, a vérveszteségtől és az éhségtől, de a tudata tiszta volt. Kísérői, akik életükkel fizettek hűségükért, holtan hevertek körülötte. De a támadók is halottak voltak, aligha menekült meg egy is közülük.

Sziddhárta megpróbált felemelkedni, de nem sikerült. A sebe túlságosan fájt, s attól is tartott, hogy újra vérezni kezd. De mit tegyen? Pusztuljon el itt, magányosan, nyomorultul? Hisz már oly régóta távol van otthonától – miért nem jön senki a keresésére? S mindazon gondolatok között, amelyek fáradt elméjét gyötörték, újra és újra visszatért a kérdés:

– Mit tehetnék, hogy életben maradjak?

Nem talált rá választ. Ha hitt volna az istenekben, most imádkozott volna. De az istenek nem voltak valóságosak számára, csupán fogalmak! Újra leereszkedett az éj. Sziddhárta kínjai elviselhetetlenné váltak. Most az egyszer megpróbálhatna az imában segítséget keresni.

Az isteneket hívta; de imája mögött ott bujkált a gondolat: ki tudja, ér-e valamit, ezért kérésének nem volt ereje magasba szárnyalni.

Fénylő szálak keresték őt, amelyek felesége imáiból szálltak feléje, de nem tudtak megkapaszkodni a herceg kétkedő gondolataiban. Újra s újra vissza kellett térniük az asszonyhoz, aki tudtán kívül útjukra küldte őket.

Majd a herceg perelni kezdett az istenekkel. Odáig ereszkedett, hogy a segítségüket kérje, de nem hallgatták meg! Tehát igaza volt – tényleg nincsenek istenek.

Úgy érezte, az éjszaka sosem ér véget. Bárcsak meghalhatna! Ezerszer jobb lenne most rögtön elhagyni ezt a világot, mint kínok között, lassan pusztulni el. De erre új gondolatok rohanták meg. Elhagyni ezt a világot – s azután? Vajon hová vinne az útja? Ha nincsenek istenek, nincs túlvilág sem. Vajon feloldódna a semmiben?



Ha régebben jutottak az eszébe ilyen kérdések, félretolta őket. Ráér majd erre, ha öreg lesz és gyenge. Most azonban szembe kellett néznie velük, és nem talált rájuk választ!

Felkelt a nap és gyöngéd sugarakat hintett az erdő mélyébe, ahol a súlyosan sebesült herceg feküdt. Az egyik napsugár egy bogár csillogó hátán táncolt, amely a herceg mellett kereste az utat a földön a növények között. Sziddhárta szemével követte a bogarat, és elfogta az irigység:

– Te minek élj, ha nekem meg kell halnom?

Felemelte erőtlen öklét, hogy megölje a bogarat. De úgy érezte, mint­ha valami visszatartaná. Nem a gyengeség volt, hiszen akkor ernyedten lehullott volna – valamilyen ismeretlen erő fogta vissza a kezét. Mi lehetett az? Ekkor egy hangot hallott:

– Egyetlen teremtmény életét sem olthatod ki!

Honnan jött ez a hang? Úgy érezte, mintha belülről szólt volna. De ki ragadta meg felemelt kezét? Mégis vannak hát láthatatlan, hatalommal bíró lények? Egy reménysugár derengett fel a lelkében.

– Ti láthatatlan lények, bárkik is vagytok – könyörgött lelke legmélyéből, – segítsetek nekem! Ne engedjetek elpusztulni! Ha megóvjátok a kis bogarakat, könyörüljetek rajtam is!

Többször is elmondta ezt a könyörgést, amely egyre inkább a szívéből fakadt. Egyszerre ágak reccsenését, kövek görgését hallotta: valaki vagy valami közeledett feléje.

Mielőtt Sziddhárta megállapíthatta volna, ember vagy állat jön-e, egy szegényesen öltözött férfi állt előtte. A legalsó kaszthoz tartozott, akiknek az érintésétől a herceg azelőtt undorodva visszariadt volna. Most azonban csak a megmentőjét látta benne.

– Segíts! – könyörgött sápadt ajakkal. A férfi ránézett.

– Hiszen ez még él! – mondta csodálkozva. – Azt hittem, mindanynyian meghaltatok. Gazdag zsákmányt akartam itt összeszedni, és most megakadályoznád? Az lesz a legjobb, ha végzek veled.

– Kérlek titeket, akik megmentettétek a bogarat, segítsetek rajtam! – kiáltotta Sziddhárta utolsó erejével.

A férfi durván felnevetett.

– Én nem mentettem meg semmilyen bogarat, de életben hagylak. Úgysem tudod megakadályozni, hogy elvegyem a halottaktól, amire nekik már nincs szükségük.

A herceg hátán végigfutott a hideg. Hullarablás! Ezért a gonosztettért súlyos büntetés járt. De nem tehetett semmit, hogy megakadályozza.

