Volt egyszer egy király, aki felajánlott egy díjat annak a művésznek, aki a legszebb képet tudja festeni a békéről. Rengetegen próbálkoztak. A király valamennyi képet megnézte, majd hosszas töprengés után szemügyre vette a két legjobbat:ezek közül kellett választania.

 Az első kép egy csendes tavat ábrázolt. Felszíne hibátlanul visszatükrözte a körülötte tornyosuló nyugodt hegycsúcsokat. Felette bolyhos fehér felhők úsztak a kék égen. Aki csak látta, mind azt mondta, ez a tökéletes kép a békéről.

 A második festményen is hegyek voltak, csakhogy rögösek és kopárak. Felette haragos szürke volt az ég, zuhogott az eső, villámok cikáztak. Lejjebb a hegyoldalon habzó vízesés bukott alá. Nem tűnt túl békés helynek. Amikor azonban a király jobban megnézte, észrevette, hogy a vízesés mögött egy aprócska bokor növekszik a sziklán. Alatta madármama építette a fészkét. Ott, a robajló vízeséshez közel az anyamadár a fészkén ült. Ő volt a béke tökéletes megjelenítője. A király a második képet választotta.

 -Azért-magyarázta-, mert nem csak olyan helyen lehet béke, ahol nincs zaj, nincsenek gondok, sem kemény munka. Béke lehet ott is, ahol mindezek a dolgok jelen vannak, de a szívünkben nyugalom van. Ezt jelenti a valódi béke.