A videó forrása: http://videa.hu/videok/film-animacio/eddie-murphy-james-brown-snl-iv63BhNkTkNH9VXS


Eddie Murphy csupán tizenkilenc éves volt, mikor 1980-ban bekerült a nagy hírű Saturday Night Live gárdájába, és ennél jobbkor nem is érkezhetett volna az éppen szolid mélyrepülésbe kezdett műsorba. A programból addigra kikoptak az idősebb afroamerikai komikusok, az egyetlen rendszeres fekete szereplő művészi mozgástere pedig ritkán lépte túl a faji sztereotípiák által rákényszerített hálátlan háttérszerepet. Így hát nem csoda, hogy az éles szemű megfigyeléseit, a szórakoztató politikai inkorrektséget és a még szórakoztatóbb vulgaritást ellenállhatatlan humorral és színpadi jelenléttel prezentáló fiatal Murphy hamar az SNL egyik vezéregyéniségévé vált.


Mikrofonpróba: Eddie Murphy

Eddie Murphy, a nyolcvanas évek legsikeresebb komikusa zenei paródiákkal kezdte pályafutását, népszerűsége csúcsán három nagylemezt is megjelentetett, néhány éve pedig egy musical-adaptációban énekelt Beyoncé oldalán, ám mi mégis a Szexicsokoládéra emlékszünk vissza legszívesebben.

Bár most épp úgy fest, hogy legújabb filmje, a Hogyan lopjunk felhőkarcolót afféle visszatérésnek ígérkezik, az idén ötvenéves Eddie Murphy az elmúlt tizenegynéhány évben jobbára csak a kellemes vasárnap délutánokhoz színes kulisszaként szolgáló együgyű családi mozik, valamint bárdolatlan humorú vígjátékok főszerepeiben tűnt fel, illetve zsebelt be értük rengeteg pénzt és még több rossz kritikát. Így aztán a néző talán hajlamos megfeledkezni arról, hogy a színész máig minden idők legnépszerűbb és egyik legbefolyásosabb afroamerikai komikusának számít, akinél nagyobb sztár a szórakoztatóiparban (talán Michael Jacksont leszámítva) nem nagyon akadt a nyolcvanas években; bizony, még a hófehér kollégák között sem.

Sorozatunk szempontjából azonban ennél is fontosabb, hogy Murphy már pályafutása kezdete óta viszonylag gyakran csillogtatta meg énekhangját különböző szerepeiben, sőt, pályája csúcsán egy rövid, ám kis túlzással akár még sikeresnek is nevezhető popzenei karrierbe is belevágott. Az már más kérdés, hogy az önmagát nagyon komoly vevő majdnem-popsztár karaktere korántsem állt olyan jól neki, mint a zenei paródiákat különös tehetséggel és persze tiszteletlenséggel előadó komikusé.

A műsorban többé-kevésbé rendszeresen jelentkezett jellegzetesen fekete popzenei paródiákkal: akár egy kád forró fürdő mellett is gond nélkül hozta a funknagypapa James Brown összetéveszthetetlen mozgáskultúráját és sikolyait (amiért Mr. Dynamite a Livin' In America című slágere végén szólt be neki); a neves polgárjogi aktivista és politikus Jesse Jackson szerepében könnyfakasztóan giccses balladát adott elő; Stevie Wonderen pedig két ízben is viccelődött. Az egyik, mára valódi klasszikussá érett jelenetben még maga az énekes is szerepet vállalt mint nem túl tehetséges Stevie Wonder-imitátor, közös duettje Murphy-vel (a My Cherie Amour című dal egy részletét adják elő) pedig még ma is rendkívül szórakoztató.

Ugyancsak igazi SNL-favorit az alábbi zenés jelenet, amelyben a színész a Tyrone Green nevű fiktív ska/reggae-énekest alakítja, aki militarista színeket viselő rasztafári zenekarával, és a műfajban meglehetősen szokatlan hangszerelésű (tényleg, hol a basszusgitár?), már-már lo-fis esztétikájú produkciójával döbbenti meg a kizárólag veterán fehér cserkészekből álló hallgatóit, akik a fehér ember meggyilkolására buzdító, máskülönben igen fülbemászó refrénnel már végképp kevéssé tudnak azonosulni.

Eddie Murphy első hollywoodi filmszerepe mindjárt főszerep is volt, a korszak egyik legnagyobb kasszasikerében, az "eltérő vérmérsékletű/bőrszínű/munkamódszerű rendőrpáros tagjai a sok kaland során összecsiszolódnak" típusú zsánerfilmek egyik emblematikus alkotásában, a 48 órá-ban. Itt a gyűrött arcú nyomozót játszó Nick Nolte kéretlen partnerét, az izgága, kisstílű bűnözőt alakította, és bár csak a film huszonötödik percében tűnik fel először, a belépője, ahogy a Police Roxanne című slágerét énekli elképesztő fejhangon, rögtön kitörölhetetlenül mély nyomokat hagy a gyanútlan nézőben, és egyúttal stílusosan ágyaz meg hollywoodi pályafutásának.

Korai filmes karrierjével párhuzamosan már két nagylemezt is kiadott. Bár ezek inkább a stand-up comedy, és nem a popzene tárgykörébe tartoznak, azért az elsőn mégis helyet kapott két dal: az egyik, a pop-funk-novelty Boogie In Your Butt eredeti szerzemény, a másik pedig Donna Summer és Barbara Streisand közös dalának, a No More Tears-nek a paródiája. Ha pedig valaki ízelítőt szeretne kapni abból a korszakból, amikor Eddie Murphy volt a legviccesebb és egyúttal a legjobban öltözött huszonéves fekete férfi a televízióban, akkor nézzen bele az alábbi videóba, amelyben a komikus Michael Jacksont, Teddy Pendergrasst, Elvis Presley-t és James Brownt parodizálja.

