Második fejezet: A probléma, amelyből minden más probléma ered
 
A dal így folytatódik:
 
Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul;
ha elméjével felfedezi az elmét, akkor azzal elpusztítja a megkülönböztetést
és eléri a buddhaságot.
 
A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk;
miként az elmében sodródó, megkülönböztető gondolatoknak sincs.
Amint az én-tudatot meglátod, az ítélkezés véget ér.
 
A térben különböző formák és színek öltenek alakot, de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg.
Bár minden az én-tudatból bukkan elő, az elme erényekkel és bűnökkel nem szennyeződik.
 
A probléma, melyből minden más probléma ered, az elme maga. Először is azt kell megérteni, hogy mi is az az elme, miből áll. Vajon egy entitás, vagy csak egy folyamat? Vajon anyagi, vagy csak álomszerű? Anélkül, hogy ismernéd az elme természetét, az életed egyetlen problémáját sem leszel képes megoldani.
Próbálkozhatsz vele kitartóan, de ha egyes, különálló problémákat akarsz megoldani, mindenképpen sikertelen leszel. Ez teljesen nyilvánvaló, hiszen tulajdonképpen nem is létezik különálló probléma: a probléma az elme. Semmit sem fog segíteni, ha megoldod ezt vagy azt a problémát, mert a gyökere érintetlen marad.
Ez pont olyan, mint amikor egy fának az ágait nyesegeted, leveleit metszed, ahelyett, hogy gyökerestől kiirtanád. Új levelek nőnek és új ágak is sarjadnak majd rajta. Sőt, még több mint azelőtt, hisz a metszés a fát dúsabbá teszi. Anélkül, hogy tudnád, hogyan kell a gyökereket kiirtani, a küzdelmed értelmetlen, őrültség. Magadat pusztítod el, nem a fát.
A küzdelemben elvesztegeted az energiádat, az idődet, az életedet, a fa pedig tovább és tovább erősödik, egyre vastagabbá és sűrűbbé válik. Meg fogsz lepődni, hogy mi történik: temérdek munkát fektetsz ennek meg annak a problémának a megoldásába, azok meg csak tovább növekednek és erősödnek. Még ha egy problémát meg is oldanál, hirtelen tíz másik lép a helyébe.
Ne próbálj egyedüli, különálló problémákat megoldani – olyanok nincsenek. A probléma maga az elme. De az elme legalulra van elrejtve, ezért hívom gyökérnek, hiszen nem látható. Amikor szembekerülsz egy problémával, az már a felszín felett van, láthatod, ezért tud megtéveszteni.
Ne felejtsd el, hogy ami látható, az soha nem a gyökér. A gyökér mindig láthatatlan marad, a gyökér mindig rejtve van. Soha ne küzdj a látható ellen, hisz akkor árnyékokkal harcolsz. Lehet, hogy elfecsérled önmagad, az életedben mégsem változik semmi, és ugyanaz a probléma bukkan fel újra meg újra. Figyeld meg a saját életedet, és megérted miről beszélek. Nem az elméről alkotott elméletekről beszélek, pusztán a tényszerűségeiről. A helyzet az, hogy az elmét kell megoldani, nem a problémákat.
Emberek jönnek hozzám, és azt kérdezik:
– Hogyan érhetném el, hogy az elmém békés legyen?
Ilyenkor azt válaszolom:
– Olyan nem létezik, hogy békés elme. Sose hallottam róla.
Az elme soha nem békés – az elme-nélküliség a béke. Maga az elme soha nem képes a nyugalomra, a csendre. Az elme alapvető természetéből fakadóan feszült és zavart. Az elme soha nem lehet világos, nem lehet saját világossága, mert az elme természetéből adódóan zűrzavaros és homályos. Csak elme nélkül van lehetőség a világosságra, csak elme nélkül van lehetőség a békére, csak elme nélkül van lehetőség a csöndre. Ezért sose próbáld meg a békés elmét elérni. Ha ezt teszed, akkor már a legelső lépéstől kezdve egy lehetetlen dimenzióban mozogsz.
Az első dolog tehát, hogy megértsd az elme természetét. Csak így tehetsz valamit.
