Mostanában sokszor morcogok, nem tetszik a világ, amit magam körül látok. Pontosan abba a hibába estem, amibe a mi szüleink, nagyszüleink annak idején,  értetlenül és aggódva lestem, hogy a fiatalok mit csinálnak, nem lesz-e valami bajuk, ..

Persze elsősorban a szeretteimre gondolok ilyenkor, a nevelt-fiamra, a menyemre, és a sok kutyaiskolai "gyerekemre"

Aztán tegnap vettem egy könyvet, (nem véletlenül írtam be kedvencemnek Updike-ot, megírta az "Eastwicki boszorkányok" folytatását, "Eastwicki özvegyek" címen), és olvasás közben szinte felkiáltottam, amikor a következő mondatokat olvastam:

(megjegyzem a gyerekekről, unokákról van szó.)

"...... Sose hittem volna, hogy boldogulni fognak. El nem tudtam volna képzelni, hogy ellássanak egy munkát, egy házat, hozzámenjenek idegenekhez, fizetésemelést kapjanak, jó repülőgépre szálljanak fel, márpedig meglepő módon sikerült nekik. Sose értettem, hogyan, amíg rá nem jöttem, hogy az nem a mi világunk, amiben boldogulnak, hanem az ő világuk, ugyanazokkal a kicsikkel versengenek, akikkel óvodába jártak. És ugyanabba az idétlen műszaki világba nőttek bele. ......"

Szívem szerint ezt a mondatot minden aggódó nagymamának megmutatnám, minden olyan "felnőttnek", aki  valaha is kiejtette a száján a "bezzeg" (a mi időnkben) szót,  vagy aki arról panaszkodik, hogy nem érti a világot maga körül.

Felszabadító felismerés volt, ajánlom minden apuka, anyuka, nagymama és nagypapa szíves figyelmébe!

Nincs okunk az aggodalomra, gyerekeinknek és unokáinknak a saját körülményeikkel kell megküzdjenek, és ami számunkra megoldhatatlan feladatnak tűnik, azt ők nevetve kirázzák a kisujjukból!

ÍGY LEGYEN!