Kilencedik. fejezet: Távolabb és egyre távolabb
 
A dal így folytatódik:
 
Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges,
mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.
Mivel az álaja nem született, senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be.
A meg nem születettség birodalmában minden megnyilvánulás a dharmatában oldódik fel,
S minden önakarat és büszkeség a semmibe vész.
 
Az átlagos, a hétköznapi elme mindig egyre többet és többet akar elvenni a világtól. Mindenhonnan, minden irányból, az összes dimenzióból mindig csak elvenni akar. Az átlagos elme egy nagyszerű tolvaj. Kielégíthetetlen koldus, akinek mindig több és egyre több kell, és ez soha nem ér véget. Minél többet kap, annál erősebbé válik benne a vágy a még többre. Minél többje van, annál többet kíván meg. Ez a folyamat megszállott éhezővé teszi az embert. A lényedben nem merül föl a szükség érzete, mégis rögeszméssé és egyre boldogtalanabbá válsz, hiszen semmi nincs, ami kielégíthetne. Mi tudna nyugtot adni a mindig egyre többre és többre sóvárgó elmének? A „több” a láz oka, és ennek nincs vége soha. A több teszi az embert beteggé.
A közönséges elme metaforikus értelemben állandóan táplálkozik – nem csak dolgokkal, de személyekkel is. Például a férj olyan erősen és teljesen szeretné birtokolni a feleségét, hogy az már a feleség felemésztésével jár együtt. A férj valójában szeretné teljesen bekebelezni és felemészteni őt, aki így férje részévé válik. A közönséges elme tulajdonképpen emberevő. A feleség azonban ugyanezt akarja, csak fordítva: bekebelezni a férjét annyira, hogy végül semmi se maradjon. Gyakorlatilag megölik egymást. A barátok egymással, a szülők a gyerekeikkel, a gyerekek a szüleikkel mind ezt teszik. Az összes hétköznapi ember között létesült kapcsolat alapja a másik bekebelezése. Ez tulajdonképpen egyfajta táplálkozás.
Az átlagos elme ellentéte a kivételes elme, aminek pontosan az átlagos elme létezése miatt kellett megszületnie. A vallások róla tanítanak, azt mondják: „Adj! Adakozz! Oszd meg javaidat!” Valójában az összes vallás azt tanítja, hogy ne vegyél el mástól semmit, hanem inkább tedd az ellenkezőjét: adj a magadéból. Könyörületességet prédikálnak, hogy megalkossák a kivételes elmét.
A közönséges elme mindig boldogtalan lesz, hiszen folyton többre vágyik, mint amennyije éppen van. Mindig levertnek találod majd, mert ő az örök kielégíthetetlen. A különböző vallásokból ismert kivételes elmék azonban mindig boldogok. Egyfajta derű lengi körül őket, mert már nem kérnek többé, sőt, ők azok, akik másoknak adnak – legbelül azonban nekik is pontosan ugyanolyan közönséges az elméjük.
Az ő derűjük nem a mélyről tör elő, csak a felszínen létezik. Egyszerűen csak hátat fordítottak egykori önmaguknak, és így éppen a közönséges ellentétévé váltak. Egy ilyen ember a feje tetején áll, sirsászanát csinál, de ugyanaz marad. Most egy újfajta vágy jelenik meg benne: egyre többet és többet és többet akar adni. Ennek a folyamatnak épp úgy nincs vége soha, mint az ellentétének. Derűs lesz, de a derűje mögött ott rejtezik majd egyfajta szomorúság is.
A úgynevezett vallásos emberekben mindig megtalálhatod ezt a fajta szomorúságot. Természetesen derűsek lesznek, mert adnak, de egyben szomorúak is, mert nem adhatnak többet. Boldogok, mert megosztják, amijük van, de boldogtalanok, mert az sem elég. Semmi sem lehet elég.
Így hát kétféle boldogtalanság létezik: az egyik a közönséges boldogtalanság, amit a körülötted élő emberekben mindenütt megtalálhatsz. Ők népesítik be a földet, ők azok, akik mindig többet akarnak, és ezért soha nem lehet őket kielégíteni. A másik fajta boldogtalanság az, amelyik a derű köntösébe bújik. Ezt a kolostorokban, az asramokban, papokban és szerzetesekben fogod meglelni. Olyan emberekben, akik mindig mosolyogni látszanak, de amely mosoly mögött valójában a szomorúság bújik meg. Ha jól megfigyeled őket, rá fogsz jönni, ők éppolyan boldogtalanok, mint a többiek. Hiszen adakozni sem lehet a végtelenségig, a mindenség nem a tiéd!
Ezzel a kétféle embertípussal könnyen találkozhatunk. Ugyanazt a vallásos ideált tanítja a kereszténység, a judaizmus, az iszlám és a hinduizmus is, ami bár valóban jobb, mint a közönséges, átlagos gondolkodásmód, mégsem a végső lépés az abszolút tudatosság felé. Jobb dolog vallásos módon boldogtalannak lenni, hiszen jobb császárként, mint koldusként boldogtalannak lenni…
 
Megtörtént, hogy egy nagyon gazdag ember szerette volna, ha vele lennék, amikor haldoklik, így hát elmentem hozzá. Korábban sokszor beszélt nekem ez a vallásos öregember arról, hogy aggódik a fia miatt, mert az rendkívül költekező életmódot folytat, és imádja a pénzt. Az utolsó pillanatokban kinyitotta a szemeit, és így szólt a fiához:
– Figyelj most rám! A pénz nem minden, pénzért nem vásárolhatsz meg mindent. Vannak dolgok, amik a pénz fölött állnak, és a pénz önmagában még nem tesz boldoggá senkit sem.
A fiú meghallgatta, majd így válaszolt:
– Talán igazad van, de a pénzzel az ember megválaszthatja, hogy milyen boldogtalanságot szeretne magának.
 
