Hetedik fejezet: Az ismeretlen út
 
 
A dal így folytatódik:
 
A kettősségen túljutni királyi szándék.
A figyelem elterelődését leküzdeni fejedelmi gyakorlat.
A nem-gyakorlás útja a buddhák módszere.
Aki ezt az utat járja, eléri a buddhaságot.
 
Oly mulandó e világ, mint a káprázat és az álom – valódi tartalma nincsen.
Mondj le róla, és szakíts rokonaiddal,
vágd el a vágyakozás és gyűlölet minden kötelét,
meditálj az erdőkben és a hegyekben.
 
Ha minden kényszer nélkül ellazultan természetes tudsz maradni,
hamarosan elnyered a mahámudrát, és megvalósítod a nem-megvalósulást.
 
Két út van. Az egyik a harcos útja, a katonáé. A másik az uralkodók útja, a királyi út. A jóga az előbbi, a tantra az utóbbi. Ezért először azt kell megértened, hogy milyen is a harcos útja, mert csak így értheted meg, hogy mit ért Tilopa a királyi út alatt.
Egy katonának lépésről lépésre harcolnia kell. Egy katonának agresszívnek kell lennie, erőszakosnak kell lennie, az ellenséget el kell pusztítania, vagy le kell igáznia.
A jóga megpróbál viszályt szítani benned. Jól látható különbséget tesz helyes és helytelen, jó és rossz, Istentől való és a Sátántól eredő dolgok között. A tantrán kívül szinte mindegyik vallás a jóga útját követi. Felosztják a valóságot, és egy belső konfliktust teremtenek. Ezen a konfliktuson keresztül képesek hatni.
Például benned jelen van a gyűlölet: a harcos útja, hogy ezt a gyűlöletet leküzdje önmagában. Benned van a düh, a kapzsiság, a szexualitás és még milliónyi más dolog. A harcos útja, hogy elpusztítson mindent, ami helytelen, negatív, és kifejlessze önmagában mindazt, ami pozitív és helyes. A gyűlöletet el kell pusztítani, a szeretetet pedig ki kell bontakoztatni. A haragot teljesen meg kell szüntetni, helyette az együttérzést kell megteremteni. A szexualitásnak is el kell tűnnie, és a brahmacsárjának, a tiszta cölibátusnak kell helyt adnia. A jóga egy pillanat alatt, egy kardcsapással kettészel: jóra és rosszra – annak, ami helyes, le kell győznie azt, ami helytelen.
Mit fogsz hát csinálni? A harag ott van – mit tanácsol erre a jóga? Azt, hogy teremtsd meg magadban az együttérzés szokását, teremtsd meg tehát az ellentettjét. Rögzítsd magadban olyan erősen, hogy végül úgy működj, mint egy robot. Ezért hívják ezt a harcos útjának. A katonákat a világon mindenütt, minden korban egyfajta robotszerű életre nevelték: szokásokat kellett kialakítaniuk magukban.
A szokások tudatosság nélkül működnek. Semmiféle éberségre nincs szükségük, nélküled is képesek továbbélni. Ha vannak szokásaid – és persze szokásai mindenkinek vannak –, te is megfigyelheted ezt magadban. Egy ember elővesz egy doboz cigarettát a zsebéből – figyeld meg; van úgy, hogy egyáltalán nem vagy tudatában annak, hogy mit csinálsz. Robot módjára belenyúlsz a zsebedbe… Ha megjelenik valami belső feszültség, a kezeddel azonnal a zsebedben kezdesz matatni. Kiveszel egy cigarettát, és rágyújtasz. Lehet, hogy nem is szívod végig, csak eldobod a maradékot, lehet, hogy az összes mozdulatot anélkül csinálod végig, hogy közben felfognád, hogy mit csinálsz.
A katonákat robot-életre tanítják. A katonának azt kell tennie, amit mondanak neki – nem kell tudatosnak lennie. Amikor azt parancsolják neki, hogy forduljon jobbra, akkor jobbra kell fordulnia. Nem kell gondolkodnia azon, hogy vajon jobbra forduljon-e, vagy sem. Hiszen ha elkezd gondolkodni, akkor a háború lehetetlenné válik, úgy nem tud folytatódni. Nincs szüksége a gondolkodásra, csakúgy, ahogyan a tudatosságra sincs. Kizárólag annyira kell tudatosnak lennie, hogy megértse a parancsot, ez minden. Ez a tudatosság minimuma: itt elhangzik egy parancs, ott pedig valaki a következő pillanatban mechanikusan teljesíti azt. Nem az történik, hogy valaki azt kéri tőle, forduljon jobbra, és ő ezért megfordul, nem, ő egyszerűen csak figyel, és amint meghallja a parancsot, azonnal végrehajtja azt. Nem ő fordul, ő csak kifejlesztette magában a szokást. Olyan ez, mint amikor le- meg felkapcsolod a villanyt: a fény nem fog gondolkodni, hogy vajon világítson-e, vagy inkább mégse. Te csak megnyomod a gombot, a fény pedig világítani kezd. Azt mondod: „Balra át!”, ezzel megnyomtad a gombot, a katona pedig balra fordul.
Történt egyszer, hogy William James épp egy kávéházban üldögélt, amikor egy idős, már legalább húsz éve nyugdíjas katonatiszt ment el mellette egy doboz tojással a kezében. Ekkor William James elkiáltotta magát: „Vigyázz!” Szerencsétlen öregember erre vigyázzba vágta magát, mire a tojások kiestek a kezéből, és összetörtek. Nagyon mérges lett, és így szólt:
– Miféle tréfa ez?
– Nem kötelező azt tenni, amit mondok. Mindenkinek joga van azt mondani, hogy „vigyázz”. Senki nem kényszeríti, hogy végre is hajtsa, mint valami parancsot. Ki mondta magának, hogy ezt kell tennie? Tovább kellett volna mennie a saját útján – válaszolta William James.
– Azt nem lehet, mert ez automatikusan működik. És habár húsz év eltelt már azóta, hogy a hadseregben szolgáltam, ez a szokás mégis túl mélyen gyökeret vert bennem – mondta a nyugdíjas katona. Sok-sok gyakorlás hosszú éveken keresztül, és kialakul a feltételes reflex.
A kifejezés: „feltételes reflex” nagyon találó. Egy orosz pszichológus, Pavlov alkotta ezt a fogalmat. E szerint az ember önkéntelenül cselekszik: valaki beledob valamit a szemedbe – te ekkor nem gondolkozol azon, hogy becsukd-e a szemeidet; a szemeid becsukódnak maguktól. Felédrepül egy légy, és te becsukod a szemedet: nincs szükség arra, hogy gondolkodj rajta, mert ez egy feltételes reflex – egyszerűen csak megtörténik. Ez a tested szokásai közé tartozik, a véredben, a csontjaidban van. Egyszerűen csak megtörténik – neked semmit nem kell hozzátenned.
A katonákat úgy képzik ki, hogy tökéletesen robotmódra éljenek. Feltételes reflexek között kell létezniük. Ugyanezt teszi a jóga is. Amikor dühössé válsz, a jóga azt mondja: „Ne légy dühös! Inkább az ellenkezőjét, a részvétet gyakorold magadban.” Így egy idő után az energiád a szokássá alakult részvét irányába kezd áramlani. Ha ezt a gyakorlatot kellő ideig képes vagy fenntartani, akkor a harag teljesen eltűnik, és részvétet fogsz érezni helyette. De halott leszel, nem élő. Egy robot leszel, nem pedig emberi lény. Részvétet fogsz érezni, de nem azért, mert megszületett benned ez az érzés, hanem azért, mert kifejlesztettél magadban egy ilyen szokást.
Kialakíthatsz rossz szokásokat is és jó szokásokat is. Van, aki a dohányzásra szokik rá, és van, aki a nem-dohányzásra. Van, aki a húsevés, és van, aki a vegetarianizmus szokását gyakorolja. De mindegyik csak egy gyakorlat, és végül is nincs köztük különbség, mert mind szokások által marad fenn.