A férfi mindent összegyűjtött egy köpenybe, amit értékesnek talált, és indulni készült. A herceg könyörögni kezdett neki:

– Ne hagyj így itt! Hozz innom, és neked adok mindent, ami csak van nálam!

De újra léptek zaja hallatszott, s a férfi elrohant! Az újonnan érkező alig tűnt jobbnak, mint az előző fosztogató. Végignézte a lecsupaszított holttesteket, a lábával megtapogatta őket, hogy megnézze, nincs-e még valamelyikükben élet, azután a herceghez fordult.

– Legalább ezt az egyet meghagyta az a tolvaj – dünnyögte magában, és minden további nélkül nekilátott, hogy levetkőztesse a sebesültet.

Hirtelen meglátta Sziddhárta tágra nyílt, könyörgő szemét. Rémülten elengedte áldozatát, és majdnem elmenekült, mint az előző férfi. De egy napsugár a szemébe tűzött, elvakította s egy pillanatra megszédült.

Vajon mi játszódhatott le ekkor a lelkében?

A herceghez fordult és azt mondta:

– Elviszlek valahová, ahol enni kapsz.

A sebesült tekintetéből hála sugárzott. A férfi erre izmos karjaiba vette a szinte eszméletlen herceget, és elindult vele a bozóton át.

Mikor Sziddhárta magához tért, állatbőrökön feküdt egy tágas barlangban. Mellette a földön egy nagy edényben tea állt. Karnyújtásnyira tőle pedig egy kő, rajta különböző ételek. De a herceg túl gyenge volt még, nem bírta kinyújtani a kezét, hogy kínzó éhét és szomját csillapítsa.

S aztán újabb, borzalmas kínok! A férfi, aki idehozta, minden bizonnyal ellopta a ruháit, mert most fázott. Végignézett magán. Ócska rongyok borították.

– Láthatatlanok! Csak azért mentettetek meg a gyors haláltól, hogy itt pusztuljak el? – kérdezte a herceg, de kérdése most szomorúan csengett, gőgnek már nyoma sem volt benne. – Kérlek, segítsetek tovább – bár nem látlak és nem ismerlek benneteket, de hiszek bennetek, mert tudom, hogy léteztek.

A barlang mélyéből, ahová a herceg nem látott be, egy gyermek jött elő, egy kislány. Kíváncsian nézegette a férfit, aki eddig aludt, és most megmozdult.

– Akarsz inni? – kérdezte a kislány.

Serényen a férfi mellé térdelt, és egy kis poharat tartott az ajkához, amellyel teát mert a nagy edényből. Micsoda jótétemény! Aztán egy falat kenyeret nyújtott a hercegnek.

Napokig ez a kislány maradt Sziddhárta egyetlen társa. Ő ápolta a sebesültet, a tőle telhető legnagyobb gondossággal. Ennivalót és teát adott neki, amikor csak kérte. De alig szólalt meg, s akkor is csak a legszükségesebbekre szorítkozott. Szemmelláthatóan megtiltották neki, hogy ­beszéljen.

A seb lassan gyógyulni kezdett, és a herceg ereje visszatért. ­Egyik nap sikerült felállnia, s hamarosan már néhány lépést járni is tudott. Szerette volna megtudni a kislánytól, hol is van, de az csak a fejét rázta. Várnia kellett hát, amíg elég erős lesz ahhoz, hogy elhagyja a barlangot.

Ez a nap is elérkezett. Megkérdezte a gyermeket, szabadon elmehet-e. Az bólintott. A herceg barátságos szavakkal köszönetet mondott neki, és a nevét kérdezte, de a kislány azt sem árulta el.

– Én egy herceg vagyok, kicsi lány – magyarázta neki Sziddhárta. – Ha visszatérek a birodalmamba, megjutalmazlak a szolgálatodért.

De a kislány a rongyaira mutatott és hangosan felnevetett. A herceg élelmet vett magához, és elindult az erdőbe. Valamilyen belső erő mindig egy bizonyos irányba hajtotta.

Néhány nap múlva észrevette, hogy az erdő végéhez közeledik. Este egy hegycsúcsra ért, és maga előtt látta Kapilavastut.

Örömtől elakadó lélegzettel kereste a palotáját. De miféle álom játszik vele? A fenséges fehér épület nem volt sehol! Elhatározta, hogy vár reggelig, akkor majd jobban belátja a vidéket. De a reggel sem változtatta meg a látványt. Ott, ahol egykor a palotája állt, most romok sötétlettek.”



Sziddhartát élniakarása egyre messzebbre és messzebbre haj­totta egykori palotájától. Rongyos ruhájában járta az utakat, miközben meg­ismerte a szenvedés legembertelenebb formáit: saját és a legalacsonyabb kaszt többi tagjának nyomorát, akik hozzá hasonlóan tengették életüket. Sziddharta lelkében kérdések ébredtek, igyekezett meglátni az értelmet múltjának esemé­nye­iben. A kitartó keresés új utakat nyitott meg előtte...