Hiányzol.

És hiányod bénító.

Idegméreg.

A reggeli kávé előtt, alatt, és után.

Benne vagy a levegőben. Néha néha aláhullsz a földre, mint áprilisban a nyárfa apró pelyhei, ha a szellő alábbhagy. Aztán újra beléd kap, és megtáncoltat a szívemben. Odalépsz hozzám, egy szót sem szólsz, de ragyogó szemedben már felsejlik a szándék. Táncot kérsz, nyújtod a kezed, én pedig indokolatlan bizalommal ráteszem az enyém.

A tiéd.

A heves tiltakozásom egy pillantás alatt ködbe vész, megszűnik a tér, az idő. Szerelmünk átrendezi a koordinátákat. Kiradíroz minden addigit, és telefesti a már üres vásznat. Szándék nélkül, a legmélyebb ösztönből. Kimért keringőt járunk, mint két ismeretlen a farsangi bálon. Vágytól éltetett karoddal átfogod a derekamat.

Együtt, te meg én: a parkett közepén.

A szívemben.

Rég üres a színház, leoltották a villanyokat, csak egy halvány, pislákoló lámpát hagyott felkapcsolva a hazasiető technikus. Igen, az olyanoknak, mint amilyenek mi vagyunk. Éjszakai besurranók, bujdosók, egymás szívében. Titkon, illegalitásban. Az elején még volt közönség, egy-két műkedvelő, akik várták a darab után az igazi előadást. Akik nem a matinére váltottak jegyet, akik valami valódit akartak, valami magasabb rendűt, valami velőig hatolót. Eleinte élvezték a műsort, de monoton táncunk tébolya, és a fülsüketítő zenebona, amit mi a leglágyabb szonátának érzékeltünk, elüldözött boldog boldogtalant. De sosem hagytuk abba.

Mindig is szédültem a keringőtől. Magaddal ragadsz, és csak körbe körbe forgunk. A tornádónál is sebesebben, elpusztítva mindent ami az utunkba kerül. Átgázolva örömön, bánaton, fájdalmakon, minden evilági gondon és gondolaton, olyan lendülettel,

hogy eszmélni se tudok.

Az esti pompás díszlet már csak a múlt árnyékában elevenedik meg. Az élénk bordó jótékony-eltakaró függöny, mely menedéket nyújt a külvilág fenyegető morajától, s mely csöndje mögött titokban egyesülhettünk. A hatalmas ablakok, melyeken a teliholdkor átszűrődő fény feltárta előttem gyönyörű testedet. Mindig bujkáltunk. Birtokba vettük az egész termet. Kézen fogva feltérképeztük a rejtett zugokat, miket még a takarítók sem ismertek. Mindenki tudta, hogy éjjelente mi történik itt, milyen bukásoknak és feltámadásoknak színhelye ez, de hallgattak. Mindenki csak hallgatott. Féltek megzavarni rejtett románcunk állóvizét.

És még mindig csak a pörgés, egy percre sincs megállás. Elfáradt testem rádhagytam rég. Egyszer pelyhebb vagyok a pehelynél, sarokba dobott rongybaba, akit felvesz a kislány, ha játszani támad kedve. Nyúzza, amíg bírja, Másszor súlyos ólomnehezékek esnek a vállamra. Olyankor kibontakoznék karjaidból, minden izmomat megfeszítve próbálkozok, de hiába. Összeforrt testünk és lelkünk együtt lüktet a zenére. Nincs erő és akarat ami ezt szétválasztja. Csak az isteni kegyelem, mely vadhúst ad a megfáradt vándornak, és amely megszánja a fuldokló szerelmest.

Én azóta is visszatérek oda, minden éjjel. Egy ideje már nem jösz. A romlás útvesztőiben valami elfeljtett kincs után kutatva kereslek.. A szellemtér összes sarkában, a megtépázott leszakadt függöny mögött, melyet szeretkezéseink szétcincáltak. Ez a hely már nem az a hely. Nem az otthonom. Minden széttörve, az ablakok bedobálva, s szilánkjai beterítik a még épen maradt székeket.

Meghaltál. És haltam veled én is.

És ha májusban vége lesz a nyárfa virágzásnak, az utakat borító finom bolyhokat elhordja majd a szél, vagy feláztatja az eső. Oda, ahol korábban fehérre festették a kertet, képzeletem .újra vissza-visszatér, keresve egy fűszál hónaljában ragadt régi emléket.

Téged.