Ha figyelsz, láthatod, hogy soha nem találsz olyan entitást, mint elme. Mert olyan nincs is. Ez nem egy dolog, hanem csak egy folyamat. Nem egy dolog; inkább olyan, mint egy emberekből álló forgatag. Különálló gondolatok léteznek, de azok olyan gyorsan mozognak, hogy nem lehet észrevenni a köztük lévő hézagokat. A szüneteket nem láthatod, mert nem vagy elég tudatos és éber, mélyebb intuícióra van szükséged. Amikor a szemeid elkezdenek mélyebbre látni, hirtelen megpillantasz egy gondolatot, aztán egy másikat és megint egy másikat – de az elmét nem.
A milliónyi gondolat, az összes gondolat kelti azt az illúziót, hogy létezik az elme. Éppen olyan ez, mint egy emberekből összeállt tömeg. Emberek milliói állnak összetömörülve: de létezik önmagában olyan, hogy „tömeg”? Nem találsz ott mást, csak összetömörült egyéneket, akik ott állnak. De együtt állnak és ez az együttlét azt az érzetet kelti, mintha létezne olyan valami, hogy „tömeg”. De csak egyének léteznek.
Ez az első pillantás az elmébe. Figyeld meg: gondolatokat fogsz találni, de soha nem fogsz az elmére rábukkanni. És amikor ez a te saját felismeréseddé válik – nem azért, mert én ezt mondom, nem azért, mert Tilopa erről énekel, nem. Az nem fog sokat segíteni. Ha ez a te felismeréseddé válik, ha a saját tudásod tényszerű részévé válik, akkor hirtelen sok minden fog megváltozni. Hiszen olyan fontos dolgot értettél meg az elmével kapcsolatban, hogy azt sok egyéb is tudja majd követni.
Figyeld az elmét és nézd, hol is van, mi is az. Azt fogod érezni, hogy gondolatok sodródnak ide-oda, és szünetek tűnnek föl. És ha elég hosszú ideig figyelsz, azt fogod látni, hogy a szünetek hosszabbak, mint a gondolatok, mert minden gondolatnak el kell válnia a másik gondolattól, sőt, minden szónak el kell különülnie a másik szótól. Minél mélyebbre mész, annál több hasadékot találsz, annál nagyobb hézagokat. Megjelenik egy gondolat, azután jön egy hézag, ahol nem létezik gondolat. Azután megint jön egy gondolat, és megint egy hézag követi.
Ha nem vagy tudatos, nem láthatod ezeket a hasadékokat. Egyik gondolattól a másikig ugrálsz, soha nem látod a hézagot. Amikor tudatossá válsz, egyre több hézagot látsz majd meg. Amikor tökéletesen tudatossá válsz, mérföldnyi hasadékok tárulkoznak fel előtted. Ezekben a hasadékokban történnek meg a szatorik. Ezekben a hasadékokban az igazság kopogtat az ajtódon. Ezekben a hasadékokban látogatód érkezik. Ezekben a hasadékokban eszmélsz rá Istenre… vagy mondhatod ahogy neked tetszik. És amikor a tudatosság teljessé vált, akkor már nincs más, csak a semmi végtelen szakadéka.
Épp olyan ez, mint a felhők. A felhők mozognak. Néha olyan vastagok, hogy nem látod a mögéjük rejtőzött eget. Az égbolt határtalan kéksége elvész, téged pedig felhők vesznek körül mindenütt. Akkor tovább figyelsz: egy felhő elmozdult, és még nem úszott másik a helyére – hirtelen kikukucskálsz a határtalan kék égbe.
Ugyanez történik belül: te vagy a határtalan kék ég, és a gondolatok a körülötted lézengő, téged betöltő felhők. De a hézag ott van, az ég is ott van. Ha egy pillanatra meglátod az eget, az a szatori; ha az éggé válsz, az a szamádhi. A szatoritól a szamádhiig az egész folyamat az elme mély megismerése, semmi más.
Az elme nem létezik, mint entitás – ez az első. Csak gondolatok léteznek.
