A gyerekkor életünk talán egyik legmeghatározóbb szakasza. A jót dédelgetjük életünk végéig, szívesen emlékezünk rá.

Bár szerintem nincs csak rossz és csak jó gyerekkor, mivel az élet nem fekete-fehér. Minden keserves gyerekkor tartogat kedves, szép emlékeket és a szépségeseknek is megvan a maguk fájdalma.

És mitől nevezhetjük a gyerekkort szépnek?

Az ötvenes években születtem. Megvolt ennek az időszaknak is a maga nehézsége. És mégis...mégis... annyira szép volt. Szép, mert két csodás szülőm volt. Mert körbevett a szeretet, mely nem engedte, hogy besurranjon a fájdalom, a kétségbeesés. Mert rettenthetetlennek tartottam őket, akik minden bajt meg tudnak oldani. És valahogy meg is oldották. Megoldották derűjükkel, játékos kedvükkel, kitartásukkal.
Bármennyi gond volt és sok munka, mindig jutott idő és kedv a játékra.Elmaradhatatlanok voltak a közös játékok, szerepjátékok, társasjátékok. Alvás előtt az esti mese, majd később a közös felolvasás. Mindezt összegezve, mondhatom azt, hogy voltak gondok, nehézségek, fájdalmak gyerekkoromban is és hogy ezeket mégsem éltem meg tragikusan, ezt csak is a szeretetnek köszönhetem. És én is csak ezt tudom tanácsolni minden szülőnek, ha gyerekei életét széppé, emlékezetessé akarja tenni, akkor adni nem anyagi javakat kell, nem gondtalan életet, mert az meg lehetetlenség. Hanem szeretetet, időt, közös programokat, jó kedélyt és akkor a fájdalom is elviselhetőbb lesz és felejthető.

Akkor életünk alkonyán lehet emlékezni csak a szépre, mert a mosoly, a szeretet fogja beragyogni az eltűnt gyerekkort.

Este, amikor a fiamat  fektettem, egy mozdulat miatt bevillant a saját gyerekkorom. Felemeltem a takarót, ahogy régen anyukám, jó magasra lendítettem, majd hagytam, hogy saját súlyától ráessen a fiamra puhán, melengetőn. Ahogy régen rám is simult a saját takaróm...

Lenyomtam neki két puszit, biztosítottam róla, hogy szeretem, és elgondolkodva jöttem ki a szobájából.
Sok anyának megfordul a fejében a kérdés (hacsak nem mindenkinek), vajon jó anya vagyok-e? Bennem is sokszor felmerül.

Szerintem a gyerekkorból villanásnyi emlékek maradnak. Ha emlékszünk is egy-egy eseményre, az nem konkrét, nem játszódik le egy egész nap a szemünk előtt. De mindenkiben felmerül egy-egy pillanat. Amikor ültünk az oviban a mászóka tetején a barátokkal, amikor a szomszéd nénitől sütit kaptam, vagy amikor este anyukám betakart... Semmi konkrét, csak jóleső pillanatok. Persze voltak rosszak is, de valahogy azok már nem is érdekesek. Ki emlékszik már arra, amikor fel kellett kelni és iskolába menni? Bennem egyetlen ilyen emlék maradt meg, amikor uszodába készült az osztály és már hajnali fél hatkor ott ültem az alvó anyám ágya mellett talpig felöltözve, mert annyira mehetnékem volt már. De a többi rengeteg reggel, amikor esetleg anyu ordítozva hajtott minket, hogy elkészüljünk, valahogy a feledés homályába merült.
Azt hiszem, ezek a pillanatok határozzák meg a gyerekkort. Ha ilyen jó pillanatokból sok van, akkor lesz mire visszaemlékezni. És ilyen pillanatokhoz nem kell pénz, nem kell semmi, csak sok-sok szeretet. És akkor nincs min morfondírozni, elmondhatjuk, hogy igenis, jó anyák vagyunk!