A magyarországi Kecskeméten 1713-ban egy Darányi György nevű helyi református embert egy megvadult bika vett üldözőbe. Ez az ember a halálos veszélyben a Szent Szűzhöz folyamodott, és megmenekült. Hálából, fogadalomból pedig Sarlós Boldogasszony tiszteletére kápolnát építtetett. A Szentföldön, Eincharemben nekem is alkalmam volt megtekinteni a Mária és Erzsébet találkozásának emlékére épített gyönyörű templomot.

Vizitáció ünnepének is nevezik ezt a napot. A vizitáció látogatást jelent. Ebben az esetben pedig Mária látogatását Erzsébetnél.

A mai ünnep szentírási beszámolóinak alaphangulata az öröm. Elmélkedésünkben az öröm oldaláról közelítsük meg az anyaságot és a találkozást.

1.Mária gyermeket hordoz a szíve alatt. Örül, hogy Isten áldásában részesült. Ezt az örömet akarja segítőkészen megosztani Erzsébettel, idősebb rokonával. Számára nem teher, nem nyűg a gyermek, hanem örömforrás. Figyeljük meg, hogy a legtöbb Mária-ábrázolás- képekben és szobrokban egyaránt- Mária a kis Jézussal. A Madonna-kép. Ha viszont ma szétnézünk a világban, legfeljebb csak gyermektápszereken, vagy tejporokon találunk gyermekképet az édesanyával együtt. Mintha manapság már nem lenne öröm édesanyának lenni. Pedig ez nem igaz. A nők, főleg már az édesanyává lett nők nagyon is tudják, hogy az anyaság- minden fájdalmával és áldozatával együtt- mekkora öröm. Ha áldott állapotban lévő, vagy kisgyermeket sétáltató anyák arcát figyeljük, valósággal megbabonáz minket az a tiszta, áttetsző, lelki békét és titkos örömet sugárzó tekintetük, egyéniségük, amely árasztja az anyaság örömét. Tehát már maga a biológiai élet azt sugallja, hogy anyává lenni öröm. A nők valósággal megszépülnek, vagy még szebbek lesznek azáltal, hogy anyává lettek. Ellentétben az egyedül élő, vagy csak testük vonalaira, karrierjükre figyelő nőkre, akik elhallgattatják ezt a belső hangot, elfojtják magukban az anyai ösztönt, és lassan, külsőleg is észrevehető módon elhervadnak. Nem veszik észre, hogy a nő legelső és legfontosabb hivatása, az anyaság. És ebben még Istenhez is közelebb állnak, mint a férfiak. A nőknek épp az anyaság öröme ad erőt elviselni férjük durvaságát, hűtlenségét, a gyerekekkel való törődés és nevelés áldozatát, az anyaság teszi őket erőssé és magabiztossá, elszánttá és kitartóvá. Az anyák mentik meg népüket a pusztulástól, a gyermeküket örömmel vállaló édesanyák varázsolják otthonná, meleg családi fészekké a házat. Igen, testvéreim! Ez az ünnep az anyai méltóság ünnepe. Máriának öröm, volt meglátni Erzsébetet, aki szintén gyermeket várt. Sorstársak voltak. A „hasonszőrűeknek”, az azonos lelkűeknek, az „egy húron pendülőknek” igenis találkozniuk kell, hogy megerősödjenek egymás örömétől. Milyen öröm látni egy faluban, egy egyházközségben, ha sok a kisgyermekes, vagy gyermeket váró édesanya. Régebben az áldott állapotban levő anyukáknak külön padot helyeztek el a ház elé, hogy ha arra mennek, üljenek rá, pihenjenek meg. Mária örült, hogy Isten abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy édesanyai hivatással áldotta meg. Ráadásul nem akárkinek lehetett az édesanyja, hanem a Megváltónak, Isten fiának, Jézus Krisztusnak. Isten kinyilatkoztatásának, szent tervének lett különleges beavatottja. Ez a titokzatos, mély öröm töltötte el, és ez sarkallta arra, hogy felkeresse Erzsébetet, és megosztja vele is ezt az örömet. 