Ezen a ponton érdemes mélyen eltűnődni, mert nagyon könnyű jó szokásokat ápolni, de nagyon nehéz valóban jóvá válni. Így a jó szokás olcsó és nagyon könnyen hozzáférhető pótszerré válik.
Főként Oroszországban fejlesztették ki azt a terápiát, aminek a neve: feltételes reflex terápia. Azt állítják, hogy az emberek nem képesek elhagyni a szokásaikat. Ha valaki húsz éven keresztül dohányzott, hogyan várhatod el tőle, hogy most egyszerre abbahagyja? Megpróbálhatod elmagyarázni neki, hogy ez egy rossz szokás, az orvosok elmondhatják neki, hogy súlyos beteggé is válhat, esetleg rák fejlődhet ki a testében tőle, de húsz hosszú év megszokásától az már belegyökerezett, és a testének legmélyebb magjáig fúrta magát, beleépült az anyagcseréjébe. Még ha szeretné, még ha őszintén akarja, akkor is nagyon nehéz, mert ez nem az őszinte akarat kérdése. Húszévi folyamatos megszokás után ez szinte lehetetlen. Mit lehet akkor tenni?
Oroszországban azt mondják, ezzel nem kell foglalkozni, és arra sincs szükség, hogy elmagyarázzák az illetőnek a rossz szokás veszélyeit. Kifejlesztettek inkább egy terápiát: amint a páciens cigarettázni kezd, áramütést kap. Ez az áramütés, vagyis a fájdalom és a dohányzás összekötődik, egymáshoz kapcsolódik az agyban. Hét napon keresztül kezelik úgy egy kórházban, hogy mindig amikor rágyújt, azonnal kap egy áramütést. Hét nappal később a szokás abbamarad. Még ha rá is akarnád beszélni, hogy gyújtson rá egy cigarettára, ő már a gondolatától is reszketni fog. Abban a pillanatban, hogy a kezébe veszi a cigarettát, az egész teste remegni kezd az áramütés képzetétől.
Azt mondják, az ilyen módon kezelt beteg soha többé nem fog dohányozni. A szokást sikerült megtörniük egy nagyon durva sokkterápiával. Egy ilyen – a rossz szokásokat megtörő – sokkterápiától azonban senki nem válik buddhává; csak azért, mert már nincs rossz szokása. Minden szokást meg lehet törni efféle sokkterápiákkal. De azt hiszed, hogy csak mert nincs többé rossz szokása, buddhává válik, megvilágosodik az ember? Nem. Ezután még csak ember sem lesz belőle – pusztán egy gépezet. Rettegni fog különböző régi szokásaitól, és csak azért nem lesz képes folytatni azokat, mert te új szokásokat ültettél a fejébe: a rettegés szokását.
Ez a pokol jelentése is, mert a poklot minden vallás sokkterápiaként alkalmazta. Sehol nem létezik semmilyen pokol, mint ahogyan mennyország sem. Mindkettő csak trükk; régi pszichoterápiai fogalmak. Olyan borzalmasnak festették le a poklot, hogy az ember már kisgyermekkorától fogva retteg tőle. Így amikor valaki kiejti azt a szót, hogy „pokol”, a másikban azonnal megjelenik a félelem, és remegni kezd. Ez egy olyan trükk, ami meggátolhatja a rossz szokások kialakulását. A mennyország is egy trükk, csak épp az a jó szokásokat segíti elő. Sok boldogságot, örömöt, szépséget és örök életet ígér, ha a jó mintát követed. Akármit is mond a társadalom, az a jó és a követendő. A mennyország pozitív irányba segít téged, míg a pokol a negatív iránytól tart vissza.
A tantra az egyetlen olyan vallás, amely nem feltételes reflexekre alapozza létét. A tantra szerint ugyanis arra van szükség, hogy lényed egy tökéletesen tudatos létezésben bontakozzon ki, nem pedig arra, hogy egy robotgéppé válj. Tehát ha megérted a tantrát, rájössz, hogy nincs rossz szokás, és nincs jó szokás – csak szokás van, és az rossz. Ahhoz pedig, hogy ne létezhessenek szokások, az embernek ébernek kell lennie. Pillanatról pillanatra, tökéletes tudatossággal kell élned, nem pedig a megszokásaid által. Ha képes vagy szokások nélkül élni, akkor a királyi úton haladsz.
Miért királyi? Mert egy katonának követnie kell valakit, egy királynak azonban nem. A király fönt van. A király az, aki adja a parancsokat, és soha nem kapja. Egy király soha nem megy harcolni, csak a katonák harcolnak. A király nem harcos. Egy király élete az összes élet közül a legnyugodtabb élet. Ez pusztán egy metafora: a katona teljesíti a parancsokat, a király pedig élhet nyugodtan és természetesen, hiszen felette nem áll senki. A tantra azt mondja, senki sem áll fölötted, akinek a parancsait követned kellene, aki követendő életmintákat adhatna neked, aki miatt imitátorrá kellene válnod – senki. Te csak élj ellazultan, természetesen és lebegve. Csak egyre ügyelj: légy tudatos.
A küzdelmen keresztül kifejleszthetsz magadban jó szokásokat, de azok akkor is csak szokások maradnak, és nem lesznek természetesek. Az emberek azt mondják, a szokások az ember második természetét alkotják. Meglehet, de ne feledd ezt a szót: „második”! És ez nem természetes. Lehet, hogy természetesnek tűnik, de nem az.
Mi lesz a különbség a valódi együttérzés és egy betanult együttérzés között? A valódi együttérzés egy válasz a jelenben: ott a helyzet, és ott a ráadott válasz. A valódi együttérzés mindig friss: valami történik, a szíved pedig elkezd afelé áradni. Egy gyerek elesik, te pedig odarohansz, és segítesz neki felállni – ez egy válasz az adott helyzetre. Egy hamis együttérzés, egy kifejlesztett együttérzés azonban csak egy reflex.
Ez a két szó nagyon fontos: „válasz” és „reflex”. A válasz a helyzetből születik meg. A reflex pusztán egy berögzült szokás a múltból, semmi köze a pillanatnyi helyzethez. A múltban megtanultad, hogy ha valaki elesik, akkor annak segíteni kell, ezért most mész, és segítesz. De ebben nincs ott a szíved. Valaki fuldoklik a vízben, te meg rohansz, és segítesz, csak mert azt tanultad, hogy így kell cselekedni. Kifejlesztetted magadban a segítségnyújtás szokását, a cselekedetben azonban te nem vagy jelen. Kívül maradsz, a szíved nem vesz részt benne – nem válaszoltál a helyzetre. Nem válaszoltál ennek az embernek, ennek a vízben fuldokló embernek, nem erre a pillanatra reagáltál, csak egy ideológiát követtél.
Egy ideológiát követni jó: „segíts az embereken, szolgáld az embereket, érezz együtt velük!” Így kapsz egy olyan ideológiát, amin keresztül gépiesen reagálhatsz. Így a tetteid a múltból jönnek elő, és így már eleve halottak.
Amikor a helyzet megteremt egy cselekedetet, és te teljes tudatossággal reagálsz, válaszolsz erre, csakis akkor jelenik meg benned a szépség.
Ha egy ideológia miatt, ha régi szokások miatt reagálsz egy adott módon, akkor nem kapsz tőle semmit. Legfeljebb egy kis egót nyerhetsz, ami azonban egyáltalán nem nyeremény. Talán elkezdesz dicsekedni azzal, hogy megmentettél egy fuldoklót. Kiállsz a piac közepére, és elkiáltod magad: „Idehallgassanak! Én megmentettem egy emberi életet!” Talán gyűjtesz még egy kis egót, tettél valami jót, de ezzel semmit nem nyersz. Inkább elveszítesz egy lehetőséget arra, hogy spontán lehess… hogy spontán lehess az együttérzésben.
