Hiányzol.

És hiányod bénító.

Idegméreg.

A reggeli kávé előtt, alatt, és után.

Benne vagy a levegőben. Néha néha aláhullsz a földre, mint áprilisban a nyárfa apró pelyhei, ha a szellő alábbhagy. Aztán újra beléd kap, és megtáncoltat a szívemben. Odalépsz hozzám, egy szót sem szólsz, de ragyogó szemedben már felsejlik a szándék. Táncot kérsz, nyújtod a kezed, én pedig indokolatlan bizalommal ráteszem az enyém.

A tiéd.

A heves tiltakozásom egy pillantás alatt ködbe vész, megszűnik a tér, az idő.