2. A mai búcsú ünnepén elmélkedjünk arról az örömről is, amely ezt a látogatást, a Keresztelő János édesanyjával való találkozást jellemezte. Ha ma élt volna, bizonyára könnyebb lett volna autóbusszal, vonattal, alkalmi autóval eljutnia hozzá. De ő gyalog tette meg ezt az utat. Milyenek a mi találkozásaink? Mi már legszívesebben megspórolnánk egymástól a személyes találkozás örömét is. Rohan az idő, nincs időnk egymásra, ezért maroktelefonon felhívjuk, és küldünk néhány szónyi üzenetet, mert most többre nem érünk rá. Egyébként is drága minden: a telefon, az utazás költségei, az ajándékok-, mert hát üres kézzel nem illik beállítani senkihez-, és amúgy is, sokszor inkább mi várnánk el, hogy barátunk, barátnőnk, rokonunk meglátogasson, felkeressen minket. Mária ellenben nem volt haszonleső, nem számítgatott, nem elvárásokkal a szívében kereste fel Erzsébetet, hanem nyitott lélekkel, örömmel.

Eltöltötte őt a viszontlátás öröme. Nekünk felcsillan-e a szemünk, ha egy rég nem látott rokonunkkal találkozunk? Feldob-e a viszontlátás öröme? Érdekel- e minket a másik ember öröme, gondja? És nézzük csak, miről beszélgetnek egymás között: nem másokat esznek –rágnak, hanem Istent magasztalják, az Ő áldásáért adnak hálát. Amikor mi valakit meglátogatunk, mindig panaszkodunk vagy pletykálunk, vagy a harmadikat szidjuk távollétében. Az is megtörténik, hogy nincs sok mondanivalónk egymás számára. Amikor a fiatalok hétvégén hazalátogatnak idős szüleikhez, vajon van-e mondanivalójuk egymás számára? Meg tudják-e osztani örömeiket, élményeiket? Amikor mi látogatni megyünk rokonainkhoz, ismerőseinkhez, milyen hátsó szándék vezet minket? Adni akarunk, vagy kapni? A másik a fontos számunkra, vagy a saját magunk bajai? Meg tudjuk- e hallgatni, csendben, anélkül, hogy beleszólnánk, oda tudunk- e figyelni a másik bajára? Beengedjük,-e szívünkbe a másik örömét, és tudunk- őszintén örülni, vagy lecsapunk rá és elütjük azzal, hogy „ az semmi, de figyelj csak az enyémre”! És mindezt Isten jelenlétében. Hogy első szavunk az legyen, Istenem légy áldott azért, hogy találkozhattunk, köszönöm neked, hogy ilyen barátnőt, barátot, szomszédot, vagy rokont adtál?!.. Keresztelő Szent János, már anyja méhében repesett az örömtől, hogy találkozhatott Jézussal. Mi örülünk-e annak, mint a zsoltáros, vidámat dobban a szívünk, ha Isten házában, az Ő közelében lehetünk, ha elvégezhettük a szentgyónásunkat, vagy szentáldozásunkat, ha a napi munkánkat vele fejezhetjük be?