Ha a pillanatnyi helyzetre válaszolnál, akkor valami kivirágozna, kivirulna benned. Egyfajta csendet éreznél, nyugalmat és áldást. Amikor megszületik egy válasz, valami virágba borul benned. Amikor azonban egy reflex jelenik meg, halott vagy: hullaként viselkedsz, robotként cselekszel. A reflex visszataszító – a válasz gyönyörű. A reflex mindig kimarad a lényegből, soha nem lehet teljességből fakadó. A jelen idejű válasz azonban mindig abból születik meg: a te teljességed ugrik a vízbe. Nem gondolkodsz rajta; a helyzet megengedi, hogy ezt tedd.
Ha életedet a spontán válaszok vezetik, egy nap buddhává válsz. Ha viszont a reflexek, a halott szokások életét éled, lehet, hogy olyannak fogsz tűnni, mint egy buddha, de sosem leszel buddha. Egy festett buddha lesz belőled; belül egy hulla leszel. A megszokás megöli az életet. A megszokás az élet ellen van.
Szokást csinálsz például abból is, hogy minden reggel korán felkelsz. Kora reggel, öt óra körül felkelsz. Indiában rengeteg ilyen embert láttam, mert Indiában évszázadok óta azt tanítják, hogy a brahmamuhurt – az a pillanat, ami előtt a nap felkel – a legszerencsésebb, a legszentebb. Ez tényleg így van, de ebből nem csinálhatsz szokást, mert a szentség csak az élő emberi válaszokban él. Ezek az emberek felkelnek hajnali ötkor, de soha nem láthatod az arcukon azt az üdvösséget, ami a spontán válaszból keletkezik.
Körülötted az egész élet ébredezik, a Föld is a Napra vár, a csillagok már tűnőfélben… Minden egyre tudatosabbá válik. A föld pihent, a fák is pihentek, a madarak mindjárt felröppennek. Minden éppen készülődik. Egy új nap kezdődik, egy új ünneplés…
Ha ez egy válasz a jelenre, akkor úgy kelsz fel, mint egy madár: énekelsz és ünnepelsz, minden lépteddel táncolsz. Nem megszokásból mozogsz. Nem azért, mert fel kell kelned, nem azért mert a szentírások ezt mondják, nem azért mert egy odaadó hindu vagy, és így kell cselekedned. Ha szokássá válik, akkor nem hallod a madarakat, mert a madarakat nem írták bele a szentírásokba. Nem fogod látni a napfelkeltét, mert nem az a lényeg – egy halott tanítást követsz.
Még az is előfordulhat, hogy dühös vagy miatta. Még az is lehet, hogy nincs kedved hozzá, mert előző éjjel sokáig voltál fenn, és most nem érzed elég jól magad ahhoz, hogy felkelj. Jobb lett volna, ha tovább alhattál volna. Nem voltál még felkészülve, fáradt voltál. Vagy az éjszakád nem volt jó, mert túl sokat álmodtál, a tested most teljesen zsibbadt, és szeretnél még egy kicsit aludni. De nem! A szentírás szerint az nem helyes, és ezt még gyerekkorodban megtanították neked.
Emlékszem, gyerekkoromban a nagyapám mennyire szerette a reggeleket. Kiráncigált az ágyból úgy hajnali három óra tájban – azóta nem tudok korán reggel felkelni. Kirángatott az ágyból, én meg magamban átkoztam őt, de nem tehettem semmit. Ilyenkor rendszerint sétálni vitt. Én pedig, miközben vele kellett gyalogolnom, mindig álmos voltam. Ezzel tönkretette az egész szépségét.
Később bármikor, ha korán reggel kellett indulnom valahova, nem tudtam megbocsátani neki ezt az érzést. Soha nem fogom elfelejteni, hogy tette tönkre… Éveken keresztül kirángatott az ágyból – és azt hitte, hogy ezzel jót tesz, azt hitte, hogy ezzel egy életstílust segít kialakítani bennem. De ennek nem ez a módja. Kirángatott az ágyból, pedig álmos voltam. És az út gyönyörű volt, a reggel is gyönyörű volt, de ő tönkretette az egésznek a szépségét. Inkább eltérített tőle. Csak sok évvel később voltam képes visszatérni a reggelekbe anélkül, hogy közben rá emlékeznék. Egyébként mindig velem volt az emléke. Még akkor is, amikor már nem élt, árnyként követett minden reggel.
Ha szokássá teszed, ha kényszeríted, akkor a reggel visszataszítóvá válik. Akkor jobb inkább tovább aludni. De légy spontán! Vannak napok, amikor nem tudsz majd felkelni – nincs ebben semmi rossz, ezzel nem követsz el bűnt. Ha álmos vagy, aludj – az alvás is éppolyan gyönyörű, mint bármelyik reggel, mint bármelyik napkelte, mert az alvás is éppen annyira Istenhez tartozik, mint a nap. Ha úgy érzed, pihenni szeretnél egész nap, az is jó!
Ez az, amit a tantra mond: a királyi út – viselkedj úgy, mint egy király, ne úgy, mint egy katona. Nem áll fölötted senki, aki parancsolgathatna neked, aki kényszeríthetne téged. Valójában nem is kellene, hogy életstílusod legyen. Ez a királyi út. Pillanatról pillanatra kellene élned – a spontaneitás útját kellene járnod. Miért törődnél a holnappal? Ez a pillanat elég. Éld ezt! Éld meg a maga teljességében! Válaszolj a jelenben, de ne reflexből. A „nincsenek szokások” legyen a szabály.
Nem azt mondom, hogy káoszban élj, csak azt, hogy ne szokásokon keresztül élj. Azzal, hogy kényszer nélkül élsz, talán kibontakozik benned egyfajta életmód. Ez azonban nem lesz ráderőszakolva. Ha mindennap élvezed a hajnalokat, és mindig emiatt az öröm miatt kelsz fel kora hajnalban, nem pedig megszokásból… felkelhetsz kora hajnalban akár egy egész életen keresztül, az sem számít: ez már nem szokás. Nem kényszeríted magad arra, hogy felkelj – egyszerűen csak megtörténik. Ez így gyönyörű: élvezed és szereted.
Ha szeretetből ered, akkor az már nem egy „stílus”, nem egy szokás, nem egy szabályozott, kifejlesztett és halott valami. Minél kevesebb szokás van az életedben, annál inkább élsz. Ha egyszer nem lesznek szokásaid, végre teljesen élni fogsz. A szokásaid halott páncélt vonnak köréd, ami nem ereszt ki, amitől teljesen betokozódsz. Mint magot a burok, úgy vesznek körül téged is a szokásaid egy szilárd héjjal. Légy inkább hajlékony.
A jóga azt tanítja neked, hogy fejleszd ki magadban mindennek az ellenkezőjét. Küzdj meg a gonosszal, és törődj a jóval. Ott van az erőszak – öld meg magadban az erőszakot, és válj szelíddé, fejleszd ki magadban a szelídséget. Mindig az ellenkezőjét tedd, és kényszerítsd, hogy az életed mintájává váljon. Ez a harcos útja – a kis tanításé.
A tantra a nagy tanítás – a legnagyobb. Mit mond a tantra? A tantra azt mondja, hogy ne teremts konfliktust magadban. Fogadd el mindkét oldalt, és ezen az elfogadáson keresztül egyszer csak túljutsz mindkettőn. Nem győzöl felettük, hanem túljutsz mindkettőn. A jógában győzelmek vannak, a tantrában ilyen nincs. A tantrában… egyszerűen csak a dolgok túlhaladása létezik. Nem az történik, hogy szelíddé válsz az erőszak ellenében; egyszerűen csak túllépsz rajtuk, egy harmadik jelenséggé változol: szemtanú lesz belőled.
 