A második: a gondolatok rajtad kívül léteznek, nem egyek a természeteddel, jönnek és mennek – de te maradsz, te nem múlsz el. Te olyan vagy, mint az égbolt: ami soha nem jön, soha nem megy, mindig ott van. A felhők jönnek-mennek. Ők pillanatnyi jelenségek, nem örökkévalók. Még ha megpróbálsz is belekapaszkodni egy gondolatba, nem tudod sokáig feltartóztatni: mennie kell, saját születése és halála van. A gondolatok nem a tieid, nem hozzád tartoznak. Látogatók, vendégek nálad, nem pedig a házigazdák.
Figyelj mélyen, és te leszel a házigazda, a gondolatok pedig a vendégek. Mint vendégek, gyönyörűek, de ha teljesen elfelejted, hogy te vagy a házigazda és ők válnak azzá, akkor bajban vagy. Akkor az a pokol. Te vagy a ház ura, a ház a tiéd, a vendégeid pedig átvették a helyedet. Fogadd őket, viseld gondjukat, de ne azonosulj velük. Különben ők lesznek a házigazdák.
Azért lesz probléma az elméből, mert olyan mélyen fogadtad magadba a gondolatokat, hogy teljesen elfelejtkeztél a távolságról, arról, hogy ők csak vendégek, arról, hogy jönnek és mennek. Mindig arra emlékezz, ami megmarad: a természeted, a taód. Mindig légy éber arra, ami sohasem jön és sohasem megy, csakúgy, mint az égbolt. Változtasd meg a viselkedésed: ne összpontosíts a vendégeidre, maradj meg házigazdának. A vendégek jönnek és majd el is mennek…
Persze, vannak jó és rossz vendégek, de miattuk nem kell aggódnod. Egy jó házigazda minden látogatójával ugyanúgy bánik, nem tesz különbséget közöttük. Egy jó házigazda csak egy jó házigazda: jön egy rossz gondolat, ő pedig ugyanúgy bánik a rossz gondolattal, mint egy jó gondolattal. Nem az ő gondja, hogy a gondolat jó vagy rossz.
…Mert mihelyt megkülönböztetsz jó és rossz gondolatokat, mit teszel? Közelebb húzod magadhoz a jó gondolatot, és távolabb tolod a rossz gondolatot. Előbb-utóbb azonosítod majd magad a jó gondolattal – a jó gondolatból lesz a házigazda. És minden gondolat, amelyikből házigazda válik, szenvedést okoz – mert nem ő az igazság. A gondolat csak megjátssza a házigazdát, te pedig azonosulsz vele. Az azonosulás betegség.
Gurdjieff azt szokta mondani, hogy pusztán egyvalamire van szükség: ne azonosuljunk azzal, ami jön és megy. A reggel jön, a dél jön, az este jön, és aztán mind elmennek. Aztán éjszaka jön, azután pedig újra a reggel. Te maradsz. De nem mint te, hiszen az is csak egy gondolat, hanem mint tiszta tudatosság. Nem a neved, mert az is csak egy gondolat, nem az alakod, mert az is csak egy gondolat, és nem is a tested, mert egy nap rájössz majd, hogy az is csak egy gondolat. Csak tiszta tudatosság, név nélkül, forma nélkül… csak a tisztaság, csak az alaktalanság és névnélküliség, csak maga a tudatos lét jelensége – csak az marad.
Ha azonosulsz, az elméddé válsz. Ha azonosulsz, a testeddé válsz. Ha azonosulsz, a neveddé és a formáddá válsz – a hinduk ezt námának és rúpának nevezik, név és forma –, akkor pedig a házigazda elveszett. Akkor elfelejted a végtelent, és a pillanatnyi válik fontossá. A pillanatnyi a világi, a végtelen az isteni.
Ez a második felismerés, amit el kell érni: te vagy a házigazda, és a gondolatok a vendégeid.
Ha tovább figyelsz, a harmadikat is hamarosan meglátod. A harmadik az, hogy a gondolatok idegenek, betolakodók, kívülállók. Nincs gondolat, ami a tiéd lenne. Mindig kívülről érkeznek, és te csak egy átjáró vagy. Egy madár berepül a házba az egyik ajtón keresztül, majd egy másikon át kirepül. Épp így jön hozzád és hagy el téged egy gondolat.
