Sziasztok!

Tegnap volt két hete, hogy kiskutyámat őt évesen muszály volt elaltatni, mivel a lakoközösség ahol élünk, mindent elkövetett azért, hogy szerencsétlen beteg életemet, még jobban tönkretegye.

Sokszor gondolkodom azon, emberek százai, ezrei hallnak meg katasztrófákban, itt nálunk csak az a lényeg, hogy egy beteg ember életét, még szomorúbbá, tegyék.

Sajnos a lakást eladni lehetetlen, mivel olyan helyen van, és a ház állapota is katasztrófális, így kénytelen vagyok elviselni, nap mint nap a megaláztatásokat, nevetséges, és szánalmas bosszúhadjáratokat.

Betegségem miatt napi tíz órát töltök mostmár egyedül, barátaim nincsenek, hiszen a bajban magára marad az ember.

Szerettem volna veletek megosztani a történetemet, mely ki tudja meddig tart még.

Barátokra, levelező partnerekre lenne szükségem, hogy ne érezzem a folytó magányt.

Ha gondoljátok írjatok.

Köszönöm, hogy elolvastátok levelem, amilyen szomorú, olyan szomorú az életem is.