Egyszer egy hentesüzletben üldögéltem. A hentes nagyon jó ember volt, és én gyakran meglátogattam. Esteledett már, és épp zárni készült, amikor valaki bejött, és kért egy tyúkot. Én tudtam, hogy aznap a hentes már mindent eladott, kivéve egyetlen tyúkot. Így hát nagyon megörült. Hátrament a raktárba, kihozta a tyúkot, majd rádobta a mérlegre:
– Öt rúpia lesz – mondta.
– Jó, de az igazság az, hogy ma este partit rendezek, sok barátomat meghívtam, ezért ez a tyúk lehet, hogy túl kevés lesz. Egy kicsivel nagyobbat szeretnék, ha lehet – mondta az ember.
Én tudtam, hogy ezen kívül nincs több tyúk. De a hentes tűnődött egy kicsit, majd visszavitte a tyúkot a raktárba, várt egy keveset, aztán visszajött, és megint rádobott egy tyúkot – ugyanazt a tyúkot – a mérlegre:
– Ez hét rúpia lesz.
– Tudja mit, mindkettőt kérem! – mondta az ember.
Most aztán tényleg nagy dilemmában volt a hentes…
 
A tantra az egész létezést egy óriási dilemmába hajtja. A tantra azt mondja: „Mindkettőt kérem!”
De nincs kettő. A gyűlölet nem más, mint a szeretet másik aspektusa. A harag nem más, mint az együttérzés másik aspektusa. Az erőszak pedig nem más, mint a szelídség másik arca. A tantra azt mondja: „Tudod mit, mindkettőt kérem. Mindkettőt elfogadom.” És egyszer csak ezen az elfogadáson keresztül túljutsz mindkettőn – mert nincs is kettő. Az erőszak és a szelídség nem kettő. A harag és az együttérzés nem kettő. A szeretet és a gyűlölet nem kettő.
Ezért lehet, hogy bár tudsz róla és látod, mégis olyan öntudatlan vagy, hogy nem ismered fel ezt a tényt. A szereteted egy másodperc alatt átfordul gyűlöletbe. Hogyan lehetséges ez, ha a kettő két különálló dolog? Még egy másodperc sem kell hozzá: ebben a pillanatban szeretsz, a másikban már gyűlölöd ugyanazt az embert. Reggel még szeretsz valakit, délután már gyűlölöd, este pedig újra szereted ugyanazt az embert. Ez a szeretet- és gyűlölet-játék így folytatódik egyre tovább és tovább. Valójában az, hogy „szeretet” vagy „gyűlölet” nem is fejezi ki jól a jelenséget – „szeretet-gyűlölet”, „harag-együttérzés” helyesebb volna. Azért válhat a szeretetből gyűlölet, a gyűlöletből szeretet, a haragból együttérzés, a együttérzésből harag, mert ez nem két dolog.
A tantra szerint a kettő közötti határvonalat csak az elméd teremti, és ezért kezdesz el harcolni. Először megteremted az elválasztóvonalat: megveted az egyiket, és méltányolod a másikat. Először elválasztasz, azután megteremted a konfliktust, és végül bajba kerülsz. És tényleg bajba kerülsz. Egy jógi állandóan bajban van, mert akármit is tesz, a győzelme soha nem lehet teljes – legfeljebb időleges.
Elnyomhatod a haragodat, és megjátszhatod az együttérzést, de tudod jól, hogy csak lenyomtad a tudatalattidba. Az most ott van, de bármelyik pillanatban feltörhet. Csak egy kis figyelmetlenség, és máris felszínre tör. Ezért az embernek folyamatosan le kell nyomnia magában ezt az érzést. Olyan visszataszító, amikor valaki mást sem csinál egész életében, csak elnyomja magában a negatív dolgokat – így az egész életét elvesztegeti. És mikor fogod élvezni az isteni jelenségeket? Nincs rá tered, nincs rá időd. Harcolsz a haraggal, a kapzsisággal, a szexualitással, a féltékenységgel és még ezer más dologgal. És az ezernyi ellenséged még mindig ott van, állandóan résen kell lenned, egy percig sem pihenhetsz. Hogyan lehetnél így ellazult és természetes? Állandóan ideges és feszült leszel, mindig harcra készen kell állnod, mindig félni fogsz.
A jógik még az alvástól is félnek, mert alvás közben nem lehetnek résen. Alvás közben minden, amit elnyomtak magukban felszínre tör. Lehet, hogy ébren elérték a cölibátust, de álmaikban a cölibátus lehetetlenné válik: egy gyönyörű nő valahogy mindig besodródik az álomba, és ezzel szemben a jógi tehetetlen. Azok a gyönyörű nők nem valahonnan a mennyországból érkeznek, ahogyan azt a hindu történetekben írják. Nem Isten küldi őket. Miért érdekelnéd épp te Istent? Egy szegény jógi, aki semmivel sem foglalkozik, aki egyszerűen csak csukott szemmel üldögél a Himálajában, és a saját problémáival harcol – miért érdekelné Istent ez az ember? És miért küldene hozzá apszaraszokat, gyönyörű nimfákat? Azért, hogy eltérítse őt az útjáról? Ugyan miért? Senki nincs a jógi előtt. Nincs szükség arra, hogy bárki bárkit is a jógihoz küldjön. A jógi a saját álmait teremti meg.
Minden, amit elnyomsz magadban, felszínre fog törni az álmaidban. Azok az álmok azt a részt jelentik, amit a jógi megtagadott. Az álmok épp annyira a sajátjaid, mint amennyire az ébrenléti óráid. Tehát az, hogy ébren szeretsz egy nőt vagy az álmaidban, nem számít – nem számíthat, mert ez nem attól függ, hogy a nő ott van-e, vagy nem. Ez tőled függ. Az, hogy egy képbe, egy álomképbe, vagy pedig egy valóságos nőbe vagy szerelmes, tulajdonképpen nem számít. A kettő között nem is lehet különbség, mert egy valóságos nő is csak egy kép benned. Soha nem ismered meg az igazi nőt – csak a képet ismered.
Én itt vagyok. Honnan tudjátok, hogy valóban itt vagyok? Lehet, hogy az egész csak egy álom – ti álmodtok engem ide. Mi a különbség aközött, hogy ideálmodtok, és aközött, hogy valóban itt láttok engem? Hogyan fogtok különbséget tenni? Milyen kritérium alapján fogjátok eldönteni? Mert én akár itt vagyok, akár nem, nincs különbség – az elmédben megjelenik a kép. Mindkét esetben – a valóságban is és az álomban is – a szemeid befogadják a fénysugarakat, az elméd pedig értelmezi azokat, és felismeri, hogy valaki ott van. Soha nem láttál még egyetlen valóságos embert sem. Nem láthatsz.
Ezért mondják a hinduk a világra: májá, illuzórikus világ. Tilopa azt mondja: „mulandó, képzeletbeli, látszólagos, álomszerű ez a világ”. Miért? Mert az álom és a valóság között nincsen különbség. Mindkét esetben az elmédbe vagy zárva. Csak képeket látsz, soha nem láttál semmi valóságost. Nem is láthatsz, mert a valóság csak akkor válik láthatóvá, amikor te valóságossá válsz. Te most egy árnyék, egy kísértetjelenség vagy. Hogyan láthatnád a valóságot? Az árnyék csak az árnyékot láthatja. A valóságot csak akkor láthatod meg, amikor már eldobtad az elmét. Az elmén keresztül minden valótlanná válik. Az elme kivetít, teremt, átszínez, átértelmez – ettől minden hamissá válik. Ezért van a hangsúly, az állandó hangsúly azon, hogyan válj elmenélkülivé.
A tantra azt mondja, ne harcolj. Ha harcolsz, akkor lehet, hogy hosszú életeken keresztül harcolsz, mégsem fog semmi sem történni, mert már a legelső pillanatban tévedtél: ott, ahol kettőt láttál, valójában csak egyvalami volt. És ha már az első lépés hibás, akkor nem érheted el a célod. Az egész utazás folyamatosan rossz irányba fog haladni. A legelső lépést mindig helyesen kell megtenni, különben sosem érhetsz célba.
És mi a leghelyesebb dolog? A tantra szerint az, ha látod az egyet a kettőben, ha látod az egyet a sokban. Amint meglátod az egyet a kettősségben, elkezdődött az átalakulásod. Ez a királyi út.
Most próbáljuk megérteni a szútrát:
 
A kettősségen túljutni királyi szándék.
 
Túljutni rajta, nem legyőzni – túljutni. Gyönyörű ez a szó. Mit jelent az, hogy „túljutni”?
Olyan ez, mint amikor egy kisgyerek játszik a játékaival, és te azt mondod neki, hogy tegye el a játékokat. A gyerek dühös lesz. Még aludni is a játékaival megy, és az anyjának kell elvennie az ágyból őket, miután a gyerek már elaludt. Reggel az első dolga pedig, hogy azt kérdezi, hol vannak a játékai, és ki vette el őket. Még álmaiban is vele vannak a játékok. Aztán egy nap elfelejti őket. Néhány napig még ott maradnak a szoba sarkában, de nemsokára onnan is eltűnnek, és kidobják őket. A gyerek már soha többé nem kéri őket. Mi történt?
Túljutott rajtuk, éretté vált. Nem küzdelem árán győzte le őket. Nem harcolt magában a játékok utáni vágya ellen. Nem. Egy nap hirtelen rájött, hogy ez gyerekes, és ő már nem gyerek többé. Egy nap hirtelen rájön, hogy a játékok csak játékok, nem a való élet, ő pedig már készen áll a valódi életre. Hátat fordít hát a játékoknak. Soha többé nem tűnnek fel még az álmaiban sem, soha többé nem gondol rájuk. És ha meglát egy másik gyereket a játékokkal, nevetni fog. Megértően fog nevetni… beavatottan, bölcsen. Azt mondja majd: „Ő még csak egy gyerek, játékokkal játszik.” De ő már túljutott rajtuk.
Amikor túljutsz valamin, az mindig egy spontán jelenség. Nem kell „kifejlesztened” magadban; egyszerűen csak érettebb leszel. Csak meglátod a dolog abszurditását… és túljutsz rajta.
 
