Mostanában sokszor morcogok, nem tetszik a világ, amit magam körül látok. Pontosan abba a hibába estem, amibe a mi szüleink, nagyszüleink annak idején,  értetlenül és aggódva lestem, hogy a fiatalok mit csinálnak, nem lesz-e valami bajuk, ..

Persze elsősorban a szeretteimre gondolok ilyenkor, a nevelt-fiamra, a menyemre, és a sok kutyaiskolai "gyerekemre"

Aztán tegnap vettem egy könyvet, (nem véletlenül írtam be kedvencemnek Updike-ot, megírta az "Eastwicki boszorkányok" folytatását, "Eastwicki özvegyek" címen), és olvasás közben szinte felkiáltottam, amikor a következő mondatokat olvastam:

(megjegyzem a gyerekekről, unokákról van szó.)

"......

Ma a kutyasuliba eljött Mikulás Bácsi. Szép piros ruhában, hófehér szakállal, egy nagy tálca csokimikulással a kezében. 

A kutyák meg voltak őrülve érte!

(Lehet, hogy érezték, hogy ő az egyik segédünk......)

A kutyasulinak pedig vagy 6 új tanítványt hozott a Mikulás, többnyire retrívereket (labit is és goldit is) úgyhogy ma egy ovis csoportunk is volt, nagyon kedves, helyes csapat!!