Amikor elveszítjük, akkor azt érezzük, hogy a jövőnket veszítettük el. Az anya és a gyermeke között szimbiotikus kapcsolat van, hiszen ők egyek. A gyermek elvesztésénél elsősorban az anya éli meg azt, hogy elveszítette önmagát, vagy önmaga meghatározó darabját. Elveszítette a jövőjét, a jövőjének az értelmét, a fájdalma olyan mély lehet, hogy mindenkitől eltávolodik, elzárkózik. Gyakran az egész életét céltalannak érzi, és előfordul, hogy ezen az érzésen az sem tudja átsegíteni, hogy vannak élő gyermekei. Az elveszített gyermek fájdalma mindent beboríthat, az anya mintegy fátyolon keresztül, homályosan érzékeli az élők világát. Gyakran foglalkoznak az anyák a halál gondolatával. Nem az öngyilkosság gondolata, hanem a meghalás, a belehalás, az utána halás érzése erős. A gyermek halálának bekövetkeztekor a szülő úgy érzi, nincs gyógyír a fájdalomra, és gyakran gyötrődik azon, hogy miért nem őt ragadta el a halál.Van ahol ezt a szerepet az apa veszi át,ez olyankor történik amikor az elválás után ő neveli gyermekeit.

Amikor azt éljük meg, hogy egy darab kiszakadt belőlünk, és soha nem kapjuk vissza, akkor ez olyan, mintha önmagunkat veszítettük volna el. Ha elveszítettük a gyermekünket, kiről fogunk gondoskodni? Ki lesz, mi lesz az életünk értelme? Ha hívő szülő veszíti el a gyermekét, gyakran meginog a hite, értelmetlenné válik. Hogy engedhette ezt Isten?

Ebben az állapotban ösztönösen tagadjuk a halál megtörténtét, mindenhez kötődünk, ami az övé volt, vagy rá emlékeztet. Úgy akarunk élni, mintha még létezne, velünk lenne. Nem engedjük átrendezni a szobáját, érintetlenül hagyjuk a tárgyait, ruháját, játékait. Folytatni akarjuk azt a tevékenységet, amit együtt szoktunk csinálni, betartjuk azokat a szokásokat, amelyek az életünkre jellemzőek voltak. Ez a szimbiotikus kapcsolat nem tudatos, nem akarunk szembe nézni a realitásokkal. Azért akarunk magunkra maradni, mert így megtarthatjuk az elszigeteltségünket, és így teljesen befelé fordulhatunk, élhetünk a múlt emlékeinek. Benne élhetünk a múltban, és ha erősen elképzeljük, hogy minden változatlan, akkor nem kell szembesülni a valósággal, a derékba tört életünkkel, a kifosztott álmaikkal.

Egy idő után mégis el kell engedni a gyászunkat.Ezt tapasztalatból tudom írni.Ha van másik gyermekünk arra kell összpontosítanunk,és nem a fájdalmunkra.Ha mindig csak az elvesztett gyermek emlékeihez ragaszkodunk egy idő után a másik gyermekünket is elveszíthetjük,mert lényegtelennek fogja érezni magát.Minden olyan ünnepen amit a család együtt töltene,még akkor is felfog szakadni a fájó heg,mert az emlékeinkből sosem tudjuk kitörölni és nem is akarjuk.
Az élő gyermektől kapott szeretetet nem lehet kimondani,csak érezni.

Gyász

Fontos, hogy a szülő úgy szomorkodhasson, úgy gyászolhasson, ahogyan arra szükség van. A családtagok, a barátok, az ismeretségi kör néha akaratán kívül megnehezíti a gyászolást. Az olyan ismerős aki átélte már ezt,a nagy segíteni akarásával idegesítővé válik.Ha azt tapasztalják, hogy a szülő szabad folyást enged a fájdalmának, megrémülnek a bánat mélységétől, és azt hiszik, örökre ebben az állapotban marad a fájdalmában mélyre zuhant gyászoló.

Pedig ennek éppen az ellenkezője történik. A szabadjára engedett gyász feloldódik. Az a gyász, amelynek gátat vetettek, soha nem ér véget. A környezet megrémül a feltörő, fájdalmas zokogást erejétől. A sírást azonosítják az összeomlással, gyakran félreértik a sírás szerepét, a gyengeséggel, betegséggel azonosítják. Pedig a sírás csak egy szelep, amelyen keresztül az érzelmi nyomás tud csökkenni. A sírás azt jelenti, hogy merjük vállalni a fájdalmunkat, a bánatunkat, a haragunkat. Hogy merjük vállalni a gyógyulásunk útját.

Fogadjuk el, hogy akárhány gyermekünk van soha nem fogja pótolni az elveszítettet. Tegyük fel a dörömbölő kérdéseinket. Ennyi jutott neki az életből? És mi ennyit érdemeltünk belőle?

A gyász, a bánat megélése teljes valónkat követeli. Meg kell merülnünk a fájdalomban, hogy azután kiemelkedhessünk belőle. Előbb el kell gyászolnunk az eltávozottat, hogy méltóan fogadhassuk az érkezőt. Ha még tart a gyászmunka,a többi gyermek velünk gyászol.Egyik gyermekünk sem pótolható. Minden gyermekünket önmagáért kell szeretnünk!És a gyászoló szülőnek is az életnek tovább kell menni,mert ott a másik akit szeretni és nevelni kell.