Egyszer egy nagyon zaklatott fiatalember jött hozzám. Volt egy gyönyörű felesége, akinek azonban az orra egy kicsit hosszú volt. A fiatalember nagyon aggódott, és ezt kérdezte:
– Mit tegyek?
Még plasztikai műtétet is végrehajtottak a feleségén, de az orra ettől csak csúnyább lett. Azért történt mindez, mert tulajdonképpen nem is volt vele semmi baj. Ha olyan valamit akarsz „megjavítani”, amivel nincs is semmi baj, akkor az inkább csak bajt fog okozni, csak csúnyábbá tesz mindent. Ezért hát a fiatalember most még inkább zaklatott lett, és azt kérdezte, hogy most mit kellene tennie.
Meséltem neki a játékokról és a gyerekekről, majd azt mondtam:
– Egy nap túl kell jutnod ezen. Ez olyan gyerekes – miért vagy annyira megszállottja a feleséged orrának? Az orr csak egy kis rész, a feleséged meg olyan gyönyörű, annyira gyönyörű ember – miért teszed ennyire szomorúvá az orra miatt?
Mert a felesége egyébként nagyon érzékennyé vált az orrával kapcsolatban. Úgy tűnt, mintha az élete egyetlen problémája az orra lenne. És ez minden problémával így van! Ne hidd, hogy a te problémád bármivel is súlyosabb. Minden probléma ugyanilyen. Minden „probléma” a gyerekességből és az éretlenségből születik meg.
Annyira el volt foglalva a felesége orrával, hogy már nem is nézett a felesége arcába, mert ahányszor meglátta az orrát, mindig nyugtalan lett. De ilyen könnyen nem lehet megszabadulni a dolgoktól. Ha az orr miatt nem nézel az arcra, az akkor is eszedbe fog jutni. Még akkor is, ha megpróbálod elkerülni a témát, a téma ott marad. Megszállottá váltál. Ezért azt mondtam neki, hogy inkább meditáljon a felesége orrán.
– Micsoda? Hiszen még ránézni sem tudok!
– Ez majd segíteni fog. Te csak meditálj az orrán. A régi időkben az emberek a saját orruk hegyén meditáltak, mi a baj akkor azzal, hogy a feleséged orra hegyén meditálj? Az csodálatos! Próbáld meg – mondtam.
– De mi lesz ennek az eredménye?
– Csak próbáld ki – mondtam –, néhány hónap múlva gyere vissza, és mondd el mi történt. A feleséged mindennap üljön veled szemben egy ideig, te pedig meditálj az orrán.
Egy nap rohanva jött hozzám, és azt mondta:
– Micsoda képtelenség, amit eddig csináltam! Most egyszerűen túljutottam rajta! Megláttam az egész abszurditását; és ez többé nem lehet probléma.
Nem legyőzött valamit, hiszen tulajdonképpen nincs is ellenség, amit le lehetne győzni, neked nincs ellenséged – ez az, amit a tantra állít. Az egész élet mélységesen szeret téged. Nincs senki, akit el kellene pusztítani, nincs senki, akit le kellene győzni, nincs ellenség, nincs rosszakaró. Az egész élet szeret téged. Mindenhonnan a szeretet árad feléd.
És benned sincsenek ellenségek – azokat csak a papok alkották. Ők teremtettek benned csatateret. Harcmezővé változtattak téged, és azt mondták: „Küzdj ez ellen, mert ez rossz! Küzdj az ellen, mert az is rossz!” Olyan sok ellenséget teremtettek, hogy most szinte csak ellenségekkel vagy körülvéve, és teljesen elvesztetted a kapcsolatot az élet valódi szépségével.
Én azt mondom: a harag nem az ellenséged, a kapzsiság nem az ellenséged, csakúgy, ahogyan az együttérzés és a szelídség sem a barátaid – mert mindegy, hogy ellenség, vagy barát, amíg a kettéosztottság megvan benned.
Csak nézz a lényed teljességére, és látni fogod benne az egységet. Amikor az ellenség a barátoddá válik, és a barátod az ellenségeddé, minden kettéosztottság megszűnik. Egyszerre átlépsz mindenen, és felébredsz. Ez pedig hirtelen történik, mert amikor harcolsz valami ellen, akkor lépésről lépésre kell harcolnod. Ez azonban egyáltalán nem harc. Ez a fejedelmek útja – a királyi út.
Így szól Tilopa:
 
A kettősségen túljutni királyi szándék.
 
A kettősségen túljutni! Csak figyelj, és meglátod, nem létezik kettősség.
Bodhidharma – egyike a valaha született legritkább kincseknek – egyszer elment Kínába. A király elment hozzá látogatóba, és azt mondta:
– Néha nagyon nyugtalan vagyok. Néha úgy érzem, túl sok feszültség és aggodalom van bennem.
– Holnap kora reggel, négy órakor gyere el megint, és hozd el magaddal az összes feszültséged, aggodalmad és nyugtalanságod. Ne feledd, ne üres kézzel gyere – hozd el magaddal az összes nyavalyádat! – mondta Bodhidharma.
A király ránézett Bodhidharmára, erre a rendkívül bizarr kinézetű alakra, aki egyébként bárkit halálra rémiszthetett volna, és így szólt:
– Miről beszélsz? Hogy érted ezt?
– Ha nem hozod el azokat a dolgokat, hogyan segíthetnék rajtad? Hozd el magaddal az összeset, és én majd mindent rendbe hozok.
A király azt gondolta magában: „Jobb, ha nem megyek. Hajnali négy órakor még sötét lesz, ráadásul ez az ember egy kicsit őrültnek tűnik. Azzal a nagy bottal a kezében még akár meg is üthet. És vajon mit ért az alatt, hogy majd mindent rendbe hoz?”
A király ezek után egész éjjel nem tudott aludni, mert Bodhidharma kísértette az álmában. Reggelre úgy gondolta, mégiscsak jó lesz, ha elmegy: „Ki tudja, talán tud valamit tenni ez az ember!”
Így hát kelletlenül és tétovázva bár, de elment. Bodhidharma ott ült a templom előtt a bottal a kezében, és így a sötétben talán még félelmetesebbnek látszott. A legelső dolog, amit kérdezett:
– Hát eljöttél! Hol vannak a többiek, akikről beszéltél?
– Rejtélyesen beszélsz. Te is tudod, hogy azok nem dolgok, amiket elhozhatok; azok belül vannak – mondta a király.
– Rendben van. Kívül vagy belül, mindegy: a dolgok azok dolgok. Ülj le, hunyd le a szemed, és próbáld megtalálni őket belül. Kapd el őket, és azonnal szólj nekem ha megvannak, aztán csak figyeld a botomat. Én majd rendet teszek köztük!
A király becsukta a szemét; félt ugyan egy kicsit, de nem volt mit tenni. Keresgélt belül mindenfelé, figyelt, koncentrált… és egyszer csak, ahogy egyre inkább befelé figyelt, rádöbbent, hogy nincs is ott semmi: se feszültség, se nyugtalanság, se aggodalom. Mély meditációba került. Órák teltek el, a nap közben felkelt, az ő arcán pedig hatalmas csend volt.
Ekkor Bodhidharma azt mondta:
– Most már nyisd ki a szemeidet! Ami sok, az sok! Hol vannak azok a gazfickók? El tudtad kapni őket?
A király nevetett, lehajolt, és megérintette Bodhidharma lábait, majd azt mondta:
– Valóban rendet tettél közöttük, hisz egyikőjüket sem találtam. Most már tudom, mi a baj. Először is nincsenek is ott. Csak azért voltak ott, mert eddig nem mélyedtem el magamban, hogy megkeressem őket. Csak azért voltak ott, mert én nem voltam jelen belül. Most már tudom. Te csodát tettél…
 
Ez történt hát. Ez az, amikor túljutsz valamin – nem megoldasz egy problémát, hanem megnézed, vajon tényleg ott van-e a probléma. Először megteremted a problémát, azután megoldást keresel hozzá. Először megalkotod a kérdést, majd bejárod az egész világot a válaszért.
De ez az én tapasztalatom is: ha elkezded figyelni a kérdést, akkor az a kérdés eltűnik – többé semmiféle válaszra nincs szükség. Ha a kérdést megfigyeled, mint egy szemtanú, a kérdés eltűnik – és ez az átalakulás. Ez nem egy megoldás, hiszen nincs is kérdés, amire megoldást kellene találni. Nincs is betegséged. Csak nézz befelé, és meglátod, nincs ott a probléma – akkor pedig mi szükség a megoldásra?
Minden ember olyan, amilyennek lennie kell. Minden ember királynak születik. Semmi sem hiányzik, semmi szükség a tökéletesítésedre. Azok az emberek pedig, akik jobbá akarnak tenni téged, valójában tönkretesznek; ők az igazi bajkeverők. És sokan vannak, akik csak az áldozatukra várnak, mint a macska az egérre: ha közel jössz hozzájuk, lecsapnak rád, és azonnal elkezdenek jobbá tenni téged. Sok ilyen „jótevő” van – ezért van a világon ekkora káosz. Túl sok olyan ember van, aki mindig jobbá akar tenni téged. Senkinek ne engedd, hogy tökéletesítsen. Te már most is a legutolsó szó vagy. Nem csak az Alfa, de az Omega is egyszerre. Te teljes és tökéletes vagy.
Még ha úgy érzed is, hogy nem vagy tökéletes, a tantra azt mondja, hogy a tökéletlenség tökéletes. Nem kell aggódnod miatta. Talán furcsán hangzik, hogy a tökéletlenség is tökéletesség, semmi sem hiányzik belőle, de valójában csak azért tűnsz tökéletlennek, mert egy növekvő tökéletesség vagy. Ez abszurdnak, illogikusnak hangzik, mert azt képzeljük, hogy a tökéletesség nem növekedhet, mert azt nevezzük tökéletességnek, ami már elérte a legutolsó lépést a fejlődésben. Az a tökéletesség azonban halott lesz. Ha nem tud növekedni, akkor az a tökéletesség halott lesz.
Isten folyamatosan fejlődik. Isten ebben az értelemben nem tökéletes. Ő sem állt meg a fejlődésben. Azért tökéletes, mert nem hiányzik belőle semmi. De az egyik tökéletességből a másikba halad, a fejlődés tovább folytatódik. Isten az evolúció: nem a tökéletlenségből a tökéletes felé halad, hanem a tökéletességből a még nagyobb tökéletesség felé, azután a megint még nagyobb tökéletesség felé veszi útját.
A tökéletesség meghal, ha nincs többé jövője. Ha a tökéletességnek van jövője, mozgásban van, nyitott és fejlődő, akkor tökéletlenségnek tűnik. Én azt szeretném mondani neked, hogy légy tökéletlen, és növekedj, mert erről szól az élet. És ne próbálj tökéletessé válni, tökéletesnek látszani, mert akkor megállsz a növekedésben. Olyan leszel, mint egy Buddha szobor, kővé válsz és meghalsz.
Amiatt a jelenség miatt érzed magad tökéletlennek, hogy a tökéletesség fejlődik. Hagyd, hogy olyan legyen, amilyen. Engedd, hogy olyan legyen, amilyen. Ez a királyi út.
 