Eddie Murphy első poplemezére egészen 1985-ig kellett várni, a How Could It Be pedig - micsoda meglepetés - szép kommercionális siker lett, köszönhetően elsősorban a kislemezes, és vitathatatlanul nagyszerű Party All The Time-nak. Ez utóbbit Michael Jackson és Prince gonosz ikertestvére, a műanyag és mocskos diszkófunk kokainista királya, a bámulatos frizuráiról ismert Rick James írta és hangszerelte, a dal pedig, a maga retrofuturistán vinnyogó szintetizátoraival, pofonegyszerű szintibasszusával, és nagyszabású diszkómelankóliába torkolló refrénjével máig az egyik legjobb mainstream popsláger a sok szempontból szomorú 1985-ös évből.

Sajnos az album egészéért már kevésbé lehet lelkesedni: hamar kiderül, hogy bár Murphy technikailag ügyes énekes, szekérderéknyi karizmájából alig tud átmenteni ide egy keveset, anélkül pedig ezek a sokszor érzelgős, pocsékul meghangszerelt és nem túl emlékezetes dalok kevéssé működnek. A színész 1993-ig még két nagylemezt (So Happy, Love's Alright) adott ki, de ezekre nem szabad túl sok szót vesztegetni, talán csak a Whatzupwitu című Michael Jacksonnal közös duett békejelekkel, kis szárnyakon repülő, rajzolt szívekkel és határtalanul pozitív üzenettel terhelt videóklipjét érdemes kiemelni, mert az már tényleg annyira kínos.

Az Amerikába jöttem a nyolcvanas években megismert Eddie Muprhy-figura utolsó nagy filmje, valamint az első a családi mozik, illetve az "Eddie Murphy több mellékszereplőt is megformál vicces gumimaszkokban" típusú fárasztó bravúrok hosszú-hosszú sorában. A film egyik vitán felül legmulatságosabb jelenete az, mikor a színész Randy Watson, a feltűnő Rick James-frizurát és őrületes funky jelmezt viselő vendéglátós funkénekes bőrébe bújik, aki Szexicsokoládé nevű, maximálisan inkompetens kísérőzenekara élén alig egy perc alatt szabályosan meggyilkolja Whitney Houston 1986-os nagyívű soulos power-balladáját, a The Greatest Love Of All-t, és aki eközben láthatóan folyamatosan meg van hatódva saját magától. Arra pedig nincsenek szavak, mikor a jelenet végén már-már hisztérikusan-toporzékolva kiabálja a közönségnek, hogy "Szexicsokoládé", majd egy teátrális mozdulat kíséretében elejti a sípoló mikrofont.

A hullámvölgyekben gazdag kilencvenes éveket átugorva hamar meg is érkezünk az elmúlt évtized egyik legsikeresebb animációsfilm-brandjéhez, a Shrek-hez, amelyben a színész a fantáziadúsan csak Szamárnak keresztelt szamarat szinkronizálta. Az egészestés Disney-rajzfilmek szűrőjén átengedett klasszikus tündérmeséket hol szellemesen, hol egy koleszos fingóverseny szintjén parodizáló 2001-es rajzfilmben (és egyre érdektelenebb folytatásaiban) Szamár többször is dalra fakadt, itt például a Monkees zenekar talán legismertebb slágerét, az I'm a Believer-t énekli, a követelményeknek megfelelően lendületesen és felszabadultan, vidám orgonakísérettel.

A 2002-es, Magyarországon forgatott Én, a kém-ben Eddie Murphy a világ egyik legnagyszerűbb dalát, Marvin Gaye Sexual Healing című klasszikusát énekelte, zenei kíséret nélkül, ám egészen meggyőzően: ezt a jelenetet alighanem büszkén rakhatjuk ki a vitrinbe, közvetlenül a Nobel-díjak mellé.

A végére maradt a Murphy nagy (vagy nem annyira nagy, de mindenesetre bíztató) visszatérése Beyoncé és Jamie Foxx partnereként a 2006-os Dreamgirls című filmben, ami a színész első egészestés zenés szerepe. A film egy '81-es Broadway-darab alapján készült, és a Diana Ross vezette Supremes, valamint a legendás Motown-kiadó történetét (és ezeken keresztül a soul aranykorát) dolgozza fel egy romantikus musical formájában, számos korabelinek hangzó betétdallal kísérve.

A színész egy labilis, drogproblémákkal küzdő soulénekest alakít (a figurában nem nehéz ráismerni mondjuk Marvin Gaye-re), és ezúttal, köszönhetően egyrészt évtizedes zenészi rutinjának, másrészt pedig klasszikus James Brown- illetve Stevie Wonder-paródiáinak, pályafutásának talán legegyenletesebb és legerősebb énekesi teljesítményét nyújtja.

További videók és a hír forrása: http://www.origo.hu/filmklub/blog/osszeallitas/20111110-mikrofonproba-eddie-murphy-dreamgirls-amerikaba-jottem-48-ora-shrek.html

Címkék: eddie murphy james brown komédia paródia saturday night live vicc ének  

Kategória: Vicces

Feltöltés ideje: 13 éve

Látta 636 ember.