Mint a tűzből kipattanó érces hangú szikra, 

Lángra lobban  smi útjában áll elpusztítja.

 Fáknak vérét ontja, s a hamuba taszítja,

Majd mossa kezeit mert ez volt az ő sorsa.

A hegycsúcs min megannyi hópihe szenderedik csendesen,

A muzulatlan föld egyszerre csak megremeg.

S útnak indúl a borzalmas hófergeteg,

Meg nem állítja senki csak az ős természet.

A hatalmas óceán habjaival csalogat,

majd méretes alakot ölt és mérgesen riogat.

Véget nem érő óriás hulámmal fenyeget,

S nem áll meg csak ha már mindent betemet.

Miért hiszed,hogy valóság mit álomnak ítélsz?
talán a létező igazság mit álomnak remélsz!
Miért hiszed, hogy egyetlen virágzó ibolya elhozza a tavaszt?
Csak a fényért küzd, ám a zord tél ismét rá küldi a havat!
Miért hiszed, hogy a hulló csillag megváltja a könnyed? 
Nem tudod de elhiszed s azért mert így könnyebb!
Miért hiszed, hogy a vak akarja a látást?
Hisz lehet neki a sötétség maga a megváltás!
Miért hiszed, hogy a süket akar majd hallani?
Áldás ez neki mert az ember nem tud csak ordítani!