Váci Mihály / Kacagott huszonhárom évet


Szőke volt, mint mennyben a szellők,
s a júliusi asztagok.
Emlékszem - szidta minden felnőtt,
a szomszéd, a rokonok,
ő meg csak állt - és kacagott.

Így áll előttem most is: a szemére
zuhog haja - és hunyorog,
vállát vonja, keze zsebébe
dugva, - s pimaszul vigyorog.

Az iskolát messze kerülte,
amerre fény száll s pásztorok
lábához ült a habzó fűbe,
vagy rozs tövén lesett a fürjre,
s he elcsípték, szótlanul tűrte
a méterrudat, a botot,
orrát törülte,
- s kacagott.

Ijesztette a tanítója:
- Megállj! Beadlak javítóba!
Csak nézett rá és kacagott.
És mikor elvitte a rendőr,
kimászott az emeletről,
s hazajött Aszódról gyalog:
- Jó estét! Huj! Hát itt vagyok!
- és kacagott.

Mint menhelyit, tanyára adták,
s húsvétkor meglopta a gazdát:
csent egy borotvapamacsot!
Csendőröket hívtak: - "Az anyját!" -
- de ő csak állt és kacagott.
Kölyök volt még, hát békén hagyták.

Majd Bábolnára beszerezte
valaki-rokon. Ott volt hetyke
lovászgyerek. Jó volt a dolga!
Az őrnagy úr legkedvesebb lovát
egy hajnalon halálra lovagolta.
Vigyázzba pattant: - A Galopp
elhullt, jelentem! - s kacagott.

Kifutó lett aztán egy péknél,
taposta a tragacs-biciklit.
Egyszer a fűtött kemencénél
kiborított egy kosár kiflit.
A Főnök Úr ott azonnyomban
lehúzott neki egy pofont!
- Na, én nem leszek ily goromba! -
szólt ő - és jól oda rúgott,
s a többiekkel kacagott.

De aztán behívták huszárnak,
- a parolinja, mint a szeme, kék -
ő volt, kire a lányok várnak:
ostorsuhogtató szemű édes csibész.

És hát az őszi hadgyakorlaton
egy éjszakán át lovagolt,
- a lányokat, hej! szerette nagyon!
kószált értük, mint felhők közt a Hold, -
és mikor megjött habos lóval,
és kérdezték - csak kacagott.

- Igen?! - a kapitány is nevetve
fogadta - s délelőttre kiköttette.
Ősz volt - eső, hó suhogott.
Aztán egy hónap az egyesbe:
a hideg rázta nappal; - este
meg lázálmában kacagott.

Végül mégis korházba küldték:
- Ott essen a fene beléd!
Már vért köpött, ha kacagott.
Anyám hívták. Akkor felült még.
- Fiam! Mit ennél? - Elmosolyodott:
- Emlékszik-e, hogy szerettük rég!
Kovászos uborka belét.
Anyám - szegény sírt, kacagott.

Eltemették homoki földbe.
Fejtől egy suhogó botot
szúrtak fölé a rokonok.
Éneklő jegenye lobbant belőle.
S ráírták a lányfehér bőrre:

- Horányi János közlegénynek.
Kacagott huszonhárom évet.