Aranykötésű imakönyvet
hagyott rám örökül anyám.
Kis Jézus ingben, glóriában
van a könyv első oldalán.
Sok év előtt egyik sarokba
beírta jó anyám nevét.
Lehajtom a betűkre fejemet,
hogy fölidézzem szellemét.

Nekem úgy tetszik, hogy csak egyszer,
Fehér ruhában láttam őt.
Tavasz volt ép, a kedves ákác
Virágzott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugara
Reszketett ajkán, zárt szemén.
Apám ott állt a ravatalnál
és velem együtt sírt szegény.

Hogy elmosódtak a betűk! Mily
sárgák, s kopottak a lapok.
Régen volt, midőn ez imakönyvből
Még az anyám imádkozott.
Kék selyemszállal összekötve
van itt hajamból egy kevés.
Aranyos fürtjeimhez akkor
nem illett még a szenvedés.

Írott imádság töredéke mellett
van az anyám haja.
Emitt egy szentnek vézna képe,
s egy régi halvány Mária.
Elnézem...Éppen így viselt meg
a Sors azóta engemet.
Sokszor szeretnék sírni, hogyha
nem szégyellném a könnyeket.

Az Úr imádságát ütöm fel,
/Kísérőm a nehéz úton/
S vigasztalást vegyít a kínhoz
A Te imád, óh Jézusom!
Imádság kell a szenvedőnek,
Akit a Sors árván hagyott.
Úristen én nem zúgolódom:
Legyen meg a Te akaratod!

Föl nem panaszolom a világnak,
csak szellemednek jó anyám,
Milyen kopár volt ifjúságom,
s hogy mennyi bánat szállt reám.
Tűrtem, reméltem, megalázva
Idegenek közt éltem én;
De azt a régi imakönyvet,
S emléked szentül őrzöm én.

(Reviczky)