Az élet miért nem tud csak egy hétre, vagy akár csak egy napra is kegyes lenni?

Sokszor eszembe ötlik; most a pokol tüze éget, de enyhítek fájdalmamon, arra gondolva, hogy néhány ember rosszabb körülmények közt él. Nekem megvan mindenem, amire ember csak vágyhat, de mégis, belül, valahol a kislányként felépített váram széthullni látszik. Szétfoszlott immár!

Az életcélom egy színház, aminek a nagyszínpadán nekem is jut hely. De miközben képzeletben sétáltam felé, és egyre közelebb értem a megvalósításhoz, az épületét már felfedezni véltem volna, mikor Tejföl köd tárta ki karját.

Segítség, nem látom a kijelölt utam! El fogok veszni, le fogok térni… Mi van, ha balra, vagy jobbra elkígyózik? A sors tűzte ki nekem, de önön hibám miatt mártózhatok meg a sűrűben és tévedek majd el.

Lehet, hogy zsákutcába keveredek, és ott felesznek a vadon vadjai. Testemből és lelkemből is csak a legkeményebb rész marad meg, s immár emlékem is olyan, mint a kő, melyet idővel a föld betakar. Csak a durvaságom őrzi az idő öreg, vas kereke, és a boldog kedves kisleány elvész.

Morajlást hallok! Még az állatok is a hibáimról susognak. Túl sok baklövést követtem el eddigi rövid életem alatt. Az aggodalom lassú futása vért puhító szívem húrjain! Lassan jön, és sajnos lassan rohan a mindennapokban.

Szolgasorban élek; a szavak szolgájaként. A lábuk előtt heverek, s még a sötét éjben is őrködöm felettük. Majd hasznosítom őket, mint a bábukat, melyek a padláson porosodva merengnek a falakra a többi kacat közt, ütött- kopott színekben. Gyászolva, mozdulatlan bambulnak az elhasználódott faemberkék. Gyászolják a maguk elvesztését. És mi van, ha én is elvesztem magam?