Te pedig továbbra is úgy gondolod, hogy a gondolatok a tieid. Mi több, harcolsz a gondolataidért, és azt mondod: „Ez az én gondolatom, ez az igazság.” Megvitatod, megtárgyalod, érvelsz mellette, próbálod bizonyítani, hogy „ez az én gondolatom”. Nincs gondolat, ami a tiéd lenne, nincs egyéni gondolat – minden gondolat kölcsönzött. És nem másodkézből kölcsönzött, hiszen milliónyi ember állította már előtted, hogy azok az ő gondolatai. Egy gondolat éppoly kívülálló, mint egy tárgy.
Eddington, a nagy fizikus valahol azt mondta, hogy minél mélyebbre hatol a tudomány az anyagban, annál inkább világossá válik, hogy a tárgyak gondolatok. Lehetséges, hogy ez így van, én nem vagyok fizikus. De a másik oldalról hadd mondjam el, bár Eddingtonnak talán igaza van abban, hogy minél inkább a tárgyak mélyére hatolunk, azok annál inkább gondolatoknak tűnnek, te azonban minél mélyebbre hatolsz önmagadban, a gondolatok annál inkább tárgyaknak tűnnek majd. Valójában ez ugyanannak a jelenségnek két különböző megközelítése: a tárgy gondolat, a gondolat pedig tárgy.
Mit értek azalatt, hogy egy gondolat valójában tárgy? Azt, hogy a gondolataidat éppúgy eldobhatod, mint egy tárgyat. Éppúgy megüthetsz valakit egy gondolattal, mint egy tárggyal. Ugyanúgy megölhetsz valakit egy gondolattal, mint ahogy belehajíthatsz egy emberbe egy tőrt. Adhatod mint ajándékot, és fertőzhetsz is vele. A gondolatok tárgyak, erők, de nem tartoznak hozzád. Eljönnek hozzád, nálad maradnak egy ideig, azután elmennek. Az egész univerzum gondolatokkal és tárgyakkal van tele. A tárgyak a gondolatok fizikai, a gondolatok pedig a tárgyak szellemi megnyilvánulásai.
E miatt a tény miatt, hogy a gondolatok valójában tárgyak, sok csoda történik. Ha valaki állandóan rád és a jólétedre gondol, az meg fog valósulni, hiszen így folyamatosan hatást gyakorol rád. Ezért hasznosak és hatékonyak az áldások. Ha egy olyan valaki, aki elérte az elmenélküliség állapotát, megáld téged, akkor ez az áldás valóra fog válni, mert egy olyan ember, aki soha nem használ gondolatokat, felhalmozza a gondolati energiákat, ezért bármi, amit mond, valósággá válik.
Minden keleti tradícióban, mielőtt az ember az elmenélküliséget kezdi tanulni, olyan technikákat kell elsajátítania, amelyek nagy hangsúlyt fektetnek a negatív gondolatok megszüntetésére. Mert ha megmarad benne ez a tendencia, mire eléri az elmenélküliség állapotát, veszélyes erővé válhat. Ez a különbség a fehér és a fekete mágia között.
A fekete mágia az, amikor az ember gondolati energiákat halmoz fel anélkül, hogy a negativitását eldobta volna előtte. A fehér mágia pedig az, amikor valaki túl sok gondolati energiát halmoz fel, és az egész lényét egy pozitív attitűdre építi fel. Ugyanaz az energia negatív előjellel feketévé, pozitív előjellel fehérré válik. A gondolat hatalmas erő – a gondolat tárgy.
Ez lesz a harmadik felismerés. Ezt kell meg értened, és figyelned kell magadban.
Néha megesik, hogy egy gondolatod valahogyan működni kezd. De a túl sok materialista nevelés miatt úgy hiszed, hogy ez csak egy véletlen lehet. Nem törődsz vele, még csak figyelmet sem szentelsz neki, közönyös maradsz és elfelejted. De megtörténik, hogy mondjuk egy ember halálára gondolsz, és az illető meghal. Azt hiszed, csak véletlen. Vagy épp egy barátod jut eszedbe, és hirtelen úgy érzed, jó lenne látni – ő pedig épp kopogtat az ajtódon. Azt hiszed, véletlen. Nem véletlen. Valójában nem létezik olyan, hogy véletlen. Mindennek megvan az oka. A gondolataid folyamatosan egy világot építenek köréd.
