A képmutatásról

Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik. (Máté 23:12)

Aki arra számít, hogy felmagasztalják azért, mert szolgaként viselkedik, alázatosnak tünteti fel magát, hogy Isten Igéjének ígéretét megkapja – súlyosan téved. A képmutatás egy hozzáállás, vagy motiváció.

Kétféle képmutatás létezik: 1) Az ember nem azt gyakorolja, amit prédikál. 2) Helytelen motivációval rendelkezik, ám a cselekedetei jók. Jézus a farizeusokat az utóbbi fajta képmutatásuk miatt feddte meg. Jóval alattomosabb ez, mint az első típus és a mai vallásos világban is igen gyakori. A saját maguk dicsőségét keresték Isten dicsősége helyett.

Helytelenek voltak a prioritásaik, és valójában a külsődleges megjelenésükre összpontosítottak szívük állapota helyett. Ráadásul folyamatosan üldözték Isten valódi imádóit.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy az emberek viszolyognak az égbekiáltó képmutatástól, ám ez az alattomosabb forma széleskörű elfogadást, időnként támogatást élvez a vallás részéről. A vallás a tizedfizetést és az adakozást önző hozzáállásból tanítja, míg az 1. Kor 13:3 és a 2. Kor 9:7 világossá teszi, hogy az adakozás semmit sem használ, hacsak nem a helyes motivációból történik. Ugyanez történik akkor is, amikor az emberek sok egyéb vallásos cselekedet által igyekeznek megszentelődni. Nem mindig a cselekedetek helytelenek, hanem a cselekedetek mögött húzódó motiváció. A helytelen motiváció képmutatóvá tesz.

Azok, akik az üdvösséget a vallásos képmutatók miatt utasítják el, emlékezzenek arra, hogy Jézus nem volt képmutató és az Úr nem akarja, hogy ezekkel a képmutatókkal töltsék az örökkévalóságot.

Andrew Wommack