A kettősségen túljutni királyi szándék.
A figyelem elterelődését leküzdeni fejedelmi gyakorlat.
 
A figyelmed el fog terelődni, újra meg újra elveszíted a tudatosságodat. Meditálsz – leülsz a meditációdhoz, de ahogy megjelenik egy gondolat, már el is felejtetted önmagad, már a gondolatot követed, belekeveredtél a gondolataidba. A tantra szerint csak egy dolgot kell legyőzni: a figyelem elterelődését.
Mit tegyél? Csak egy dolgot: amikor megjelenik egy gondolat, maradj szemtanú! Nézd, figyeld, hagyd, hogy áthaladjon a lényeden, de ne ragadj hozzá semmilye módon, ne legyél se érte, se ellene. Lehet, hogy rossz gondolat, lehet, hogy gondolatban épp megölsz valakit – de ne lökd el magadtól, ne mondd, hogy „ez egy rossz gondolat…” Abban a pillanatban, hogy bármit is mondasz a gondolatról, hozzátapadsz, a figyelmed megszakadt. Ez a gondolat pedig sok irányba, egyik gondolatból a másikba vezet. Megjelenik egy jó gondolat, egy részvétteli gondolat. Most pedig ne mondd, hogy „Ah, milyen gyönyörű! Én egy csodálatos szent vagyok! Olyan gyönyörű gondolatok jelennek meg bennem, amikkel megváltanám az egész világot. Szeretnék mindenkit megszabadítani a szenvedéseitől.” Ne mondd ezt se. Akár jó, akár rossz, te maradj csak szemlélő.
Ennek ellenére az elején sokszor eltérül majd a figyelmed. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha elterelődött a figyelmed, hát elterelődött. Ne aggódj emiatt túlzottan, különben pont ez az aggodalom válik majd a gyötrődésed tárgyává. Terelődjön csak el a figyelmed! Néhány pillanatra eltévedsz, de aztán hirtelen visszaemlékezel: „Eltévedtem.” Minden rendben, most már visszatérhetsz. Ne hangolódj le ettől. Ne mondd magadnak, hogy „rossz voltam, mert elterelődött a figyelmem”, mert ezzel megint csak a kettősséget teremted meg: a jót és a rosszat. Eltévedtél, nincs semmi baj – fogadd el, és gyere vissza. Így még az elterelődéssel sem teremtesz konfliktust.
Ez az, amit Krishnamurti is mond. Ő egy rendkívül paradox fogalmat használ erre. Azt mondja: ha figyelmetlen vagy, légy figyelmesen figyelmetlen. És ez így helyes! Egyszerre csak rájössz, hogy figyelmetlen voltál, figyelmet fordítasz erre a jelenségre, és most már visszatérhetsz. Krishnamurtit sokan nem értik, és ennek az oka az, hogy ő a királyi utat járja. Ha egy jógi lenne, többen megértenék. Ezért mondja mindig, hogy nincs módszer – a királyi úton nincs módszer. Ezért mondja, hogy nincs technika – a királyi úton ilyet nem találhatsz. Azt mondja, hogy a szentírások nem segítenek – a királyi úton nem léteznek szentírások.
Eltévedtél? Abban a pillanatban, ahogy visszaemlékezel, abban a pillanatban, ahogy a figyelem megjelenik benned: „elterelődött a figyelmem!”, térj vissza. Ez minden. Ne teremts semmilyen konfliktust. Ne mondd, hogy „ez rossz volt”, ne hangolódj le tőle, ne érezd úgy, hogy elbuktál, csak mert már megint elterelődött a figyelmed. Nincs semmi baj a figyelem elterelődésével – élvezd azt is.
Ha képes vagy élvezni a figyelem elterelődését is, akkor egyre kevesebbszer fog megtörténni veled. Azután eljön a nap, amikor nincs több eltévelyedés – ez azonban nem „győzelem”. Az elméd elterelő tendenciáit nem nyomtad le mélyen a tudatalattidba. Nem. Te azt is megengedted. Az is pont olyan jó.
A tantra-elme azt jelenti, hogy minden jó és minden szent. Még akkor is, ha megjelenik az elterelődés. Valamiért arra is szükség van. Lehet, hogy nem tudod miért van rá szükség, de valamiért az is kell. Csak akkor haladsz a királyi úton, ha képes vagy jól érezni magad, bármi is történjék veled. De ha bármi ellen elkezdesz harcolni, akkor leléptél a királyi útról, és egy közönséges katonává, egy harcossá váltál.
 
A kettősségen túljutni királyi szándék.
A figyelem elterelődését leküzdeni fejedelmi gyakorlat.
A nem-gyakorlás útja a buddhák módszere.
 
Semmit nem kell gyakorolni, mert a gyakorlás szokásokat teremt. Az embernek egyre tudatosabbá kell válnia, nem pedig egyre gyakorlottabbá. A csoda a spontaneitáson keresztül történik meg, nem a begyakorolton keresztül. Gyakorolhatod a szeretetet, részt vehetsz egy-két „szeretet-tréningen”. Amerikában azon gondolkodnak, hogy elkezdenek néhány kurzust arról, hogyan kell szeretni, mert az emberek ott már azt is elfelejtették. Ez nagyon furcsa! Még a madarak, a vadak, a fák sem kérdeznek meg erről senkit, nem mennek semmiféle kurzusra, mégis szeretnek. Hozzám meg sokan jönnek…
Épp néhány nappal ezelőtt kaptam levelet egy fiatalembertől, aki ezt írta: „Én értem – de hogyan kell szeretni? Hogyan kell belefogni? Hogyan kell megközelíteni egy nőt?” Nevetségesnek tűnik, de teljesen elvesztettük a természetes és magától értetődő képességünket. Még a szeretet sem lehetséges oktatás nélkül. Ha azonban ezt megtanítják neked, rémes egy ember lesz belőled, mert akkor bármi, amit teszel majd, az oktatás részét fogja képezni. Nem lesz valódi, csak színjáték az egész. Az nem az igazi élethez fog tartozni, csak színészek lesztek benne. A színészek „megalkotják” a szerelmet, szerelmeseket alakítanak, de észrevetted, hogy a színészek a legsikertelenebbek a szerelem terén? Az ő szerelmi életük szinte mindig kudarcra van ítélve. Ennek nem kellene így lennie, hiszen napi huszonnégy órán keresztül a szerelmet gyakorolják. Rengeteg nővel, mindenféle történetben, és különböző körülmények között gyakorolják a szerelmet. Ők professzionális szeretők, tehát tökéletesnek kellene lenniük, amikor szerelmesek lesznek – de amikor ez megtörténik, mégis mindig felsülnek.
A színészek és színésznők élete, szerelmi élete mindig sikertelen. Miért? Mi a baj? A gyakorlás. Túl sokat gyakorolták, és most már nem tudnak valóban működni. Mindig csak tehetetlen, élettelen gesztusokat tesznek: csókolnak, de a csók maga nincs ott, csak az ajkak találkoznak. Csak az ajkak találkoznak. A belső energia, a belső energia áramlása nincs jelen, az ajkaik le vannak zárva és hidegek. És ha az ajkak hidegek, zártak, és rajtuk keresztül az energia nem szabadul fel, akkor a csók egy visszataszító és egészségtelen dologgá változik. Akkor csak különböző sejtek, baktériumok és betegségek közvetítőjévé válik, és semmi több. A csók visszataszító, ha nincs jelen benne a belső energia.
Megölelhetsz egy nőt vagy egy férfit, de így csak csontok találkoznak, testek ütköznek egymással, és nem tör elő a belső energia. Nincs is jelen. Csak végigcsinálsz egy erőtlen gesztust. Akár szeretkezhetsz is, átveheted a szerelem összes gesztusát, de az akkor is inkább fog hasonlítani egyfajta tornára, mint magára a szerelemre.
Ne feledd: a gyakorlás megöli az életet. Az élet sokkal inkább él, ha nem gyakorlod. Amikor minden irányba árad, anélkül, hogy bármilyen mintát követne, anélkül, hogy bárki bármilyen fegyelmet rákényszerítene, akkor megtalálja a saját rendjét és fegyelmét.
 
A nem-gyakorlás útja a buddhák módszere.
Aki ezt az utat járja, eléri a buddhaságot.
 