3. Sarlós Boldogasszony ünnepe a találkozás ünnepe: találkozik az ószövetség az újszövetséggel, találkozik Jézus és Keresztelő János. De találkozik két várandós kismama, édesanya. Nincsenek annyira eltelve, lefoglalva saját magukkal, hogy ne jutna idejük másokra. És itt nemcsak a vendégfogadással járó külön feladatokra gondoljunk, hanem, arra, hogy a másik öröme, gondja is legalább annyira fontos, mint az enyém. Ha van valakiknek szükségük „tapasztalatcserére", élményeik, érzéseik megosztására, akkor a gyermeket váró édesanyáknak van. Sajnos, sok helyen ma kiveszőfélben van ez az érzés, sok családban nem szívesen, nem örömmel várják az újszülött családtag érkezését. Vagy egyáltalán nem is várják, és meg is akadályozzuk.
Ezért van az, hogy falvaink elnéptelenednek. Nem csak nem lesznek, akikhez a gyermekek hazajöjjenek, hanem, nem lesz gyermek, aki hazajöjjön. Erzsébetet is öröm töltötte el, amikor Máriával találkozott annyira, hogy megmozdult szíve alatt a magzat. És Mária is annyira örült, hogy öröménekbe kezdett: a legszebb öröméneket, a Magnificat-ot hagyva ránk. Még nem szültek, még hátra volt a neheze, a szülés és a gyermeknevelés emberpróbáló kálváriája, de Istenben megnyugodva, sőt Isten áldásának már előre örülve megosztották egymással gondolataikat. Azt szoktuk mondani, „ne igyál előre a medve bőrére", de akinek van hite, aki Istenbe kapaszkodik, aki rajta csüng egész életében, mint kisgyermek édesanyján, annak nincs félnivalója. Az nem izgul a jövő miatt, az nem esik kétségbe a nehézségek láttán, az nem aggodalmaskodik fölöslegesen, annak a sötét felhők ellenére is süt a nap...

Ez a két asszony csodát hordozott magában. Volt valami titok abban a pillanatban, amit csak ketten tudtak. Ez a titok hozta az EMBERISÉG MEGVÁLTÁSÁT. ENNEK A TITOKNAK LETTÜNK MI IS RÉSZESEI. De ők felismerték, és hozzá méltóan viselkedtek. Nem voltak beképzeltek, de nem is törtek le az Isten jelenlétének súlya alatt. Megtiszteltetésnek vették és közben egymással is megosztották, hogy mindketten gazdagodjanak és megerősítsék egymást.

4. Sarlós Boldogasszony ünnepe Isten áldásának ünnepe. Összefonódik az emberi munka, a munkáskéz és a termés, a természet gyümölcsének szentsége. Július másodikán történt az első sarló illetve kaszasuhintás. A magyarság is tudta, amit más népek, hogy szent és profán összetartozik, hogy ha Istennel végezzük munkánkat, akkor áldásában is részesedünk. Nem áldozhatjuk fel a munka oltárán ünnepeinket, egészségünket, közben elhanyagolva Isten iránti kötelességünket És itt nemcsak arról van szó, hogy keresztvetéssel kezdjük a napot, vagy a kaszálást, vagy éppen a kenyérsütést, hanem arról, hogy életünknek, Isten parancsaival összhangban ritmusa kell, hogy legyen. Ahogy a Prédikátor könyvében olvassuk, legyen ideje a munkának és a pihenésnek. Az ünnepek nem arra valók, hogy az elmulasztott, vagy elmaradt hétköznapi munkát bepótoljuk, hogy hétvégén jobban kikészüljünk, mint hétközben. Kell a munka, hogy aztán ünnepnap felhőtlenül örüljünk Isten áldásának, de kell az ünnep is, hogy ráirányítsa figyelmünket Istenre, akinek szolgálatában állunk. Amikor félbehagyjuk a munkát, csak azért, mert egymás számára fontosak vagyunk, amikor családok, rokonok meglátogatják egymást, és szeretetben együtt vannak. Ezeken az együttléteken rajta van Isten áldása. Az ilyen együttlétek ünneppé válnak egymás számára. Ne spóroljuk ki az ünnepeket hétköznapjainkból, találjunk időt az egymással való találkozásra, a családi együttlétekre, a rokoni kapcsolatok ápolására, a meghitt sétákra, kirándulásra. Ne sajnáljuk ezért az áldozatot. Legyünk nyitottak egymás felé, ha találkozunk. Az ünnep olyan, mint a hegymászásnál a hegycsúcs: fáradtsággal lehet oda feljutni, de a csúcson széttekintve rájövünk, érdemes volt. Előre és hátratekintünk: honnan jöttünk, és milyen út vár ránk.