Drága Árvácska!
Izgultam Érted, az eredményért, és a szép végkifejletért!
Ez esetben hiába!
Méltósággal viseld el ezt a "történetet" , amit nem érdemeltél meg, de el kell tudni szenvedni! Megmásítani a megmásíthatatlant, nem lehet!
Üljél le magaddal beszélgetni - kettesben Magaddal -, ÉS JÓL GONDOLD ÁT, mit adna Neked vissza az elmúlt éveid keserűsége után az, ha ezt megtennéd?
És akkor még ott van az apád is! Nőként nem lehetünk annyira elvakultak, hogy csak a nőt - az anyát - tesszük felelőssé egy ilyen tragédiában! (Mert ez tragédia, az bizonyos)
Mit érezhetett az Anyád? - szerető szívvel, bizakodva akkor, amikor otthagyták a szíve alatt a szerelem gyümölcsével? Ez az ő tragédiája is én azt hiszem. Ebben azért vagyok bizonyos, mert nem hiszem, hogy van a világon ember, aki úgy akar innen elmenni, hogy még a keresztfáján se maradjon fenn a neve! Küzdött! - aztán elment! És volt - nincs!!
Az én véleményem az, hogy tovább nem kellene gyalázni őt, hiszen a legnagyobb gyalázatot megkapta életében! A SAJÁT GYALÁZATÁT!!! Ezt érezheted a "síremlékén"! Nem volt nyugalma életében, lehet, hogy azért ment el!
Gondolj bele abba is, hogy a Te jogos sérelmeid után, féltestvéred esetleges "bosszúhadjáratával" mit kezdenél? Mert ahogyan Te megtaláltad a sírt, az új családot, úgy ők is megtalálnának Téged! Inkább a fájó megnyugvást ajánlom, a dolgokba való beletörődést!
(Szívesen beszélgetnék Veled személyesen is Kedves Árvácska, csakúgy megnyugtatásképpen.)
Elnézést, ha nem tetsző a véleményem, a döntés egyébként a Te lelkiismeretedre van bízva. A "lelkiismeret" szó a Te konkrét esetedben viszont biztos fájó, hisz nem Te követted el a lelkiismeretlenséget, de az előző mondatot azért mégis otthagyom!
Kívánok megnyugvást, és további életedben minden szépet és jót, amit még csak lehet!

Szeretettel: Joli