A gondolataid valóra válnak, úgyhogy vigyázz velük. Bánj velük óvatosan. Ha nem vagy elég tudatos, szenvedést okozhatsz magadnak és másoknak is – már meg is tetted. És ne feledd, a gondolat kétélű kard – ha másnak szenvedést okozol, ugyanakkor tudattalanul magadnak is szenvedést okozol. Amikor mást megvágsz vele, ezzel egyidejűleg önmagadat is megvágod.
Csupán néhány évvel ezelőtt történt, hogy egy izraeli, Uri Geller, aki gondolati energiákkal foglalkozott, Angliában a BBC televízióban bemutatta egy kísérletét. Kizárólag a gondolatával képes meghajlítani bármit. Uri Gellertől három méterre valaki egy kanalat tartott a kezében, ő pedig csak rágondolt, és a kanál meghajlott. A kezeddel nem tudnád meghajlítani, ő pedig még a gondolatával is megteszi. Most azonban egy rendkívül ritka jelenség esett meg a BBC adásában; még Uri Geller sem volt tudatában, hogy ilyen lehetséges.
Ezrek nézték otthon a kísérletet. A kísérlet lefolyt, Geller meghajlította a kanalakat, erre egyszerre csak sok család otthonában tárgyak estek le a földre, és számtalan holmi eltorzult – ezernyi tárgy szerte Angliában. Az energiát gyakorlatilag a TV közvetítette. És mivel három méter távolságból vitte véghez a kísérletet, az otthonokban a televíziókészüléktől három méterig terjedt ez a hatás: tárgyak görbültek meg, estek le, torzultak el. Hátborzongató volt!
A gondolatok megvalósulnak, és nagyon nagy hatalmuk van. Van egy nő Oroszországban, úgy hívják, Mikhailovna. Sok mindent meg tud tenni a tárgyakkal, távolról bármit maga felé húz – pusztán a gondolatával. Oroszország nem nagyon hisz az okkult jelenségekben – ateista, kommunista ország –, így hát vizsgálni kezdték Mikhailovnát, hogy megtudják, tudományosan mi is történik. Ő azonban minden kísérlete után majdnem egy kilót lead. Egy félórás kísérlet alatt egy kilót fogy. Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy a gondolatokon keresztül energiát bocsátasz ki – és ezt folyamatosan teszed. Az elméd össze-vissza fecseg. Fölöslegesen szór szét dolgokat mindenfelé. Embereket teszel tönkre magad körül, és magadat is tönkreteszed.
Veszélyes vagy, és folyamatosan sugárzol. Számtalan dolog történik miattad. Óriási hálózat ez. Az egész világ napról napra egyre nyomorultabbá válik, mert egyre több és több ember él a földön, így egyre több és több gondolatot sugároznak szerteszét.
Ahogy mész vissza az időben, egyre békésebbnek találod a földet, hisz egyre kevesebb gondolat-sugárzót találsz. Buddha idejében, vagy Lao Ce idejében a világ még nagyon békés és természetes volt. Az még mennyország volt. Miért? Egyrészt a népesség még nagyon-nagyon kicsi volt. Másrészt az emberek sokkal hajlamosabbak voltak az érzelmeik szerint élni, sokkal kevésbé voltak gondolkodók. És az emberek imádkoztak is. Reggel az első dolguk az ima volt. Este, lefekvés előtt az utolsó: az ima. És az egész nap folyamán is, amikor csak alkalmat találtak rá, magukban imádkoztak.
Mi az ima? Az ima minden és mindenki megáldása. Az ima a minden és mindenki iránt átélt együttérzés. Az ima a negatív gondolatok ellenszerének megalkotása – az ima pozitivitás.
Ez lesz a harmadik felismerés a gondolatokról: a gondolatok dolgok, erők, és óvatosan kell bánni velük.
A mindennapi életben az ember öntudatlanul mindenfélére gondol. Nehéz olyan embert találni, aki még nem követett el gyilkosságot gondolatban, nehéz olyan embert találni, aki még nem követetett el mindenféle bűnt és vétket az agyában. Aztán ezek a dolgok megtörténnek. És ne feledd: lehet, hogy nem gyilkolsz, de ha folyamatosan valakinek a meggyilkolására gondolsz, az megteremthet egy olyan helyzetet, amelyben az illetőt meggyilkolják. Lehet, hogy valaki érzékeli a gondolatodat, hisz mindenütt vannak gyengébb emberek, a gondolatok pedig úgy folynak, mint a víz: felülről lefelé. Ha valamire folyamatosan gondolsz, valaki, aki nálad gyengébb akaratú, észlelheti a gondolatodat, majd megy és megöl valakit.
