Hekaté a görög mitológiában a megfontoltság istennője, aki ott áll minden jelentősebb átmenet küszöbén.
Ábrázolják bábaként és boszorkányként, mert ő a belső bába, aki segít az újjászületésben, ugyanakkor segít elengedni, aminek vagy akinek mennie kell.

A befelé tekintő vizsla szempár

A görög mitológiában nincs látványos szerepe. Amikor Perszephonét, a virágzó szép leányt Hádész, az alvilág istene elrabolja, a lányát kereső Démétérnek, a föld és a gabona istennőjének Hekaté ad csendesen tanácsot. Amikor az ifjú lány visszatér Hádész birodalmából, akkor bukkan elő megint Hekaté, és kíséri őt attól fogva: „jár vele örökké”. Nem fizikai valójában, hanem mint a lényének része, egyfajta elsajátított női tudatosság, bölcsesség, amely onnantól mindig vele marad.
Mi is ez a bölcsesség?
Annak felismerése, hogy az alvilágból, a legmélyebb traumából, a letaglózó veszteség után is van kiút, ha pislákol még bennünk az élet lángja. Csak el kell fogadnunk, hogy a szenvedés is az élet megkerülhetetlen része, sőt, próbatétel, alkalom, hajtóerő a személyiségfejlődéshez. Minden jó és rossz belénk épül, a részünkké válik. De ahhoz, hogy az elszenvedett veszteség ne nyomjon minket agyon, magunkba kell néznünk. Ez Hekaté – ez a befelé tekintő vizsla szempár. Néma, nem vádaskodik, csak figyel. Megértő. Sokat látott már a világban.
Azt is látja, ha nem jött még el az ő ideje, ha nem akarunk, nem tudunk még szembenézni a dolgainkkal, magunkkal. Olyankor csendben a háttérben marad.

Ő a fogyatkozó Hold

Elő lehet hívni szántszándékkal, ha fölteszel magadnak néhány kérdést. Például ezt: ”Mit tanultam az életről a saját élményeimből?” Vagy ezt: „Milyen igazsággal kellene szembenéznem?”
Szürkületkor jön elő (többnyire az élet harmadik harmadában). A hármas Hold-istennő – a növekvő, a telihold és a fogyatkozó - közül ő a harmadik. Az öregedéssel jut tehát jelentősebb szerephez, amikor már  képesek vagyunk eltöprengeni azon, milyen eget-földet rengető események tudtak minket a legsötétebb depresszióba dönteni, és előhívni belőlünk a legrosszabb énünket, a legalantasabb tulajdonságainkat. Nem megtagadnunk kell ezt az énünket, hiszen az is mi vagyunk, de célszerű megakadályozni, hogy úrrá legyen rajtunk. Hekaté – nevezzük itt akár önismeretnek, életbölcsességnek – abban segít, hogy harmóniában legyünk a rosszabbik és a jobbik énünkkel is. Úgy lesz a személyiségünk egységes, hiteles.
Az idősödő, bölcs nőket, titkok csendes tudóit, a spirituális tudás birtokosait bizonyos korokban félelmetesnek tartották. Így lett Hekatéból a szellemvilág királynője, főboszorkány. Később, a boszorkányüldözések korában megkínozták, elégették a bűverejű bölcs nőket, mert földöntúli erők megtestesülését látták bennük, és tudásuktól féltek a férficentrikus világban. A bölcs nyugalom ma is sokszor kihívja az ingerült, zsigeri elutasítást („na nehogy már te tudd jobban, csak, mert öreg vagy!”) És persze gyakori, hogy a családjukon zsarnokoskodó asszonyok képzelik magukat bölcsnek, minden tudás letéteményesének. Épp az erőszakosságáról ismerszik meg az ilyen.

Hekaté inkább elég, de sosem perzsel. Ő a figyelő szem, és nem a pörös száj. Nem lesz mindenkiből Hekaté, csak aki megdolgozik érte