Mit kell hát tenni? Ha a nem-gyakorlás az út, akkor mit kell tenni? Csak élj minden külső kényszer nélkül. Miért félsz? Miért félsz annyira a spontaneitástól? Persze rengeteg a veszély, a kockázat – de az úgy jó! Az élet nem olyan, mint egy vasúti sínpálya, ahol a vonatok újra meg újra, mindig ugyanazokon a pályán haladnak. Az élet olyan, mint a folyó: megteremti a saját útját. A folyó nem egy csatorna. A csatorna nem jó – a csatorna a szokások életét jelenti. A veszély valóban ott van, de a veszély jelenti az életet; a veszély benne van az életben. Csak a halottak vannak túl minden veszélyen. Ezért halnak meg az emberek.
Az emberek házai sokkal inkább hasonlítanak koporsókra. Túlságosan sokat foglalkoznak a biztonsággal, de a túlzott biztonság megöl, mert az élet nem lehet biztonságos. Ez így van, és senki nem tehet ez ellen semmit, senki nem teheti az életet biztonságossá. Minden biztonság hamis, minden biztonság csak vélt biztonság. Ma szerelmes beléd egy nő, de holnap… ki tudja? Hogyan védhetnéd meg magad a holnaptól? Elmehetsz a helyi házasságkötő terembe és feleségül veheted, akár törvényes kötelék is lehet közöttetek, hogy holnap is a feleséged legyen… A törvényes kötelék miatt talán holnapra is az marad, de a szerelem eltűnhet. A szerelem nem ismeri a törvényeket. Amikor azonban a házasságból eltűnik a szerelem, a férj és a feleség között megjelenik egyfajta közöny.
Mi a biztonság kedvéért kötünk házasságokat. A biztonság kedvéért alkottuk meg a társadalmat. A biztonság kedvéért választjuk mindig a csatornázott folyókat.
De az élet vad. A szerelem vad. És Isten is teljes mértékben vad. Ő soha nem fog eljönni a ti kulturált kertetekbe, az neki túlságosan emberi. Soha nem jelenik meg a házaitokban, mert az neki túl kicsi. Soha nem fogsz találkozni vele a csatornázott folyókon. Ő vad.
Ne feledd, a tantra azt mondja: az élet vad. Az embernek át kell élnie minden veszélyt és kockázatot – és gyönyörűvé is ez teszi az életet, mert akkor van benne kaland. Ne próbálj egy megkötött mintát rákényszeríteni az életedre. Engedd, hogy a saját útját járja. Fogadj el mindent. Az elfogadáson keresztül lépj túl a megosztottságon, és engedd, hogy az életed a saját útját járja – akkor megérkezel, akkor biztosan megérkezel. Ezt a „biztosan”-t nem azért mondom, hogy biztonságban érezhesd magad – azért mondom, mert ez tény. Ez nem a te biztonságod bizonyossága. Egyszerűen csak azok, akik vadak, mindig megérkeznek.
 
Oly mulandó e világ, mint a káprázat és az álom – valódi tartalma nincsen.
Mondj le róla, és szakíts rokonaiddal,
vágd el a vágyakozás és gyűlölet minden kötelét,
meditálj az erdőkben és a hegyekben.
 
Ha minden kényszer nélkül ellazultan természetes tudsz maradni,
hamarosan elnyered a mahámudrát, és megvalósítod a nem-megvalósulást.
 
…a nem-megvalósulást.
Ezt a szútrát nagyon mélyen meg kell érteni, mert könnyen félreérthető. Rengeteg félreértés született már Tilopával és ezzel a szútrával kapcsolatban. És senki, aki ezt a szútrát eddig előttem magyarázta, nem értette meg a lényegét. Ennek megvan az oka. Ez a szútra azt mondja: mulandó e világ – azaz ez a világ ugyanabból van, mint amiből az álmok. Az álmok és e között a világ között nincs különbség. Ébren vagy alva, de mindenképp a saját álomvilágodban élsz. Ne feledd, hogy nem egy világ van. Mindig pont annyi világ van, ahányan éppen megélik. Mindenki a saját világában él. Néha a világaink találkoznak, összeütköznek, néha egymásba olvadnak, de továbbra is a saját világunkba zárva maradunk.
Mulandó e világ, elme-alkotta, mint a káprázat és az álom – valódi tartalma nincsen. Ezt mondják a fizikusok is: valódi tartalma nincsen. Az anyag, mint fogalom, harminc-negyven éve teljesen eltűnt a fizikusok szótárából. Hetven-hetvenöt éve Nietzsche kijelentette: „Isten meghalt.” És ezt azért tette, hogy azt hangsúlyozza: csak az anyag létezik. És ennek a századnak még nincs is vége. Csak huszonöt évvel Nietzsche halála után – Nietzsche 1900-ban halt meg – 1925-ben a fizikusok rájöttek, hogy semmit nem tudunk Istenről, de egy dolog biztos: az anyag nincs többé. Nincsen körülötted semmi anyagi, minden csak rezgés. Az egymást keresztező rezgések keltik az anyag illúzióját.
Olyan ez, mint amikor a moziban nézel egy filmet: semmi nincs a vásznon, csak egymást keresztező elektromos fénynyalábok, amik megteremtik az illúziót. Most már háromdimenziós filmek is léteznek, amik a világ háromdimenziós illúzióját is tudják utánozni. Pontosan olyan a világ is, mint a vásznon megjelenő film. Mindkettő elektromos jelenség – csak te vagy valóságos, csak a szemtanú a valós, egyébként minden más csak álom. A buddhaság azt jelenti, hogy már túlléptél minden álmon, és semmi látható nem maradt – csak a látó ül ott csendben. Amikor már semmi sincs, semmilyen látható objektum nem marad, akkor elérted a buddhaságot, elérted a Valóságot.
 
Oly mulandó e világ, mint a káprázat és az álom – valódi tartalma nincsen.
Mondj le róla, és szakíts rokonaiddal...
 
Ezeket a szavakat: mondj le róla, és szakíts rokonaiddal, sokszor félreértették. Ennek az az oka, hogy azok az emberek, akik félreértették, mind „lemondók” voltak, és azt gondolták, hogy Tilopa arról beszél, amit ők csinálnak. Tilopa azonban ezt nem mondhatja, mert ez az egész irányvonalának ellentmondana.
Ha olyan, mint az álom, akkor mi értelme lemondani róla? A valóságról lemondhatsz, de az álmokról… Ez ostobaság. Egy anyagi világról lemondhatsz, de nem mondhatsz le egy képzeletbeli világról. Reggel felmászol a háztetőre, mindenkit odahívsz, és kijelented: „Lemondtam az álmaimról! Múlt éjjel nagyon sok álmom volt, és most lemondtam mindről!” Ki fognak nevetni, azt fogják gondolni, megőrültél. Senki nem mond le az álmokról. Az ember egyszerűen csak felébred – és nem lemond az álmairól.
 
Egyszer egy zen mester reggel, miután felkelt, megkérdezte az egyik tanítványát:
– Múlt éjjel volt egy álmom. Megtennéd, hogy megfejted a jelentését nekem?
– Várj! Hadd hozzak neked egy teát – mondta a tanítvány.
Miután a mester elvette tőle a teát, így szólt:
– Na, mi lesz az álmommal?
– Felejtsd el! Egy álom az álom, és nincs szüksége magyarázatra. Egy csésze tea elég magyarázat: ébredj fel! – mondta a tanítvány.
– Helyes, nagyon helyes! Ha értelmezted volna az álmomat, kidobtalak volna a kolostoromból, mert csak a bolondok értelmezik az álmaikat. Helyesen cselekedtél. Egyébként kirúgtalak volna innen, és soha többé rád sem néztem volna – válaszolta a mester.
 
Amikor túl vagy egy álmon, csak egy teára van szükséged, majd tovább kell lépned. Ha Freud, Jung és Adler ismerték volna ezt a történetet, biztosan elbizonytalanodtak volna, hiszen ők az egész életüket azzal töltötték, hogy mások álmait értelmezték. Az álmokon túl kell lépni. Pusztán azzal, hogy rájössz, „ez csak egy álom”, túllépsz rajta. Ezt jelenti a lemondás.
Tilopát azért értették félre, mert rengetegen vannak a világon azok, akik megtagadnak, megvetnek mindent. Ők azt gondolták, Tilopa azt mondja: „mondj le a világról!” De nem ezt mondta. Tilopa azt mondta: „Tudd, hogy a világ mulandó: ez a lemondás.” „Mondj le róla” – ezzel azt mondja, hogy tudd, lásd, hogy ez egy álom.
Szakíts rokonaiddal – sokan azt gondolták, hogy ezzel azt mondja: „Hagyd el a családodat, a rokonaidat, az anyádat, az apádat, a gyerekeidet.” De nem, nem ezt mondja – nem is mondhatja ezt. Lehetetlen, hogy Tilopa ilyet mondjon. Ő azt mondja, hogy mondj le az emberekkel való belső kapcsolataidról. Ne gondold azt, hogy valaki a te feleséged – az „enyém” csak egy illúzió. Ne mondd azt, hogy „Ez a gyerek az én fiam.” Ez a magadnak tulajdonítás csak egy álom. Senki sem a tiéd, senki nem lehet a tiéd. Mondj le azokról a nézetekről, hogy bárki a tiéd lehet – férj, feleség, barát, ellenség; mondj le minderről. Ne kösd össze őket az „enyém”, „tiéd” ideákkal.
Egyszer csak, amikor elhagyod az összes ehhez hasonló szót, szakítasz a rokonaiddal – senki sem a tiéd többé. Ez nem azt jelenti, hogy megszöksz, megfutamodsz a feleséged elől, hiszen ha ezt teszed, az csak azt jelenti, hogy azt gondolod, a feleséged anyagi természetű. Ha elmenekülsz előle, az azt fogja jelenteni, hogy te még mindig azt hiszed, ő a tiéd, máskülönben miért menekülnél?
 