Ezért van, hogy azok, akik ismerik az ember belső valóját, azt mondják, hogy bármi történik a földön, azért mindenki felelős. Akármi történik Vietnámban, azért nem csak a Nixonok felelősek, hanem mindenki, aki gondolkodik. Csak egyvalaki nem lehet felelős: az, akinek nincs gondolata. Különben mindenki felelős mindazért, ami történik. Ha a föld pokol, te vagy az egyik megteremtője – te is közreműködsz benne.
Ne akard másokra hárítani a felelősséget – te éppúgy felelős vagy, hisz ez egy kollektív jelenség. A kór lehet, hogy máshol üti fel a fejét, a robbanás tőled talán ezernyi, milliónyi mérfölddel arrébb történik, de ez nem változtat a dolgon, mert a gondolat nem egy térbeni jelenség, a gondolatnak nincs szüksége a térre. Ezért ő a leggyorsabb utazó. Még a fény sem tud olyan gyorsan haladni, hiszen még a fénynek is térre van szüksége. A gondolat a leggyorsabb. Valójában időbe sem telik az utazása, mert a tér nem létezik számára. Lehet, hogy itt vagy és gondolsz valamire, ami pedig ennek hatására történik, az Amerikában történik. Hogyan lehetnél te a felelős? Nincs bíróság, amely megbüntetne. De a létezés legfelsőbb bírósága mégis meg fog büntetni – most is büntet. Ezért vagy boldogtalan.
Sokszor jönnek hozzám azzal, hogy „Soha nem tettünk semmi rosszat senkivel, mégis olyan szerencsétlenek vagyunk…” Lehet, hogy nem teszed, de lehet, hogy gondolod – és a gondolat sokkal kifinomultabb jelenség, mint a cselekedet. A tettektől megvédheti magát az ember, de a gondolatoktól nem. A gondolatok ellen mindenki védtelen.
A gondolat-nélküliség kötelező, ha minden bűntől, minden vétektől meg akarsz szabadulni, ha szabaddá akarsz válni minden olyan dologtól, ami körülvesz – ez a buddhaság jelentése.
Egy buddha olyan ember, aki gondolatok nélkül él: ő nem felelős. Ezért mondjuk mi Keleten, hogy többé nem gyűjt magának karmát; nem gabalyodik bele több dologba. Él, sétál, mozog, eszik, beszél, sok mindent csinál, tehát muszáj lenne, hogy karmát szerezzen, hiszen a karma tevékenységet jelent. De Keleten azt mondják, hogy egy buddha, még ha gyilkolna, sem szerezne azzal karmát. Miért? Amikor te úgy is karmát gyűjtesz, ha nem is ölsz? Miért?
Egyszerű: egy buddha bármit is tesz, azt gondolatok nélkül teszi. Ő spontán, a spontaneitás pedig nem tevékenység. Nem gondolkodik rajta – megtörténik. Nem ő a cselekvő. Úgy jár, mint egy üresség. Nincsenek gondolatai róla, nem gondolkodott azon, hogyan is tegye. De ha a lét megengedi, hogy megtörténjen, akkor ő is megengedi, hogy megtörténjen. Nincs már egója, ami visszatartaná, nincs egója, ami bíztatná.
Ez hát a jelentése az üres létnek és az én-nélküliségnek: légy nem-létező, anatta, személyiségnélküli. Akkor semmit nem gyűjtesz, akkor nem vagy felelős semmiért, ami körülvesz téged – akkor megérkeztél.
Minden egyes gondolat alkot valamit a számodra és mások számára. Légy éber!
De amikor azt mondom, légy éber, nem úgy értem, hogy gondolj jó dolgokra. Nem, mert amikor csak jó dolgokra gondolsz, mellette a rossz gondolatok is megjelennek. Hogyan létezhet a jó a rossz nélkül? Ha a szerelemre gondolsz, mellette, mögötte ott van a gyűlölet elrejtve. Hogyan tudnál a szeretetre gondolni, ha nem gondolnál a gyűlöletre közben? Talán nem tudatosan gondolsz rá, talán a szereteted az elméd tudatos szintjén van, a gyűlölet csak a tudattalanban rejtőzik – de együtt mozognak.
