Ha egy nap a Földön, egy szörnyű tragédia után, csak egy ember maradna életben, mire gondolna nagy félelmében. Úgy hiszem, nem gondolna semmire, csak ülne, elméje szép lassan elborulna, és egy nap étlen-szomjan halna. Nem volna értelme életben maradni magában, a rettegés elvenné minden életösztönét, kedvét, érdeklődését, az inspirációk teljes hiánya miatt csak bambán bámulná, hogy mily gyorsan veszi birtokba a természet az ember alkotta műtárgyakat. 

Hiába ragaszkodunk a földi javainkhoz, az élet és halál törvénye beteljesedik. Semmi nem a miénk, csak kölcsönbe kaptuk, és mi kifizetjük a bérleti díjat. Az ember után, néhány évtizeddel eltűnnek a városok, mindent elborít a zöld rengeteg, elporlanak a házak, a műanyagok apró részekre hullnak, a vasak elkorrodálódnak. Néhány száz év múltán, már nyomunk is alig maradna. Az öntisztító folyamat, minden szennyünket átalakítja  majdan hasznos anyaggá, mérgeink lebomlanak, vizeink kitisztulnak, és éjszakánként, ismét teljes fényében ragyogna a csillagos égbolt

Ismét véget ért egy klímacsúcs, és megszületett a közös nyilatkozat, de nem a fenntartható fejlődésről szól, hanem inkább csak a fejlődésről. Ma is ott tartunk a riói klímatalálkozón, mint húsz évvel ezelőtt. Közben megtartottak sok klímacsúcsot, drága pénzen, de az elefántok csak egeret szültek. A fejlődő országok nem értik, hogy nekik miért nincs joguk utolérni a fejlődésben már elől járókat. Most megállapodtak, és dolgok mennek a maguk jól bevált ember tervezte útján tovább.

Ember tervez, és csak tervez, de a természet egyszer majd végez….velünk.