Augusztusnak, a nyárnak, szerelmünknek vége. Kitárván az ablakot rácsodálkozok, hogy az utcán mégis tavasz van. Pimasz gyengédséggel szórja cirógató sugarait a nap. S egyszeriben minden érzés felkavarodik bennem. Az érzékeim polkát járnak s én képtelen vagyok lépést tartani velük. Futnék, mint öreg csősz a bitang gyerkőcök után, de lábaim összegabalyodnak s elpottyanok. Olyan fergeteges élni vágyás kerít magába, hogy legszívesebben mindent körülölelnék. A pletykás szomszédokat, az egész éjjel vonyító kutyát, a szemtelenkedő szeméthordókat, a kéklő eget s még jómagamat is. Egyszerre minden értelmet nyer. Ugrándozok örömömben. Megcsörren a telefon, meglátom a nevet a kijelzőn. Ma még ő sem ronthatja el jókedvemet. -Halló, szia. Igen, tudom. Semmi gond. Figyelj, szerintem nézz ki az ablakon, s rájössz, milyen szép nap van ma. Miért nem mész egyet kirándulni valamelyik barátnőddel? Az a kis szőke pl., mindig is úgy "nézett" rád. Beszélgessetek el, vele talán működhetne... Dehogy kellek! Nézd, kérlek, adj neki is egy esélyt, a miénk már megvolt... Persze. Igen. Szia.
S a nap mind erősebben süt, én pedig egyre magabiztosabb vagyok. S rájövök, igazságtalanság a mellékszereplőket szidni, amiért csak néhány részre szól a szerződésük. Ettől még jobban felvidulok. Hozok magamnak egy pohár narancslevet meg egy müzliszeletet és kiülök törökülésben az ablakpárkányra. Belegondolok, talán valami ilyesmit érthetnek az emberek az alatt, hogy az élet szép.