"Niu hegy fái szépek voltak valaha. Szépnek lehet-e tartani azonban még egy hegyet, amelynek fáit, mivel egy nagy ország határán fekszik, szekercékkel, fejszékkel mind kivágták? Mégis pihenést adott nekik a nappal és az éjszaka. Öntözte őket az eső s a harmat. És nem maradtak bimbók és rügyek és sarjadó hajtások nélkül. Csakhogy jöttek most meg a csordák, a nyájak, és újra meg újra lelegelték őket, azért olyan kopárak. És az emberek látva, hogy ilyen kopárak, úgy vélik, sohasem nőttek szép fák azokon a hegyeken. De hát ilyen-e egy hegy igazi természete? És nincs-e meg az emberben is eleitől fogva a humanitás és igazságosság szíve? Úgy veszíti el eredeti jó szívét, mint ahogyan a fákat szekercékkel, fejszékkel kivágják. S ahogy pusztítják napról napra, szépségét megtarthatja-e? De gyógyítják nappalok és éjszakák, és a nyugodt hajnal éltető lehelete vonzalmaiban és ellenszenveiben megtartja emberinek. Kevés. Mert elcsábítja, megbéklyózza, tönkreteszi mindazt, amit napközben cselekszik. És ez a zűrzavar egyre tart. Megismétlődik újra meg újra. És az éjszaka gyógyító ereje a szív eredendő jóságát őrizni nem tudja többé. S ha ily módon már az éjszaka erői sem őrzik, az az ember nemigen fog különbözni az állatoktól. És a többiek látva, hogy olyan, mint az állat, azt hiszik, sohasem volt meg benne a jóra való tehetség. De ugye nem ilyenek emberi voltunk igazi érzelmei. Azért ha táplálékát megadod neki, nincs ami nőni ne kezdene, nem fejlődne ki. Megfosztod tőle oktalan, és élete máris odavan. Kung mester azt mondta: őrizd meg jól, és megmarad veled. Ha elengedted, majd el is szalad. Kilép, belép, nem az időben. Senki sem tudja, honnan jön, merre halad. Nem az emberi szív volt-e, amiről beszélt?"