És valóban: lehet, hogy a boldogságot nem lehet megvásárolni, de így legalább a neked legmegfelelőbb boldogtalanságot választhatod. A magad módján lehetsz boldogtalan.
A szegény ember szabad választás nélkül boldogtalan, a gazdag azonban saját maga döntheti el, milyen módon akar boldogtalan lenni: csupán ez a különbség. Van egyfajta szabadsága, hiszen megválaszthatja a saját boldogtalanságát. A szegény ember boldogtalanságáról a sors keze dönt, nincs választása, a végzete úgy sújt le rá, ahogyan akar. A vallásos ember maga választotta a boldogtalanságát, ez az, amiért egy kissé derűs is egyben. Az, aki pedig nem vallásos, azért szenved még többet, mert nem választhatott. Mindketten a „még több” világában élnek, csak épp a vallásos úgy, mint egyfajta jótékony császár, aki adakozik és jótékonykodik.
A buddhizmus, a dzsainizmus és a tao alkottak egy harmadik típusú elmét is. Ez se nem közönséges, se nem kivételes – tulajdonképpen egyáltalán nem is lehet elmének nevezni. Ha nevet akarunk neki adni, akkor a legmegfelelőbb talán az lenne, hogy „elmenélküliség”. Próbáld hát megérteni ezt a rendszert. Az egyik oldalon ott a közönséges elme, a másikon – de még mindig a „még több” dimenziójában – az ellentéte: a kivételes elme. Végül ott az elmenélküliség, amelyet a buddhizmus, a dzsainizmus és a tao alkottak meg. Mi ez az elmenélküliség?
A valóság egy harmadik megközelítése.
A buddhizmus és a dzsainizmus nem a jótékonykodást, hanem a közömbösséget tanítja. Nem mondják, hogy „adj!”, mert ha adsz, az egyben azt is jelenti, hogy elveszel. Így ugyanabba az ördögi körbe kerülsz vissza. Adni és elvenni ugyanannak a folyamatnak a ciklusai. Nem létük síkjában, hanem pusztán a megnyilvánulásuk irányában különböznek. A buddhizmus azt tanítja, hogy légy indiferens, nem pedig azt, hogy ne akarj birtokolni. A hangsúly a nem-birtokláson van, nem pedig az adakozáson. Egyszerűen csak ne birtokolj semmit, ez minden. Nem az a kérdés, hogy adsz, vagy épp elveszel, hiszen mindkettő a birtoklás világába tartozik. Csak azt adhatod oda másnak, ami a tiéd. Hogyan tehetnéd ezt olyan valamivel, ami nem a tiéd? Egyedül azzal jótékonykodhatsz, amit már megszereztél magadnak, amit már elvettél valahonnan. Egyébként hogy adhatnád másnak? Az ember üres kézzel érkezik a földre, semmi sincs a birtokában. Végül pedig ugyanígy, az összes megszerzett tulajdona nélkül hagyja itt ezt a világot.
Ezen a két oldalon állhatsz: vagy egyre többre és többre vágysz, egyre többet és többet akarsz magadnak megkaparintani, és csak hízol és hízol megállás nélkül, vagy pedig folyton csak adsz, adakozol, mindig többet, és így egyre soványabb és véznább leszel.
Buddha azt mondja: ne birtokolj, és ne állj egyik oldalra sem. Egyszerűen csak légy közömbös a birtoklással szemben.
Ez a harmadik típusú ember – akit én az elmenélküliség emberének hívok –, nem lesz olyan boldog és derűs, mint a kivételes elme embere. Sokkal csöndesebb, sokkal nyugodtabb lesz; mély megelégedettség fogja eltölteni, nem pedig jókedv. Még csak egy mosolyt sem találsz az arcukon. Nincs egyetlen Buddha, vagy Mahávira szobor sem, amelyiken mosolyt láthatnál. Nem, ők nem derűsek, nem „boldogok”. Nem boldogtalanok persze, de nem is boldogok: ők túlléptek a boldogság és a gyötrelem világán. Ők egyszerűen csak pihennek. Közömbösek a dolgokkal és a dolgok világával szemben. Nem birtokolnak. Távol vannak, és közönyösek. Ezt a közönyösséget, szenvtelenséget hívják anasakti-nak. Az ilyen embert egyfajta csöndes nyugalom lengi körül – és ez a nyugalom kisugárzik.
De Tilopa mindhármon túlhalad, mindet felülmúlja – ezért hát nehéz őt besorolni ebbe a rendszerbe. Itt a közönséges elme, amint mindig egyre többet kér; a kivételes elme, amint egyre többet és többet próbál adni; valamint az elmenélküli, közönyös, szenvtelen, aki nem is vesz el, és nem is ad. De hogyan nevezzük Tilopa elméjét? Tilopáé a negyedik, és ez a negyedik a legvégső és egyben a legmagasabb szintű is, amely minden mást túlszárnyal. Tilopa még csak nem is az elmenélküliség embere, mert bár tagadásként, de még itt is, az elmenélküliségben is jelen van az elme. A hangsúly még mindig azon van, hogy légy közömbös a dolgokkal, és a dolgok világával szemben. De a figyelmed a dolgokra irányul: maradj közömbös és szabad! Nem birtokolsz semmit, de résen kell lenned, hogy ne is ess kísértésbe. Rendkívül figyelmesnek kell maradnod, hogy ne tégy magadévá semmit sem. A lényeg, hogy a hangsúly még mindig a dolgokon van – légy közömbös a világ dolgaival szemben!
Tilopa azt mondja, hogy a hangsúlynak a te lényeden kellene lennie, nem pedig a világ dolgain. Találd meg a csendet önmagadban. Még csak a világgal szemben se légy közömbös, hiszen ez a közömbösség is, bár leheletfinoman, de hidat ver közötted és a világ között. A figyelmed ne a másikra, hanem önmagadra irányuljon. Fordítsd az életedet teljesen befelé. Ne aggódj a világ miatt, még csak annyira sem, hogy közömbös legyél vele szemben. Ne is kérj többet, ne is próbálj adni többet, és ne is légy közömbös… csak légy, mintha a világ egyszerre eltűnt volna. Légy önközéppontú, üldögélj önmagadban, és ne tégy semmit. Minden figyelmed elfordult, hátat fordított… mintha a világ teljesen eltűnt volna. Nincs mit adni, nincs mit elvenni, és nincs mi iránt közömbösnek lenni. Csak te létezel. Te élsz a tudatosságodban, és ez a te egyetlen világod. Semmi más nem létezik.
Ez az az állapot, ami túl van már az elmén és az elmenélküliségen is. Ez a megértés legeslegvégső foka. Ezen túl nincs semmi. És én mondom: soha ne elégedj meg, amíg idáig el nem érsz. Miért? Mert az ember, az átlagember boldogtalan. Mindig többre vágyik, ezért soha nem lehet elégedett. Így a szenvedés állandóan jelen van az életében, sőt, egyre csak nő és nő.
A kivételes elme embere, amit a vallások tanítanak derűs, de mélyen belül mégis szomorú. Még legnagyobb jókedvében is ott lappang a szomorúság. Amikor mosolyogni próbál, úgy tűnik, mintha a mosoly nem magától jönne, mintha csak megjátszaná magát, mintha egy fényképész lenne a közelben, és neki pózolna, neki színlelne olyan viselkedést, ami a valóságban nem is létezik. Jobb mint az előző állapot, hiszen itt már megjelenik a mosoly. Nem túl mély és nem túl valódi, de legalább van. Ez azonban nem fog hosszú ideig tartani. Akármit is adj másoknak, az hamarosan el fog fogyni. Ekkor pedig a mosolygó derű eltűnik az arcodról. Szeretnél még többet adni, és egyszerre ugyanabba a helyzetbe kerülsz, mint a közönséges átlagember.
Egy kicsivel hosszabb időbe fog telni egy ilyen embernek, hogy megértse és felismerje a boldogtalanságát, de az mindenképpen megjelenik. Az a derű, ami a mecsetekben, a templomokban, a kolostorokban lelhető fel nem hatolhat túl mélyre, és nem válhat állandó állapottá. Nem lehet örökkévaló. El fogod veszíteni. Ez a derű eredendően átmeneti. Miért lehet csupán átmeneti? Mert elérkezik egy pillanat – elkerülhetetlen, hogy eljöjjön a pillanat –, amikor nem tudsz többet adni, mert már neked sincs. Ezért van, hogy ez a két elmetípus alapjaiban összefonódik, és megelégszik egy kompromisszummal. A közönséges és a kivételes elme minőségükben megegyeznek, és így alapjaiban összefonódnak.
