Csak egy napot törőlnék az életemből, ami nélkül talán nem lennénk mindketten ilyen harapósak egymás iránt! (...amikor a számhoz ért egy fül!) Részemről visszasírom azt a sok beszélgetést, nevetést, stb. Aki érti, talán megérti, aki magára veszi, rosszul teszi!

Különbéke Ha tudtam volna régen, amit ma már tudok, ha tudtam volna, hogy az élet milyen mocsok, nem fütyörésznék most az utcán ilyen vígan: valószínűleg felkötöttem volna magam. Régen, mint az álmok tékozló más fiai, azt hittem, lehet a világon segíteni, azt hittem, szép szó vagy erőszak ér valamit s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik. Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, fiatalon, de, hálistennek, egyre csökken az undorom, egyre jobban bírom az évek förtelmeit, és az idő és a közöny már fertőtlenít. Mert fátylát sorra dobta minden, egymásután, s harminchat életem ma átlát minden szitán: látom, sokkal több a mocsok, mint az ifjúkor sejteni bírta volna bennem valamikor, látom milyen rútúl becsapják a balekot, s hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet, s hogy az ész az érdek rimája, és hogy magát sugaras hőssé a bitang is hogy költi át, s ha van is, kézen-közön elvész az ideál, és hogy nem hozhat egyetértést, csak a halál, - s mert mindez mégcsak nemis aljas, nem szomorú, a minden dolog apja valóban a háború: úgy nézzem elszállt nyugalommal, az életet, mint reménytelen lepratábort vagy harcteret. Ha egyszerre tudok meg mindent, hogy itt mi van, egész biztosan felkötöttem volna magam. De valamit a sors, úgy látszik, akart velem: megmutatott mindent, de lassan, türelmessen: különbékét ezért kötöttem a semmivel, ezért van, hogy csinálom, amit csinálni kell, ezért becsülök úgy egy-egy jó pillanatot, ezért van, hogy a háborúban verset irok s a leprások közt fütyörészek és nevetek s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.