Egy éjszakai támadás kezdete nem éppen látványos. A katonák felkapják a felszerelésüket, és egyenként felkerekednek, a lehető leglassúbb iramban. A sötétben nem látni semmit a világon, legfeljebb az előttünk haladó lépteinek halk csoszogása hallatszik. A bakancsunk minden egyes lépéssel súlyosabb lesz, a gyomrunkat kemény kis gubóba szorítja a félelem. Arcunkon a veríték összevegyül a hajnali harmattal, és emlékezetünk sorra felidéz minden egyes meleg, kényelmes szobát, amelyben valaha is megfordultunk.

 Az éggel most már semmire sem megyünk

 s a földdel sem. Köd, köd, felhő, ború,

 szorongás. Vegyük példának a fákat,

 ők tudják, mit kell tenni ilyenkor.

 A napot, az ég kékjét, a világ zöldjét

 egyéb meleg, szín nem pótolja. A fákat

 vegyük példának, ők másutt keresik

 a vigasztalást és a menedéket.

 Ők másutt keresik, magukban keresik:

 derűt, meleget magukban keresnek;

 a napot, az ég kékjét, a világ zöldjét

 ők magukban teremtik meg maguknak.

Wass Albert 
Reád gondoltam 


Reád gondoltam itt, az esti csendben, 
Fehérbe-omló almafák alatt, 
(Valahol messze, égszínkék szemedben 
Pajkos sugárban ég az alkonyat). 

Gyémánt-porát a rejtett mélybe szórja 
A dombok alján csendülő patak, 
Neked adnám mosolyomat, ha volna, 
Mert fáj nagyon, hogy árván hagytalak. 

De ritmusod, bár messziről is, érzem, 
S a gondolat míg messze száll veled, 
A ritmus bennem versvirággá serken, 
Hogy megtalálja tiszta lelkedet.