Az embernek először is gyűjtögetnie kell, később aztán hozzákezdhet az adakozáshoz. Esetleg megkeres száz rúpiát, aminek a tíz százalékát jótékony célokra adományozza. Ennek ez az egyetlen lehetséges módja. Ha mind a száz rúpiádat elajándékoznád, akkor egyszerre elfogyna minden pénzed, és többé nem lenne mit másnak adnod. Megszerzel magadnak egy vagyont, majd egy részét eladományozod. A mohamedánok szerint az ember jövedelmének egyötödét jótékony célokra kell fordítania: légy tehát adakozó, oszd szét jövedelmed egyötöd részét. Miért? Mert ez egy kompromisszum – más módon nem lenne mit adományozni. Így hát először felhalmozol, később pedig szétosztod, amit felhalmoztál. Gyűjts, hogy adakozhass, légy gazdag, hogy jótékony lehess, zsákmányolj ki másokat, hogy azután segíthess rajtuk. Teljesen abszurd! De ennek tényleg ez az egyetlen lehetséges módja – ez a híd a közönséges és a kivételes elme között.
Még a közönséges elme is folyton azt gondolja, arról ábrándozik, hogy ha sok pénze lenne, akkor ő is jótékonykodna, és segítene a rászorulókon. És persze így is tesz – amikor elég pénze van, akkor ad másoknak: adomány egy kórháznak, adomány egy rákkutató intézetnek, adomány egy könyvtárnak vagy egy egyetemnek. Először kizsákmányolni másokat, azután jöhet az adakozás: először kirabolnak, aztán jönnek, hogy segítsenek rajtad.
A jótékonykodók és a rablók nem különböznek egymástól, valójában egy és ugyanaz a társaság: jobb kézzel kirabolnak, míg a ballal a segítségedre sietnek. Ugyanabban a dimenzióban élnek.
A harmadik típusú ember – az elmenélküli – valamivel jobb helyzetben van, mint az előző kettő. Az ő belső csendje tovább tart ugyan, mégsem boldog vele. Nem érez boldogságot. Nem boldogtalan, nem szenved, de tagadásban él. Olyan, mint aki azért nem beteg, mert az orvos nem talál semmi rendellenességet nála, de nem is egészséges, mert egyáltalán nem érzi magát jól. Nem beteg, és nem egészséges – pont a kettő között van. Nem boldogtalan, és nem boldog – egyszerűen csak közömbös. A közöny lehet, hogy megajándékoz majd a csenddel, de a csend önmagában még nem elég. Lehet jó, lehet gyönyörű, de nem elégíthet ki: előbb vagy utóbb meg fogod unni.
Ez történik akkor is, amikor elvonulsz a hegyekbe. Eleged van a városi életből: Bombay, London, New York. Eleged van a zajból, a dugókból, meg abból, hogy ez az egész őrület egy percre sem áll meg. Elmenekülsz a Himálajába, de néhány nap után – három, négy, öt, legfeljebb hét nap után – elkezded unni a csöndet. A hegyek csöndesek, a fák csöndesek, a völgyek csöndesek – semmi izgalom. Elkezdesz hát a városi világ után sóvárogni: hiányoznak a klubok, a mozik, a barátaid.
A csönd nem elég, mert a csönd természete a halálhoz, nem az élethez hasonló. Kikapcsolódásnak, egyfajta kirándulásnak megfelel. Jó, ha az ember egy-két napra, néhány pillanatra ki tud kapcsolódni mindabból a nyüzsgésből, ami az életében körülveszi, és el tud csendesedni. Ezt lehet élvezni, de nem örökké. Ez nem képes táplálni téged. A csend megvédhet a boldogtalanságtól és a boldogságtól, az izgalmaktól, de nem lehet tápláló. Ez a tagadás létállapota.
A negyedik létállapot, amiről Tilopa beszél, amit nem lehet elbeszélni, és amit Náropának, Náropa bizalmának, szeretetének és hitének mégis át akar adni, egy csodálatos állapot: csöndes és boldog. Életigenlés van benne. Nem pusztán csönd. Nem a közönyből született meg. Nem, hanem épp az ellenkezője: a lényed legmélyebb megtapasztalásából kel életre. Nem az elutasítás szülte, hanem az ellazult és természetes életedből virágzott ki. A különbség hajszálvékony. De ha megpróbálod megérteni és elmélkedsz ezen a különbségen, az egész életutad feltárulkozik előtted, és akkor könnyedén haladhatsz előre.
Soha ne elégedj meg, amíg el nem éred ezt a negyedik létállapotot, mert még ha meg is elégednél, előbb vagy utóbb megjelenik az elégedetlenség is. Amíg nem éred el a sat-chit-ánand-ot, az abszolút igazságot, az abszolút tudatosságot és az abszolút boldogságot, addig nem érkeztél meg a hazádba, még mindig csak a hozzá vezető úton haladsz. Rendben van, néha megpihenhetsz az út mentén, de a pihenőhelyből ne teremts magadnak otthont. Az útnak folytatódnia kell tovább. Újra és újra fel kell kelned, és tovább kell haladnod.
Az elme első fázisából a másodikba lépsz, a másodikból a harmadikba, és a harmadikból végül átlépsz a mindenségen túlba.
Ha az elméd az első fázisban van, ahogyan az emberek kilencvenkilenc százalékával ez így van, akkor a zsidó, az iszlám, a keresztény gondolkodás segíthet rajtad. Ezek kiemelnek téged a boldogtalanság közönséges csapdájából. Ez jó, de még nem léptél rá az útra, és nem is csapod be magad azzal, hogy megérkeztél. Most a következő fázison, ezen a boldogságba burkolt szomorúságon kell túljutnod. Túl kell jutnod azon, hogy folyton elveszel, azután adakozol, túl kell jutnod a jótékonykodáson. Ki vagy te, hogy másoknak adj? Mid van, amit másnak adhatnál? Ki vagy te, hogy segíts? Hiszen még magadon sem segítettél, hogyan segíthetnél így másokon? Még a te benső lángod sem ég, és te máris mások benső lángját gyújtogatnád? Legfeljebb elolthatod, kiolthatod azt, hisz a te saját benső lényed is sötétben van. Nem segíthetsz, nem adhatsz, mert nincs semmid, amit adhatnál.
A buddhizmus, a dzsainizmus, a taoizmus, Lao Cu, Mahávira és Sziddhárta Guatama tudnak segíteni rajtad. De Tilopa azt mondja, még ezzel a közömbösséggel, csönddel, távolisággal, szenvtelen szemlélődéssel se elégedj meg, mert ez még mindig nem valós benned, még mindig a világgal foglalkozol.
Tilopa átsegíthet téged ezen is. Ő képes elkísérni téged lényed legbenső középpontjába. Ő segíthet, hogy önmagadba mélyedve, a világgal nem törődve megtaláld ezt a középpontot – itt még a „nem törődés” is eltűnik. Minden szertefoszlik, csak te maradsz meg kristály-tökéletességedben, teljes ártatlanságban – mintha a világ meg sem jelent volna, mintha nem is lett volna sohasem. Ebben a negyedik tudatállapotban elérkezel a lét abszolút forrásához, a meg nem születettség birodalmába. Oda, ahol még egyetlen lépést sem tettél a világ felé, vagy épp az ellenkezője: a legutolsót is megtetted már, és most megint ugyanoda értél.
Ez az, amit a zen tanítványok az eredeti arc megpillantásának hívnak. A zen mesterek így beszélnek a tanítványaikhoz: „Menj, és keresd meg a születésed előtti arcodat!”, „Menj, és keresd meg az arcot, amelyik majd a halálod után jelenik meg!” Akkor válsz képessé elérni eredeti tisztaságodat, amikor a világ még nem létezik, vagy akkor, amikor már eltűnt. A természet ilyen.
Most próbáljuk megérteni, mit mond Tilopa:
 
Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges,
mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.
 
Sem adni, sem elvenni, hiszen amikor adsz, kilépsz önmagadból; amikor elveszel, kilépsz önmagadból. Mindkettő eltéríti a figyelmedet, mindkettő a másikhoz vezet. Összezavarodsz, az energiáid kifelé áramlanak. Lényegtelen, hogy adsz, vagy épp elveszel – a másik bejött a képbe, a szemeid őt figyelik. Amikor pedig a szemeid a másikat figyelik, elfeledkezel önmagadról. Ez történt a világon mindenkivel. Nem emlékszel önmagadra, mert a szemeid görcsösen, mozdíthatatlanul a másikra összpontosítanak. Akármit is csinálsz, azt a másikért csinálod. Akármi is vagy, a másikért vagy az.
Még ha el is menekülnél a világ elől, az elméd nem állna meg: „Vajon az emberek mit gondolnak rólam?” Ha elvonulsz a Himálajába, miközben ott üldögélsz, ilyen gondolatok merülnek majd föl benned: „Az emberek most biztosan azt gondolják, hogy nagy bölcs lettem, hisz elutasítottam a világot. Lehet, hogy már az újságokban is szó van rólam…” Közben pedig egy magányos vándor érkezésére vársz majd, hogy beszámoljon, mi is történik a világban, hogy vajon mit gondolnak rólad.
Nem a saját arcodat viseled, pusztán mások rólad alkotott véleményét ismered. Valaki azt mondja gyönyörű vagy, erre te tényleg elkezded azt gondolni magadról, hogy gyönyörű vagy. Ha valaki azt mondja, hogy ronda vagy, akkor megbántódsz, és tovább cipeled magadban a sebet, hogy rondának ítéltek – ettől azonnal ronda is lettél. Te csupán mások rólad alkotott véleményének gyűjteménye vagy. Azt nem tudod, hogy ki vagy valójában, csak azt tudod, amit mások mondanak rólad. Ez az egész azért nagyon furcsa, mert azok az emberek, akik téged valamilyennek gondolnak, szintén nem ismerik önmagukat – ők is csak egy mások által adott képet ismernek magukról. Csodálatos játék ez: én rajtad keresztül, te rajtam keresztül látod önmagad, és egyikünk sem tudja, hogy kicsoda valójában.
Túl fontossá vált a másik, minden energiádat megszállottan kifelé irányítod: mindig másokra gondolsz. Vagy elveszel, vagy adsz, de folyton másokkal foglalkozol.
Tilopa azt mondja, se elvenni, se adni nem kell. Mit mond ezzel? Azt, hogy ne oszd meg a magadét másokkal? Nem. Ha így fogod fel, akkor félreérted őt. Azt mondja, hogy ne foglalkozz azzal, hogy elveszel, vagy hogy esetleg épp adsz. Ha a természet hozza ki belőled, hogy adsz, az csodálatos. De akkor már nincs semmi az elmédben azzal kapcsolatban, amit tettél. Ez a különbség az adakozás és az osztozás között.
Egy olyan ember, aki adakozik, tudja, hogy ő most ad, és azt szeretné, hogy méltányold és nyugtázd: „Igen, te segítettél nekem.” Köszönetet és hálát vár el tőled azért, amit tett. Ez tehát nem ajándék – megint csak üzletelésről van szó. Az, aki adott, tulajdonképpen elvárja, hogy cserébe kapjon tőled valamit. Még akkor is, ha csak a háládra vár, mindegy – akar valamit. Ez így üzlet. Azért ad, hogy kaphasson.
Tilopa nem azt mondja, hogy ne oszd meg másokkal azt, amid van. Azt mondja, ne foglalkozz azzal, hogy adsz, vagy azzal, hogy épp elveszel. Ha van valamid, és a természet sugallatára úgy érzed, hogy adni szeretnél, hát adj. De az ajándék legyen. Ez a különbség az adakozás és az ajándékozás között.
Az ajándékozás nem üzlet. Ha ajándékozol, semmit, egyáltalán semmit sem vársz viszonzásképpen, még csak elismerést sem, egy fejbólintást sem – semmit, semmit nem vársz. Ha egy szót sem szólsz, akkor nem sebzed meg azt, akitől az ajándékot kaptad. Egyébként zavarba fog jönni, hiszen soha nem várta a háládat. Ellenkezőleg, ő hálás neked, hogy elfogadtad az ajándékát. Vissza is utasíthattad volna, megvolt erre is az esély. Mondhattál volna nemet is, és nagyon kedves tőled, hogy nem ezt tetted. Elfogadtad, és ez elég. Ő hálás neked. Az, aki megajándékoz téged, mindig hálát érez azért, hogy elfogadod az ajándékát, hiszen vissza is utasíthatnád. Elég, hogy elfogadod.
Tilopa nem azt mondja, hogy ne adj, és nem is azt, hogy ne végy. Az élet nem létezhetne enélkül a körforgás nélkül. Még Tilopának is kell levegőt vennie, ételért könyörögnie, neki is oda kell mennie a folyóhoz, ha szomjas. Ha Tilopa szomjas, akkor vízre van szüksége, ha éhes, akkor ételre. Tilopa úgy érzi, fuldoklik egy zárt szobában, hát kijön a szabadba, és mély lélegzeteket vesz. Minden pillanatban az életből vesz el. Nem létezhetsz anélkül, hogy elvennél. Voltak emberek, akik próbálkoztak már ezzel, de azok természetellenes emberek. Ők a legelképesztőbb egoisták.
Az egoisták mindig mindentől függetleníteni akarják magukat. Az egoisták mindig azt szeretnék, ha senkire és semmire nem lenne szükségük. Ez őrültség, és képtelenség! Tilopa nem lehet ilyen. Ő egy rendkívül természetes jelenség, nem is találhatsz Tilopánál természetesebb embert. És ha megérted a természetet, meg fogsz lepődni, amikor felfedezed azt az alapvető tényt, hogy senki sem szorul rá a másikra, és senki sem független a másiktól: az emberek kölcsönösen függnek egymástól. Senki nem állíthatja: „Én független vagyok!” Ez nevetséges! Egyetlen pillanatra sem létezhetsz függetlenül. Ugyanakkor senki sem szorul rá teljesen másokra.
Ez a két véglet nem létezik. Az, akiről úgy látszik, ki van szolgáltatva másoknak, független is egyben, és az, aki függetlennek tűnik, egyszerre függ is a többiektől. Az élet egy állandó osztozás, egy kölcsönös egymásrautaltság. Még a császár is függ a szolgálóitól, és még a szolgálók sem függnek teljesen a császáruktól – ha más nem, legalább öngyilkosok lehetnek, ennyi szabadságuk nekik is van.
A végletek nem léteznek. Az élet viszonylagosságban létezik. Tilopa természetesen tudja ezt. Ő a természetes utat írja elő, hogyne tudná? Tudja, hogy az élet abból áll, hogy adsz és elveszel. Osztoznod kellene másokkal, de anélkül, hogy foglalkoznál vele – egyszerűen csak engedned kellene, hogy megtörténjen. Ha engeded, hogy megtörténjen, az teljesen más lesz. Akkor már nem kérsz többet, mint amennyit kaphatsz, és nem is akarsz többet adni, mint amennyit adni tudsz. Csak odaadod, amit a természet megenged, és elveszed, amit a természet ad. Nem érzed magad lekötelezve senkinek, és ugyanígy senkit nem teszel a lekötelezetteddé. Tudod, hogy az élet kölcsönös függőséget jelent. Egymással kölcsönhatásban élünk, egymás részei vagyunk mindannyian. A tudatosság egy hatalmas óceán, és senki sem egy külön kis sziget. Találkozunk, egybeolvadunk… nincsenek határok, az összes határ hamis. Tilopa ezt mind tudja. Mit is mond tehát?
 
Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges…
 
Abban a pillanatban, hogy azt gondolod, te most elvettél valamit, természetellenessé váltál. Ha elveszel, rendben, de ha azt gondolod, hogy elveszel, az már nem természetes. Ha ajándékozol, az gyönyörű, de abban a pillanatban, hogy azt gondolod, megajándékoztál valakit, az egész visszataszítóvá és természetellenessé válik. Pusztán azért adsz, mert nem tudsz mást tenni – létezel, ezért adnod kell. Elvenni is csak azért veszel el, mert nem tehetsz mást, hisz az egésznek része vagy te is. De meg kell érteni, hogy nincs egyetlen mesterkélt ego sem, ami az ajándékozásból vagy az osztozásból jött volna létre. Se felhalmoznod, se elutasítanod nem kell – egyszerűen csak maradj természetes.
Ha utadba akad valami, akkor élvezd. Ha több van neked, és ez a több mindig csak korlátoz, akkor oszd meg másokkal. Olyan ez, mint valami titokzatos egyensúlyozás, hogy természetes maradj. Nem kapaszkodsz, nem is utasítasz el magadtól semmit, nincs jelen a birtoklás, és nincs jelen a birtoklás megtagadása sem. Figyeld az állatokat, a madarakat: ők nem vesznek el semmit senkitől, és nem is adnak. A mindenséget élvezi mindenki, a mindenségen osztozunk. A madarak, a fák, az állatok mind-mind a természettel összhangban léteznek.
Az állatoknak nincs szükségük semmiféle vallásra, a madaraknak nincs szükségük vallásra – ők nem természetellenesek. Csak az embernek van szüksége vallásra. És minél természetellenesebbé válik az ember, annál több vallásra van szüksége. Ne feledd ezt: minél inkább természetellenessé válik egy társadalom, minél magasabban fejlett technológiája van, annál több vallásra lesz szüksége.
Sokan jönnek hozzám azzal a kérdéssel, hogy vajon miért van akkora felhajtás, olyan rengeteg kutatás és hajsza a vallásokkal kapcsolatban Amerikában… Ez azért van így, mert ma Amerika a legtermészetellenesebb ország; technológiailag, technikailag is a legfejlettebb. Amikor már mindent természetellenessé tettünk, eljön a technológia uralma. Benső lényed szomjazza, hogy megszabadulhasson a technológiától. Benső lényed szomjazza, hogy természetes lehessen, miközben az egész társadalom természetellenessé vált: kulturáltabbá, civilizáltabbá – sokkal természetellenesebbé. Amikor egy társadalom túlságosan kulturálttá válik, megjelenik a vallás, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. Valójában ez egy leheletfinom egyensúlyozás. Egy természetes társadalomnak nincs szüksége vallásra.
Lao Cu azt mondja: „Azt hallottam az aggastyánoktól, hogy volt idő, amikor az emberek természetesek voltak, amikor még nem volt vallás. Amikor az emberek még természetesek voltak, soha nem gondoltak a mennyországra és a pokolra. Amikor az emberek természetesek voltak, soha nem gondoltak erkölcsi előírásokra. Amikor az emberek természetesek voltak, nem volt törvény, nem voltak szabályok.” Lao Cu azt mondja, hogy az emberek a törvények miatt váltak bűnözőkké, az erkölcs miatt váltak erkölcstelenné, és a túl sok kultúra miatt… Kína például túlságosan sok kultúrát ismert, nincs még egy ország, amelyik annyira sokat ismert volna.
Konfúciusz megalkotta örök érvényű törvényeit az ember nevelésére – háromezerháromszáz szabályt. Nemsokára megszületett Lao Cu, hogy kiegyensúlyozza őt, különben Konfúciusz az egész társadalom létét veszélyeztette volna: háromezerháromszáz szabály… Túl sok. Ezzel annyira kulturálttá teszed az embert, hogy az végül el is tűnik. Már egyáltalán nem is fog létezni! Lao Cu kitör, a szemétdombra hajítja az összes szabályt, és azt mondja, hogy az egyetlen arany szabály, hogy nem kell szabály. Megjelent az egyensúly. Lao Cu a vallás, Konfúciusz a kultúra.
A vallásra úgy van szükség, mint a gyógyszerre, hiszen gyógyhatása van. Beteg vagy, gyógyszerre van szükséged, minél betegebb vagy, nyilván annál több gyógyszerre van szükség. Egy társadalom akkor válik beteggé, amikor elveszíti a természetest. Egy ember akkor válik beteggé, amikor elfeledkezik arról, hogy mi is a természetes. Tilopa pedig erről a természetességről és ellazultságról beszél teljes szívvel.
Soha ne feledd el az ellazultságot a természetesség mellett, mert megtörténhet, hogy olyan erősen próbálkozol természetessé válni, hogy maga az erőlködés tesz természetellenessé. Így születnek a mániák. Sok mániákussal találkoztam már, akik egy természetes tanításból valami tökéletesen természetelleneset csináltak. Például helyes szerves ételeket fogyasztani, semmi baj nincs vele, de ha túlságosan sokat foglalkozol ezzel, ha teljesen erre irányítod a figyelmedet, és minden pillanatban a szerves ételekre meg arra gondolsz, hogy még véletlenül sem kerülhet semmiféle szervetlen a testedbe, akkor túlzásba estél.
Ismerek embereket, akik a természetes gyógymódokban hisznek, és a természetes gyógymódjaikon keresztül annyira természetellenessé váltak, hogy el sem tudod képzelni, hogyan történhetett ez meg. De megtörténik. Ha ráerőszakolnak valamit az elmére, akkor az abban a pillanatban természetellenessé válik. Az „ellazultan” kifejezést mindig észben kell tartani, különben az ember mániákussá válik, és megbolondul; kiválaszt magának egyvalamit, és olyan erővel kényszeríti rá az elméjére, hogy még a természetes is természetellenessé válik.
Tilopa ellazult és természetes, és ilyen a tanítása is. Nem mondhatja, hogy ne adj, és ne végy el semmit, de mégis ezt mondja, tehát biztosan van emögött valami.
 
Sem adni, sem elvenni, csakis természetesnek maradni szükséges…
 
A rejtett jelentés: maradj természetes. Ha a természet sugallatára megtörténik, hogy adsz, az csodálatos! És ha a természet által vezetve megtörténik, hogy valaki neked ad valamit, és te azt elfogadod, tökéletes. De ne tedd ezt a hivatásoddá! Ne teremts belőle szorongást magadnak.
 
…mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.
 
Lao Cu elfogadást tanít. Tilopa pedig olyasvalamit tanít, ami túlhaladja az elutasítást és az elfogadást is. Tilopa valóban egyike a leghatalmasabb mestereknek.
Ha visszautasítasz valamit, akkor természetellenessé válsz – ez érthető. Megjelenik benned a düh, te pedig az erkölcsi tanítások miatt, és azok miatt a különböző bonyodalmak – konfliktusok és erőszak – miatt, amibe a dühöd belekeverhetne téged, visszakényszeríted magadba. A haraggal együtt élni pedig nem könnyű, mert ha a haraggal akarsz együtt élni, akkor nem élhetsz senki mással. Bajt okoz, és rögtön megjelennek az erkölcsi tanítók, hogy segítsenek rajtad: „Fojtsd vissza, dobd el magadtól, utasítsd el, ne légy dühös!” Te pedig elkezded magadba fojtani.
Abban a pillanatban, hogy visszafojtod, természetellenessé válsz, mert akármid van, azt a természet adta neked – ki vagy te, hogy visszafojtsd? Azt hiszed, az a része vagy az elmédnek, amelyik a főnököt játssza a másik résszel szemben? Nem, mindkét rész ugyanannak az egynek a részei. Ez így nem lehetséges. Folytathatod a játékot, de az elméd mérges részét nem fogja érdekelni az a másik rész, amelyik el akarja őt fojtani. Kivárja a megfelelő pillanatot, és kitör. Nem éri tehát semmi károsodás a düh-részeket, a szexualitás-részeket, a kapzsiság-részeket. Te tovább harcolsz fölöslegesen, millióféleképpen újra összerakod magad, mégis megmarad a viszály belül, továbbra is megosztott és darabokra hullott maradsz.
Amint elfojtasz valamit, ellent mondasz a természetnek. Ne nyomj el semmit. Itt persze azonnal megjelenik az elfogadás: „ha nem taszítasz el magadtól valamit, akkor elfogadod”. De a helyzet ennél sokkal árnyaltabb. Tilopa azt mondja, hogy már az elfogadásban is ott van a visszautasítás, hiszen amikor azt mondod: „Igen, elfogadom.”, mélyen legbelül már el is utasítottad. Különben miért mondanád, hogy „Elfogadom”? Mi szükség van arra, hogy azt mondd: „elfogadom”? Az elfogadásnak csak akkor van értelme, ha egyben ott az elutasítás is. Egyébként értelmét veszti.
Sokan jönnek hozzám ezzel a mondattal: „Igen, elfogadunk téged.” Látom az arcukat, hallom ahogy mondják, látom, hogy nem is tudják, hogy mit csinálnak: magukban már elutasítottak. Kényszerítik az elméjüket, hogy elfogadjanak, de közben egy részük elutasít. Még akkor is, amikor azt mondják, „igen”, ott van mögötte az, hogy „nem”. Maga az „igen” hordozza magában a „nem”-et. Az igen csupán egy fölösleges kapaszkodó, egyfajta dísz. Mélyen bennük látom az élő nemet rugdalózni, közben pedig azt mondják: „Elfogadunk.” De ezzel már el is utasítottál.
Ha nincs elutasítás, akkor hogyan lehetne elfogadás, hogyan mondhatnád, hogy „elfogadlak.” Ha nincs harc, hogyan mondhatnád: „Megadom magam!”? Ha ezt képes vagy megérteni, akkor egy olyan elfogadás jelenik meg benned, ami túl van már elfogadáson és elutasításon. Akkor egy olyan önfeladás történik meg benned, ami túl van mind a harcon, mind az önfeladáson – megjelenik a teljesség…
 
…mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.
 
Amikor egyszerűen csak természetes vagy, nem utasítasz el magadtól semmit, nem is fogadsz el semmit, nem is harcolsz, nem is adod meg magad – sem igent, sem nemet nem mondasz, csak hagyod, hogy a dolgok maguktól történjenek –, akkor az történik, ami történni akar, te pedig már nem választasz. Bármi történt, te egyszerűen csak jegyzed, hogy megtörtént. Nem próbálsz megváltoztatni, enyhíteni semmit sem. Nem foglalkozol azzal, hogy fejleszd önmagad; az maradsz, ami vagy. Ez nagyon-nagyon fárasztó az elmének, mert az elme mindig javítani, tökéletesíteni akar.
Az elme mindig azt mondja: „Még magasabbra is kapaszkodhatnál. Hatalmassá válhatnál. Itt-ott csiszolhatnál magadon, és akkor tiszta arannyá változhatnál. Fejlődj, alakulj át, változz meg, adj új formát magadnak!” Az elme újra és újra ugyanazt mondja: „Többre is van lehetőséged, még ennél is többet érhetsz el, hát érd el!” Akkor pedig megjelenik az elutasítás. De ha elutasítod egy részedet, nagyon nagy bajba kerülsz, mert az a rész is a tiéd, szervesen hozzád tartozik, nem dobhatod csak úgy el. Kettévághatod a testet, de nem vághatod ketté a lényedet, mert a lényed a teljesség. Hogyan vághatnád darabokra? Nincs olyan kard, ami erre képes lenne.
Ha a szemeid ellentmondanak neked, azokat eldobhatod magadtól, ha a kezeid bűnt követnek el, levághatod őket, ha a lábaid vétkezni visznek, azokat is levághatod – mert a test nem te vagy, már most is el van választva tőled, így hát megszabadulhatsz tőle. De hogyan szabadulhatnál meg a tudatosságodtól? Hogyan fogod leválasztani magadról a legbenső valódat? Az nem anyagi természetű, nem érhetsz hozzá. Olyan, mint az üresség – hogyan vághatnál bele az ürességbe? A kardod keresztülhatol majd rajta, de az érintetlen marad. Ha túl sokszor próbálkozol, a kardod lehet, hogy eltörik, de az üresség sértetlen marad, nem tehetsz vele semmit. Legbenső lényed természete az üresség; Én-nélküliség, anyagtalanság. Van, de nem anyagi. Nem érhetsz hozzá, nincs rá mód.
Ne fojts el semmit – az elme viszont itt azonnal közbeszól: „Rendben, akkor elfogadok mindent.” Az elméd soha nem hagy békén, úgy követ, mint egy árnyék. Akárhová mész, ő azt mondja: „Itt vagyok, veled vagyok, hogy segítsek. Amikor csak szükséged van rá, én ott leszek és segítek. Ne utasíts el magadtól semmit – persze, rendben van! Tilopának igaza van: fogadj el mindent!” És ha az elmére hallgatsz, újra beleesel ugyanabba a csapdába. Az elfogadás és az elutasítás ugyanannak az éremnek a két oldala.
Tilopa így szól:
 
…mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.
 
Nem fogadsz el, és nem is utasítasz el semmit. Tulajdonképpen semmit sem kell tenned. Senki nem kér téged semmire, csak arra, hogy lazulj el, és légy természetes. Légy önmagad, és hagyd, hogy a dolgok maguktól történjenek. A világ megy tovább nélküled is: a folyók továbbra is az óceánok felé hömpölyögnek, a csillagok is tovább úsznak az űrben, a nap is újra felkel minden reggel, az évszakok ugyanúgy követik egymást, fák nőnek, virágoznak majd eltűnnek, és mindez megtörténik nélküled is. Nem tudnál végre természetes lenni, ellazulni, és együtt haladni a mindenséggel? Nekem ezt jelenti a szannyász.
Néhányan ezt kérték tőlem: „Adj nekünk határozott utasításokat. Te minden további nélkül megadod nekünk a szannyászt, és soha nem beszélsz nekünk a szabályokról. Mit vársz el tőlünk?”
Én nem várok el semmit sem. Én azt akarom, hogy ellazult és természetes legyél. Légy önmagad, és hagyd, hogy a dolgok megtörténjenek. Akármi történjék is, feltétel nélkül, akármi: jó vagy rossz, boldogtalanság vagy boldogság, élet vagy halál, akármi is történik, hagyd, hogy megtörténjen. Ne állj az útjába. Te csak pihenj. Az egész lét tovább halad, és olyan tökéletesen jól halad, ahogy kell. Miért aggódsz akkor magad miatt? Nincs szükség arra, hogy tökéletesítsd magad, nincs szükség arra, hogy megváltozz. Csak maradj ellazult és természetes; a fejlődés magától megtörténik majd, és akkor a változások is elérkeznek, te pedig tökéletesen átalakulsz – de nem önmagad által.
Ha te próbálod meg, akkor ugyanúgy cselekszel, mint aki a saját lábánál fogva próbálja magát felemelni. Őrültség! Ne próbálkozz ezzel. Olyan ez, mint amikor egy kutya a saját farkát kergeti. Téli reggeleken, napkelte után sok ilyen kutyát láthatsz. Csöndesen üldögélnek, jól érzik magukat, majd hirtelen megpillantják a farkukat maguk mellett – csábítónak látszik. Honnan tudhatná szegény kutya, hogy a farok hozzá tartozik? Ugyanez a helyzet veled is, te is ugyanebben a csónakban evezel: megjelenik a kísértés, a farok csábító, kihívást jelent, és rögtön rávetheted magad! A kutya próbálkozik. Először csak nagyon lassan és csöndesen, hogy a farok nehogy gyanút fogjon. De akármit is csinál, a farok mindig ugyanolyan távol marad, mint előtte. Ekkor elkezdődik egy lázas üldözés, a kutya egyre fürgébb lesz: „Mit képzel magáról ez a farok…?” Kihívásként éli meg. Most már ugrál, de minél nagyobbakat ugrik, annál nagyobbakat ugrik a farok is. Egy kutya meg tud őrülni így.
Ez az, amit a spirituális útkeresők is csinálnak önmagukkal. Saját farkukat kergetik gyönyörű téli reggeleken – teljesen fölöslegesen. Hagyd békén! Légy természetes és ellazult – ki tudná elkapni a saját farkát? Ugrasz egyet, erre a farok is veled ugrik, te pedig csalódott vagy. Aztán odajössz hozzám, és azt mondod: „A kundalini nem emelkedik.”
Mit tehetnék én? Te a saját farkadat kergeted, és közben lemaradsz a gyönyörű reggelről. Maradhattál volna nyugodtan és csendben. Sok légy repült arra magától, reggelizhettél volna egy jót belőlük. De te csak a farkadat kergetted – ettől a legyek is megrémülnek, így a finom reggeli lehetősége is elúszik…
Te csak várj! – tudva, hogy a dolgokat nem lehet megjavítani, hiszen már most is tökéletesek. Neked csak jól kell érezned magad. Minden kész az ünneplésre, semmi sem hiányzik.
Ne bonyolódj bele fölösleges tevékenységekbe – és a spirituális fejlődés az egyik legképtelenebb tevékenység.
 