Amikor csak szánalmat érzel valami iránt, egyszerre a kegyetlenség is megjelenik. Képes vagy a szánalomra gondolni anélkül, hogy a kegyetlenség eszedbe jutna? Tudsz az erőszakmentességre gondolni anélkül, hogy az erőszakra gondolnál? Már magában a szóban, hogy „erőszakmentesség” belép az erőszak, már magában a fogalomban jelen van. Gondolhatsz a brahmacsárjára, a cölibátusra anélkül, hogy a szexre gondolnál? Lehetetlen, hiszen mit jelent majd a cölibátus, ha nincs több gondolat a szexről? És milyen brahmacsárja lesz az, amit a szexualitás gondolatára alapoznak?
Nem, a létezésnek egy merőben más minősége jelenik meg a nem-gondolkodás által: nem jó, nem rossz. Ez egyszerűen egy gondolatnélküli állapot. Pusztán csak figyelsz, csak tudatos maradsz, de nem gondolkodsz. Ha pedig belép egy gondolat… és be fog lépni, mert a gondolatok nem a tieid – mindenütt ott lebegnek. Egy nooszféra, egy gondolatszféra vesz körül mindenütt. Épp ahogy a levegő, úgy a gondolatok is mindenhol körülvesznek, és állandóan belédhatolnak maguktól. Ez csak akkor szűnik meg, ha egyre inkább tudatossá válsz. Van ebben valami: ha egyre inkább tudatossá válsz, a gondolat egyszerűen eltűnik, elolvad, mert a tudatosság nagyobb energia, mint a gondolkodás.
A tudatosság olyan a gondolatnak, mint a láng a sötétségnek. Olyan ez, mint amikor meggyújtasz egy lámpát a házban, és így a sötétség nem tud belépni. Eloltod a lámpád, és egy pillanat alatt mindenhonnan behatol a sötétség – ott van. Amikor lámpa ég a házban, a sötétség nem tud belépni. A gondolatok olyanok, mint a sötétség: csak akkor jelennek meg, amikor bent nincs világosság. A tudatosság tűz: ahogy egyre tudatosabbá válsz, egyre kevesebb gondolat jelenik meg benned.
Amikor valóban eggyéolvadsz a tudatosságoddal, a gondolatok nem jönnek többé; áthatolhatatlan fellegvárrá változol, semmi sem törhet be oda. Nem mintha bezárkóztál volna, ne felejtsd el, tökéletesen nyitott vagy. Pusztán azért, mert a tudatosságod energiája egy fellegvárat épített neked. És amikor a gondolatok nem léphetnek be többé, akkor csak megjelennek és kikerülnek téged. Láthatod majd jönni őket, és azt, hogy mire elérnének téged, megfordulnak és elmennek. Ekkor már mehetsz bárhová, akár a pokolba is alászállhatsz – semmi nem érinthet téged. Ez a megvilágosodás.
Most próbáld megérteni Tilopa szútráját:
 
„Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul;
ha elméjével felfedezi az elmét, akkor azzal elpusztítja a megkülönböztetést
és eléri a buddhaságot.”
 
„Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul …” Ez egy módszer, egy tantrikus módszer: az űrbe bámulni, az égbe bámulni anélkül, hogy látnál valamit, üres tekintettel. Nézni, nem valamit keresve, csak üres tekintettel nézni.
Néha egy őrült szemeiben látod ezt az üres tekintetet – a bölcsek és az őrültek bizonyos dolgokban hasonlítanak. Egy őrült az arcodba néz, de te látod a tekintetén, hogy nem rád néz. Úgy néz át rajtad, mintha üvegből lennél, mintha átlátszó lennél. Épp csak az útjába kerültél, ő nem téged néz. Az ő számára átlátszó vagy, keresztülnéz rajtad, túlnéz rajtad. Úgy néz, hogy nem téged néz, semmit sem néz, egyszerűen csak néz.
