Nyár

Nap tüzétől izzik, forrong a táj

gyenge fuvallatról álmodik a lét

gyilkos katlan-sujtott testünk egyre fáj

feledni vágyjuk a nap melegét.

Fellegekért  kiált minden, aki él

esőért esdekel, sóvárogva kér

enyhet-adó záport remegve remél

fuldokló imánk az egekig ér.

Suhanó fellegek, enyhet- adó zápor

messze tovatünnek, tikkad a lét

izzik a levegő,hasítja éles por

semmi sem enyíti a gyilkos szenvedést!

                               Hazám

Tépik a hazámat

ölik a népet

kéjelegve lesik,

mikor ér véget

az agóniája.

Nemzetem imája

meghallgatásra

nem talál,

egyenes út a nemzethalál!

Beletaszítottak

a lét széléről

a nemlét küszöbére

kéjelegve figyelik,

hogyan folyik vére.

Haldokolva tűri

aki magyar

nem villan elő

fogak helyett agyar!

Nincs harc és küzdelem

nincs összefogás!

Népem, vajon lesz-e

feltámadás?!

Kérész- életű létbe feszített

röpke szárnyalás.

Pillanatnyi bódító öröm.

Részeg, halálos röpködés.

tömeges- páros öngyilkosság.

Bódító keringő a víz fölött.

Násztánc a létezés és

halál mezsgyéjén,

- s győz - a halál!

...de elrendeltetett, hogy az élet

él tovább.

Ha a fájdalom mégis

szíveket rág

aláhull csendesen a

tiszavirág...