Különbéke Ha tudtam volna régen, amit ma már tudok, ha tudtam volna, hogy az élet milyen mocsok, nem fütyörésznék most az utcán ilyen vígan: valószínűleg felkötöttem volna magam. Régen, mint az álmok tékozló más fiai, azt hittem, lehet a világon segíteni, azt hittem, szép szó vagy erőszak ér valamit s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik. Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, fiatalon, de, hálistennek, egyre csökken az undorom, egyre jobban bírom az évek förtelmeit, és az idő és a közöny már fertőtlenít. Mert fátylát sorra dobta minden, egymásután, s harminchat életem ma átlát minden szitán: látom, sokkal több a mocsok, mint az ifjúkor sejteni bírta volna bennem valamikor, látom milyen rútúl becsapják a balekot, s hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet, s hogy az ész az érdek rimája, és hogy magát sugaras hőssé a bitang is hogy költi át, s ha van is, kézen-közön elvész az ideál, és hogy nem hozhat egyetértést, csak a halál, - s mert mindez mégcsak nemis aljas, nem szomorú, a minden dolog apja valóban a háború: úgy nézzem elszállt nyugalommal, az életet, mint reménytelen lepratábort vagy harcteret. Ha egyszerre tudok meg mindent, hogy itt mi van, egész biztosan felkötöttem volna magam. De valamit a sors, úgy látszik, akart velem: megmutatott mindent, de lassan, türelmessen: különbékét ezért kötöttem a semmivel, ezért van, hogy csinálom, amit csinálni kell, ezért becsülök úgy egy-egy jó pillanatot, ezért van, hogy a háborúban verset irok s a leprások közt fütyörészek és nevetek s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.