A Hegedű  húrja, rezeg a szélben
fájdalmat hoz,  szomorú estében.
Fiatal lélek, száll fel a mennyekbe
örök hiányt okozva, a lenti szívekben.

Remeg a szél is, nehezen viselte
de látván gyengeségét, felsegítette.
Ő is megsiratta, hisz olyan árva  lélek
nem ártott soha, a világon senkinek.

Nem vágyott Ő még, fel az egekbe
szerette a családját , az volt a mindene.
Nem rajta múlott,  e rövid  kis élete
talán, ha "ott", többet tettek  volna érte.

Csak gyógyuljon, szinte mindenbe belement.
Csodát várt, de az élete.. majdnem reá ment.
Jobban lett, aztán újra kezdődött minden ....
később kiderült, nagy a baj, nem segít semmi sem.

Úgy szeretett volna élni, mint csak kevesen
úgy tervezett... mint talán addig, sohasem.
Meggyógyul biztatták és ő reménykedett..
feladata volt még, akarta tiszta szívvel, ezt.

Vágya nem teljesült, kialudt a lángja
a felhők mögül nézi, hogy sír a Családja.
Szenved Ő is odafent, senkit nem ölelhet -
csak szólhatna valamit..mennyire szereti Őket.

Sokáig élt fájdalomban, míg megpihent teste
jó lenne, ha békességet lelne a lelke .
Ott marad Családja szívében.. örökre bevésve
Kik szerették őt , általuk sem lesz feledve.

Az idő reméljük, gyógyítja a  sebeket....
de, sohasem mossa el, az emlékeket.
Kit a szív őszintén megszeret,
amíg csak dobog, el nem felejt


Írta : Kovácsné Róza.