Két 10-12 év körüli fiúcska beszélget. Az egyik valami új dolgot kaphatott, amit igyekszik megismertetni a társával.

-Tudod, ilyen apró és szivárványízű.

-Szivárvány ízű???

- Jól van na, színű.

- Tényleg. Milyen íze lehet a szivárványnak?

Milyen klassz, hogy ilyesmi felkelti egy mai gyermek figyelmét. Sajnos tovább nem hallottam, hogy volt-e folytatása a kérdésfeltevésnek.

Hasonló dolog történt kb. egy hónapja. Egy buszmegállóban várakozva a ház kerítésére könyökölve, a kert felé fordulva beszélgetett két 14-15 év körüli ifjú.

- Hogy is hívják ezt a kis sárga virágot? -kérdi az egyik.

- Nem tudom. -így a másik.

-Pedig tudom, csak nem jut eszembe. -így az előbbi.

Nem bírtam ki, közbeszóltam : -Kikerics

-Aha, tényleg. -válaszolt a kérdező, de látszott az arcán, hogy nincs meggyőződve a dologról. Ez bennem is felébresztette a kételyt:  -De nem vagyok benne biztos. Abban a pillanatban jutott eszembe, hogy gólyahír a neve. Fel is kiáltottam: - Gólyahír! Úgy hívják.

-Igen gólyahír, már én is emlékszem. -mondta örömmel a kiváncsi fiú, és nevetett.

A másik csak nézte, nem szólt semmit, de őt is érdekelte a dolog.

MIlyen kis dolog okozhat örömet. Egy ráismerés. Egy emlékezés.

Ha jól belegondolok, azon sem csodálkozhattam volna, ha a 2 fiú egészen más témában mélyedt volna el.

De őket egy kis virág neve érdekelte. Hát nem megható?