…csakis természetesnek maradni szükséges,
mert a mahámudrá minden elfogadáson és minden elutasításon túlról való.
Mivel az álaja nem született…
 
Az álaja egy buddhista kifejezés, és az otthont, a belső otthont, a legbelső ürességet, a legbelső égboltot jelenti.
 
Mivel az álaja nem született, senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be.
 
Ne aggódj. Mivel a legbelső égboltod sohasem született, meghalni sem tud. Mivel senki nem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be, halhatatlan. És mivel a mindenség adott neked életet, mivel az élet a teljességből érkezik, hogyan fejleszthetné őt tovább egy rész? Minden egy forrásból ered, hagyd, hogy a forrás tápláljon mindent, hiszen az a forrás végtelen. Fölöslegesen állsz az útjába, és fölöslegesen rángatod a folyót, ami már most is a tenger felé folyik magától…
…senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be. A belső tisztaságod tökéletes! Nem szennyezheted be. Ez a tantra lényege.
Minden vallás azt állítja, hogy ezt el kell érned. A tantra azt mondja, hogy már el is érted. Minden vallás azt mondja, hogy keményen dolgoznod kell érte. A tantra azt mondja, hogy a kemény munka miatt nem fogod megtalálni. Lazulj el egy kicsit kérlek. Pusztán azáltal, hogy ellazulsz, eléred az elérhetetlent.
 
…senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be.
 
Biztos nagyon sok mindent csináltál már – de ne aggódj a karmák miatt, mert nincs az a tett, ami beszennyezheti legbensőbb lényedet.
Ez a Jézus szűz fogantatásáról szóló mítoszok alapja is. Nem azt jelentik, hogy Jézus édesanyja, Mária szűz lett volna – nem, hanem ez egy tantrikus megközelítés. Jézus sok tantrikával találkozott indiai útja során, és megértette, hogy a szüzességet nem lehet elpusztítani, és hogy minden gyermek egyfajta szüzességből születik meg. A keresztény teológusok rengeteget nyugtalankodtak, hogy hogyan bizonyíthatnák be, hogy Jézus egy szűztől született. De erre semmi szükség. Minden gyermek a szüzességből születik meg, mert a szüzességet nem lehet elpusztítani.
Hogyan szennyezhetnéd be a szüzességet? Pusztán az által, hogy két emberi lény, egy férj és egy feleség, vagy egy szerelmes pár mélységes nemi örömöt él át? Hogyan lehetne ezzel beszennyezni a szüzességet? A legbensőbb lényed megfigyelő marad, nem válik részesévé. A testek találkoznak, az energiák találkoznak, az elmék találkoznak, és ebből keletkezik egy csodálatos pillanat. De a legbelső lényed kívül marad, és megfigyel. A szüzességet nem lehet elpusztítani.
Nyugaton tehát sokat aggódnak, hogy hogyan bizonyítsák be, hogy Jézust egy szűz anya szülte. Én pedig azt mondom, hogy nincs a világon egyetlen olyan gyermek sem, akit ne szűz anya szült volna. Minden gyermek szüzességből születik.
Minden pillanatban, akármit is csinálsz, te kívül maradsz. Nincs olyan cselekedet, amely sebet ejthetne rajtad, mert ez egyszerűen lehetetlen. Amint ellazulsz és megérted ezt, többé nem aggódsz, hogy mit kellene tenned és mit nem. Akkor hagyni fogod, hogy a dolgok a saját útjukat kövessék. Te pedig csak lebegsz, mint egy fehér felhő, sehová sem tartasz, csak élvezed a pillanatot, a gyönyörű vándorlást.
 
…senki sem állhatja útját, és senki sem szennyezheti be.
A meg nem születettség birodalmában minden megnyilvánulás a dharmatában oldódik fel…
 
A dharmata azt jelenti, hogy mindennek megvan a saját alapvető természete. Ha saját otthonodban maradsz, akkor idővel minden feloldódik a saját természetében. Csak te vagy az, aki megzavarja ezt. Ha önmagadban, az álajában, a legbelső égboltodon – abban a tökéletes tisztaságban – maradsz, és csak lebegsz, ahogy a felhők az égen, akkor nem hagysz nyomot. A cselekedetek jönnek és mennek, sok minden történik, de mélyen legbelül semmi nem történik. Ott egyszerűen csak létezel. Ott csak a lét van. Oda nem érnek el a tetteid, a gondolataid.
Ha ellazult és természetes maradsz ebben a benső otthonban, egy idő után látni fogod, hogy minden természeti erő a maga módján létezik. A testet öt elem alkotja. A föld idővel egyesül a földdel, a levegő a levegővel, a tűz a tűzzel… Ez történik, amikor meghalsz: minden elem megtalálja a maga nyugalmát. A dharmata az összes létező elemi természetét jelenti – minden megtalálja a saját otthonát. Te a tiédet, és minden más is a sajátját, hozzád hasonlóan. Akkor már nincs több akadály.
Kétféleképpen élhetsz, és kétféleképpen halhatsz meg. Az egyik módja az életnek az, ahogyan általában mindenki él: rengeteg mindennel összekeveredve, a belső égboltról teljesen elfeledkezve. Az élet másik módja pedig az, hogy önmagadban megpihensz, és engeded, hogy az elemi erők a maguk útját járják. Amikor a tested megéhezik, elindul, hogy ételt keressen magának.
Egy megvilágosodott ember belül marad, a saját otthonában. A test érzi az éhséget, és ő figyel. Elindul, hogy csillapítsa éhségét, ő pedig figyel. A test rátalál az ételre, s ő csak figyel. A test elkezd enni, ő közben figyel. A test megemészti az ételt, majd megnyugszik, s ő még mindig figyel. Egyre csak figyel, többé nem szereplője a történéseknek. Nem tesz semmit, ő már nem cselekvő. A test megszomjazik, s ő csak figyel. A test áll vagy mozog – ez mind az elemi erők működése. Teljesen fölöslegesen mondod, hogy „szomjas vagyok” – nem te vagy szomjas! Össze vagy zavarodva. A test szomjas, és a test meg fogja találni a maga útját. Arra fog menni, amerre a víz van.
Ha belül maradsz, látni fogod, hogy minden magától történik. Még a fák, az ego és elme nélküli fák is megtalálják a víz forrását. A gyökerek elindulnak, és felkutatják a forrást. Néha akár száz méter mélyre is lehatolnak, hogy vizet találjanak. Ez volt az egyik legelképesztőbb felfedezés a botanikusok számára; nem tudják megmagyarázni, hogyan történhet ilyesmi. Van egy fa. Úgy száz méterre, északra van egy forrás, egy kis erecske a földbe rejtve. Hogyan tudja a fa, hogy abba az irányba kell növesztenie a gyökereit, nem pedig dél felé? Száz méter nagyon nagy távolság, a fának pedig nincs egója, vagy elméje. De az elemi erők… a fa elkezd gyökereket növeszteni északi irányba, és egy nap eléri a víz forrását.
A fa az ég felé növekszik… Afrikában, a dzsungelben a fák nagyon magasra nőnek. Muszáj nekik, mert az erdő olyan sűrű, hogy ha a fák nem nőnének olyan magasra, nem érnék el a napot, a fényt és a levegőt. Így hát egyre magasabbra és magasabbra és magasabbra nőnek, keresik az útjukat. Még a fák is megtalálják a víz forrását – akkor neked mi okod lenne az aggodalomra?
Jézus ezért mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat, és elmélkedjetek: ők nem fáradoznak.” Ők nem csinálnak semmit, mégis minden megtörténik magától.
Amikor önmagadban otthonra találsz, az elemi erők saját kristálytisztaságukban kezdenek el működni. Neked nem kell részt venned. A tested megéhezik, a test elindul – és olyan csodálatos dolog a test önálló mozdulatait figyelni. Ez valóban az egyik legcsodálatosabb élmények egyike: figyelni a tested, ahogy magától mozdul, és megtalálja az ételt, vagy a vizet. Megjelenik a szerelem utáni szomjúság, a tested pedig elindul. Te továbbra is ott pihensz önmagadban, azután megérted, a tettek nem hozzád tartoznak: te nem vagy cselekvő, pusztán egy megfigyelő.
Ha ezt megérted, eléred az elérhetetlent. Ha ezt megértetted, mindent megértettél, ami megérthető.
 
