Sokszor eltűrjük, hogy rosszul bánjanak velünk, csakis azért, mert annyira szeretnénk, hogy szeressenek és elfogadjanak bennünket, hogy azért bármire képesek vagyunk. Nagyon fáj, amikor rájössz, hogy nem számít, milyen keményen próbálkozol, vagy mennyire szeretnéd, hogy ez bekövetkezzen, az emberek egyszerűen képtelenek elfogadni olyannak, amilyen vagy. Azután megutálod azt az időszakot, amelyet arra vesztegettél, hogy megpróbáltál megfelelni másoknak, és elkezdesz azon gondolkodni, hogy mi lehet benned annyira visszataszító, amitől még csak el sem tudták játszani, hogy szeretnek.

Te magad vagy az az erő, amely életre hívja a történéseket - a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot.

Egy éjszakai támadás kezdete nem éppen látványos. A katonák felkapják a felszerelésüket, és egyenként felkerekednek, a lehető leglassúbb iramban. A sötétben nem látni semmit a világon, legfeljebb az előttünk haladó lépteinek halk csoszogása hallatszik. A bakancsunk minden egyes lépéssel súlyosabb lesz, a gyomrunkat kemény kis gubóba szorítja a félelem. Arcunkon a veríték összevegyül a hajnali harmattal, és emlékezetünk sorra felidéz minden egyes meleg, kényelmes szobát, amelyben valaha is megfordultunk.

 Az éggel most már semmire sem megyünk

 s a földdel sem. Köd, köd, felhő, ború,

 szorongás. Vegyük példának a fákat,

 ők tudják, mit kell tenni ilyenkor.

 A napot, az ég kékjét, a világ zöldjét

 egyéb meleg, szín nem pótolja. A fákat

 vegyük példának, ők másutt keresik

 a vigasztalást és a menedéket.

 Ők másutt keresik, magukban keresik:

 derűt, meleget magukban keresnek;

 a napot, az ég kékjét, a világ zöldjét

 ők magukban teremtik meg maguknak.

Wass Albert 
Reád gondoltam 


Reád gondoltam itt, az esti csendben, 
Fehérbe-omló almafák alatt, 
(Valahol messze, égszínkék szemedben 
Pajkos sugárban ég az alkonyat). 

Gyémánt-porát a rejtett mélybe szórja 
A dombok alján csendülő patak, 
Neked adnám mosolyomat, ha volna, 
Mert fáj nagyon, hogy árván hagytalak. 

De ritmusod, bár messziről is, érzem, 
S a gondolat míg messze száll veled, 
A ritmus bennem versvirággá serken, 
Hogy megtalálja tiszta lelkedet.