Egyik reggel hajnalban mentem az utcán. A belvárosi járdát közhasznú munkások takarították.

Az egyikük azt a Zalatnai számot dúdolta, aminek ez a szövege: " Az arcomat a fénybe fordítom és a perceket  én újra számolom, nincs már semmi baj, mert elmultak a fáradt éjszakák, jöjj velem a fények útjain veled élem  én a boldog napjaim, nekünk nyílik majd, az út mentén a sok kis virág..."

És akkor szerettem volna megölelni, mert azt éreztem, hogy nagyon szeretem ezt az embert.

(Milyen gyönyörű lehet annak az embernek a lelke, aki a mások szemetét takarítva ezt dudorássza?)

Még mindig sajnálom, hogy nem öleltem meg. Csak úgy, hálából, mert az egész napomat bearanyozta.

Erről a dalról beszéltem:

http://www.youtube.com/watch?v=4ss5Rk-ziJg