A meg nem születettség birodalmában minden megnyilvánulás a dharmatában oldódik fel,
S minden önakarat és büszkeség a semmibe vész.
 
És ha egyszer felfedezted, hogy a dolgok maguktól történnek, akkor hogyan erősíthetnéd tovább az egód, hogyan növelhetnéd tovább a büszkeségedet? Hogyan mondhatnád, hogy „én”, amikor az éhség megtalálta a maga útját, csillapítja önmagát, megelégedettséggé változik át; amikor az életnek megvan a saját útja, beteljesíti önmagát, eléri a halál pillanatát és elpihen…? Ki vagy te, hogy azt mondd, „Én vagyok”? A büszkeség, az én, az önakarat mind-mind eltűnik majd. Te pedig nem teszel semmit, nem akarsz semmit – csak pihensz legbensőbb lényed mélyén, a fű pedig nő magától… Minden történik magától.
Nehéz ezt megértened, hiszen úgy nőttél fel, azt tanították neked, hogy cselekedned kell, hogy állandóan aktív, mozgó, küzdő és cselekvő legyél. Olyan miliőben nevelkedtél, ami szerint harcolnod kell a túlélésért, különben elveszel, semmit nem érsz el az életedben. Az ambíció mérgét nevelték beléd. Főleg Nyugaton létezik egy rendkívül képtelen kifejezés: az „akaraterő”. Ez abszurd. Olyan, hogy akaraterő, nem létezik – ez álom és képzelődés. Az akaratra nincs is szükség. A dolgok maguktól történnek, hiszen ez a természetük.
 
Történt egyszer, hogy Lin Csi mestere meghalt. A mestert sokan ismerték, de Lin Csi még nála is ismertebb lett. A mester csöndes ember volt, így sokan csak Lin Csi – akiről szintén azt állították, hogy megvilágosodott – által ismerték őt meg. Amikor a mester meghalt, több ezres tömeg gyűlt össze, hogy leróják tiszteletüket, és végső búcsút vegyenek tőle. Az emberek egyszer csak észrevették, hogy Lin Csi sír és zokog; úgy gördültek le a könnyek az arcán, mintha kisgyerekként az édesanyja halt volna meg. Az emberek nem hittek a szemüknek, hiszen azt hitték róla, hogy ő már megvilágosodott. Most meg úgy sírt, mint egy kisgyerek. Persze nincs ezzel semmi baj, amikor valaki tudatlan – de ha már felébredt, és ő maga is azt tanítja, hogy a legbelső lényünk halhatatlan, örökké él, soha nem hal meg… mi történt most vele?
Néhányan, akik bensőséges viszonyban voltak vele, odamentek hozzá, és azt mondták neki:
– Nincs ez így jól Lin Csi. Mit fognak gondolni az emberek? Már most is azt suttogják, hogy tévedtek, amikor azt hitték, hogy te már megérkeztél. A tekintélyed forog kockán. Hagyd abba a sírást! Egy olyan embernek, mint te, nincs szüksége a sírásra.
Lin Csi így válaszolt:
– Mit tehetnék? A könnyek csak jönnek! Ez az ő dharmatájuk. Ki vagyok én, hogy megállítsam őket? Nem taszítom el magamtól, de a magamévá sem teszem őket: én itt maradok belül, a lényem legmélyén. A könnyek meg csak folynak le az arcomon, én nem tehetek ez ellen semmit. Ha a tekintélyem forog kockán, hát legyen. Ha az emberek úgy gondolják, hogy mégsem világosodtam meg, az az ő dolguk. Én mit tehetnék? Már réges-rég magam mögött hagytam a cselekvőt, bennem nincs többé senki, aki bármit is tenne. Ez az egész egyszerűen csak történik. Ezek a szemek maguktól sírnak, mert többé nem láthatják a mestert. A szemeimnek az ő látása volt a táplálék, ez éltette őket. Én pontosan tudom, hogy a lélek örökké él, és hogy soha senki nem hal meg, de hogyan magyarázzam ezt meg ezeknek a szemeknek? Mit mondhatnék nekik? Ők nem hallanak – nincs fülük. Hogyan tanítsam meg ezeknek a szemeknek, hogy ne sírjanak, ne könnyezzenek, hogyan tanítsam meg nekik, hogy az élet örök? És hogy jövök én ahhoz, hogy ezt tegyem? Az ő dolguk, hogy mit csinálnak. Ha úgy érzik sírniuk kell, hát sírjanak.
 
A természetesség és ellazultság azt jelenti, hogy a dolgok anélkül történnek meg, hogy te közbeavatkoznál. Nem kell sem elfogadni, sem eltutasítani magadtól azt, ami történik, így az akaraterő magától a semmibe vész. Maga a fogalom ürül ki, és válik erőtlenné. Egyszerűen kiszárad, és a büszkeség nyomtalanul szétoszlik a semmiben.
Nehéz egy megvilágosodott embert megérteni. Egyik idea sem tud helyt állni. Hogyan fogsz Lin Csiről vélekedni? Ő azt mondja: „Tudom, tudom. De ezek a szemek csak sírnak… hát hadd sírjanak, ettől majd megnyugszanak. Nem láthatják többé ezt az embert, a testét hamarosan elégetik, nekik pedig ez volt a legalapvetőbb táplálék. Nem ismertek a mesterénél hatalmasabb szépséget, csodásabb bájt. Túl sokáig nevelkedtek ennek az embernek a látásán, az arcán. Most pedig természetes, hogy szomjaznak és éheznek utána. Persze hogy most úgy érzik, kirántották a talajt alóluk – hát sírnak!”
A természetes ember csak ül, és hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek körülötte. Ő semmit sem tesz. Tilopa pedig azt mondja: csakis ekkor jelenik meg a mahámudrá, az egész létezéssel átélt legvégső, legeslegvégső orgazmus. Ekkor megszűnik a belső megosztottságod. A belső eged eggyé vált a külső éggel. Nincs többé két ég – csak egy van.