A tél szépsége .

A tél mindig szép volt énnekem,
mint évszakot, ezt is nagyon szeretem,
a gyönyörű hóesés nyugalmat árasztva,
a táj tisztasága hat a magam fajtára.

Ilyenkor eszembe jut egy kép,
nem tudom pontosan, hogy miért,
csak a képzeletem szüleménye,
vagy gyermekkorom töredéke...

Pusztában egy magányos házikó,
mit már szinte teljesen belepett a hó,
kicsi jégvirágos ablakának fénye
pislákolva látszik messze a sötétségbe.

Kéményének felszálló füstje
kacskaringózva megy fel az égbe,
belülről gyermekzsivaj hangja,
mitől kint megijed a mező vadja.

Messziről hallatszik egy varjú károgása,
elrepül most eledelt nem találva,
szépen lassan a csend ráül a tájra,
minden állat behúzódik a vackába.

Így látom én mindig e szépséges tájat,
a fehérbe öltözött zúzmarás fákat,
olyan, mint a felékesített menyasszony,
hogy szívemre örömöt és békét árasszon.

S mikor reggel megérkezik a fény,
szem elé tárul e rendkívüli élmény,
visszaverődve, mintha millió csillag lenne,
elvakít, nehéz még gyönyörködni is benne!

A látvány oly magával ragadó,
eldönteni nehéz, álom ez vagy való,
aki ezt egyszer megcsodálja,
míg él, ott marad fejébe s gondolatába!

Lehet, egyszer mi is ilyenek leszünk,
fénylő és tiszta lesz a mi lelkünk,
addig az ember csak ámulva nézi
a világot, mi teremtetett őnéki!

Címkék: imrene szantó mária.  

Kategória: Saját

Feltöltés ideje: 1 éve

Látta 419 ember.