Megtörtént egyszer, hogy egy hindu szannyászin, Swami Ramateertha visszatért Amerikából, és a Himálaján volt épp, amikor meglátogatta a felesége. Ettől egy kicsit nyugtalan lett. A tanítványa, egy rendkívül éles elméjű ember, Sardar Poorn Singh ott ült mellette. Figyelte Ramateerthát, és érezte, hogy valamiért nyugtalan. Amikor a feleség elment, Ramateertha hirtelen ledobta magáról narancsszínű ruháit. Poorn Singh erre megkérdezte:
 – Mi a baj? Figyeltelek, és láttam, hogy egy kicsit nyugtalan vagy. Úgy éreztem, mintha nem is te lennél.
– Éppen ez az, amiért ledobom ezeket a ruhákat. Rengeteg nővel találkoztam, és soha nem nyugtalanítottak. Semmi különös nincs ebben a nőben, leszámítva, hogy ő az én feleségem. Még mindig ott van az, hogy ő az „enyém”. Nem vagyok méltó arra, hogy hordjam ezeket a ruhákat. Még mindig nem mondtam le az „enyém”-ről – csak a „feleség”-ről mondtam le. És nem is a feleség a baj – soha egyetlen másik nő nem nyugtalanított. Végigjártam a világot, most meg egyszer csak megjelenik a feleségem, aki épp olyan mindennapi nő, mint az összes többi, és én nyugtalan leszek. A híd még mindig ott van…
Ramateertha közönséges, világi ruhában halt meg, soha többé nem vette fel a narancssárgát. Azt mondta: „Nem vagyok rá méltó.”
Tilopa nem mondhatja, hogy mondj le a feleségedről, a gyerekeidről, a rokonaidról. Nem. Ő azt mondja, mondj le az összekötő kapocsról. Ez a te feladatod, és ennek semmi köze a feleséghez. Ha ő továbbra is úgy gondol rád, mint a tulajdon férjére, az az ő baja, nem a tiéd. Ha a fiú továbbra is úgy gondol rád, mint a tulajdon apjára, az az ő baja: még gyerek, érettségre van szüksége.
Én azt mondom, Tilopa a belső álmokról és kapcsolatokról, a belső világokról való lemondásról beszél.
 
…meditálj az erdőkben és a hegyekben.
 
Ezzel sem azt mondja, hogy menekülj a hegyekbe és az erdőkbe. Ezt eddig így értelmezték, és sokan el is menekültek a feleségeiktől és a gyerekeiktől fel az erdőkbe – de ez teljesen helytelen. Amiről Tilopa beszél, mélyebben van; nem olyan felszínes. Elmehetsz úgy is a hegyekbe, hogy a piactéren maradsz. Az elméd a lényeg. Ülhetsz a Himálajában, és közben gondolhatsz a piacra, a feleségedre és a gyerekeidre, hogy épp mi történik velük…
 
Megtörtént egyszer, hogy egy ember lemondott a feleségéről, a gyerekeiről, a családjáról, és elment Tilopához, hogy a tanítványává váljon. Tilopa épp egy templomban volt, a városon kívül. Az ember elment hozzá, és amikor megérkezett, ő is és Tilopa is egyedül voltak. Tilopa körülnézett, majd azt mondta:
– Az rendben van, hogy te eljöttél, de miért hoztál magaddal ekkora tömeget?
Az ember körülnézett, de senkit sem látott. Tilopa erre azt mondta:
– Ne magad mögé nézz! Magadba nézz! A tömeg ott van, benned.
Az ember becsukta a szemét, és a tömeg tényleg ott volt: a feleség még mindig ott zokogott, a gyerekek is ott álltak szomorúan, mind ott voltak. A város határáig kísérték, hogy elbúcsúzzanak tőle: barátok, rokonok, mindenki eljött. Tilopa így szólt:
– Menj, és hagyd el a tömeget! Én embereket avatok tanítványaimmá, nem gyülekezeteket.
Nem, Tilopa nem akarja, hogy lemondj a világról, és a hegyekbe költözz. Nem ennyire ostoba. Nem értheti így, mert ő egy felébredt ember. Tilopa ezt úgy érti, hogy ha lemondasz az álmokról, a kötelékekről, a kapcsolatokról – nem az emberekről –, ha lemondasz az elmédről, egyszerre az erdőben, a hegyekben találod magad. Lehetsz akár a piactér közepén is, a piac már eltűnt. Üldögélhetsz akár a házadban – a házad is eltűnt. Hirtelen az erdőben, a hegyekben találod magad. Egy pillantás alatt eltűnik a tömeg: egyedül vagy. Csak te vagy jelen, senki más nincs ott.
Lehet, hogy körbevesz a tömeg, miközben te azt hiszed, hogy egyedül vagy; és lehet, hogy teljesen egyedül vagy a tömegben. Lehetsz úgy a világban, hogy nem vagy a világé többé. Lehetsz a világban úgy, hogy már a hegyekhez, és az erdőkhöz tartozol.
Ez egy belső jelenség. Vannak belső hegyek, és belső erdők. Tilopa pedig nem a külső hegyekről beszél, nem a külső erdőkről, mert azok is csak álmok. A Himálaja éppen olyan álom, mint a poonai piactér, mert a Himálaja is éppen olyan külső jelenség, mint a piactér. Az erdő is csak egy álom. El kell jutnod a bensődbe – a valóság ott van. Egyre mélyebbre és mélyebbre kell merülnöd saját lényed mélységeiben, mert akkor éred el az igazi Himálaját, akkor jutsz el lényed igazi erdejébe. Megtalálod lényed csúcsait és völgyeit, magaslatait és mélységeit. Ez az, amiről Tilopa beszél.
 
Ha minden kényszer nélkül ellazultan természetes tudsz maradni…
 
Erről kell beszélnie, mert ő azt szeretné, ha ellazultan és természetesen élnél. Elmenekülni a feleség és a gyerekek elől nem természetes, és semmiképpen sem ellazult. Egy olyan ember, aki elhagyja a feleségét, a gyerekeit és a barátait, nem lehet ellazult, mert így közte és a világ között feszültség van. Természetesnek lenni azt jelenti, hogy ott vagy, ahol vagy. Természetesnek lenni azt jelenti, hogy akárhol találod is magad, maradj ott. Ha férj vagy, jó; ha feleség vagy, csodálatos; ha anya vagy, remek – úgy kell lennie. Fogadd el, akárhol is vagy, akármi is vagy, akármi is történik veled. Másképp nem, csak így lehetsz ellazult és természetes. Az úgynevezett szerzetesek, a templomokban ülő szádhuk – azok, akik elmenekültek a világ elől –, valójában gyávák; ők képtelenek ellazulni és természetesnek lenni. Csak feszültek tudnak lenni. Ők valami olyasmit csinálnak, ami természetellenes, ami az élet természetes folyása ellen van.
Igen, egy-két embernek lehet hogy ez természetes. Ezért én nem mondom, hogy kényszerítsd magad a piactérre, mert akkor a másik végletbe esel, és ugyanazt az ostobaságot fogod elkövetni. Néhány embernek lehetséges, hogy teljesen természetes egy kolostorban élni: nekik ott kell élniük. Néhány embernek lehet, hogy teljesen természetes, hogy a hegyekben éljenek: nekik oda kell menniük. Amit nem szabad elfelejteni az az, hogy a kritérium mindig a természetesség és a szabadság maradjon. Ha természetes vagy a piactéren, az nagyszerű – akkor a piac is Istentől eredő. Ha úgy érzed, képes vagy ellazulni a Himálajában, és természetesnek érzed ott magad, az tökéletes – nincs semmi baj ezzel. Csak egy dolgot ne feledj el: maradj ellazult és természetes. Ne erőlködj, és ne teremts feszültséget magadban. Ellazultan…
 
…hamarosan elnyered a mahámudrát…
 
Ellazultan és természetesen hamar megvalósítod magadban a létezés orgazmikus csúcsát.
 
…és megvalósítod a nem-megvalósulást.
 
És megvalósítod azt, ami nem megvalósítható. Miért? Miért mondom, hogy nem lehet megvalósítani? Mert ebből nem teremthetsz célt magadnak. Egy cél-orientált elmével képtelen leszel megvalósítani. Egy ambiciózus elmével nem f