Nézz fel az égre anélkül, hogy valamit is keresnél, mert ha keresed, biztos megjelenik egy felhő. A „valami” a felhő, a „semmi” a kék ég végtelen tere. Ne keress semmit. Ha keresel valamit, akkor maga a nézés megteremti a tárgyát: jön egy felhő, és te már a felhőt nézed. Ne a felhőket nézd. Még ha vannak is felhők, ne őket nézd – egyszerűen csak nézz, hagyd, hogy sodródjanak, hisz ott vannak. Aztán hirtelen jön egy pillanat, amikor ráhangolódsz erre a „nem néző” nézésre – és számodra eltűnnek a felhők, csak a végtelen égbolt marad. Ez nehéz, mert a szemek fókuszálnak, és ahhoz vannak hozzászokva, hogy bizonyos dolgokat nézzenek.
Nézz meg egy csecsemőt a születése napján. Ugyanolyanok a szemei, mint amilyenek egy bölcsé – vagy, mint amilyenek egy őrülté: a tekintete szabad és lebegő. Tud bandzsítani, a szemeit egymástól teljesen eltérő irányba mozgatni – az ő tekintete még nem rögzült. A szervezete még folyékony, az idegrendszerének még nincs kész szerkezete, minden lebeg. A gyerek tehát úgy néz, hogy nem néz semmire sem. Őrült a tekintete. Figyelj meg egy gyereket: ugyanerre a tekintetre lesz majd szükséged, elvégre egy második gyermekkort kell megvalósítanod.
Figyelj meg egy őrültet, hiszen egy őrült kiesik a társadalomból. A társadalom szabályok és játszmák rögzített világát jelenti. Egy őrült azért őrült, mert számára nincsenek rögzült szabályok, kiesett belőlük: ő a tökéletes kieső. Egy bölcs szintén tökéletes kieső csak egy másik dimenzióban. Ő nem őrült: tulajdonképpen ő az egyetlen épelméjű lehetőség. De az egész világ őrült, rögzült – ezért tűnik egy bölcs is őrültnek. Figyelj meg egy őrültet: az ő tekintetére van szükséged.
Tibet régi iskoláiban mindig volt egy őrült, hogy a keresők megfigyelhessék a tekintetét. Nagyon sokra becsülték az őrülteket. Kutatták, tanulmányozták őket, nélkülük nem létezhetett kolostor. A megfigyelés tárgyává váltak. A kereső megfigyeli az őrültet, a tekintetét, azután ő is megpróbálja úgy nézni a világot, mint egy őrült. Csodálatosak voltak azok az idők.
Keleten soha nem szenvedtek az őrültek úgy, ahogy Nyugaton szenvednek. Keleten tisztelték őket, egy őrült különlegesnek számított. A társadalom a gondját viselte, megbecsülték, mert a bölcs bizonyos jegyeit, a gyermek egyes jegyeit viseli magán. Ő különbözik az úgynevezett társadalomtól, kultúrától, civilizációtól: kiesett belőle. Természetesen lefelé. Egy bölcs felfelé zuhan, egy őrült lefelé zuhan – ez a különbség. De mindketten kiesnek. És vannak közös tulajdonságaik. Figyelj meg egy őrültet, azután próbálj meg nem koncentrálni.
A Harvard Egyetemen néhány hónappal ezelőtt csináltak egy kísérletet. A kutatók meg voltak lepődve az eredményen, nem akarták elhinni. Azt próbálták kideríteni, hogy vajon a világ olyan-e, ahogy mi látjuk, vagy sem, mert az elmúlt néhány évben sok mindenre derült fény ezzel kapcsolatban.
Nem olyannak látjuk a világot, mint amilyen az valójában, hanem olyannak, amilyennek hisszük. Mindnyájan kivetítünk rá valamit.
Megtörtént, hogy egy csendes-óceáni kis szigetnél először jelent meg egy hatalmas hajó. A szigetlakók közül pedig senki nem látta meg! A hajó óriási volt – de az emberek ahhoz szoktak hozzá, a szemeik ahhoz voltak hozzászokva, hogy kis csónakokat látnak. Nem is tudták, hogy létezik ekkora hajó, soha nem láttak hozzá hasonlót. A szemeik egyszerűen nem vették észre, egyszerűen visszautasították a látványt.
A Harvardon elvégeztek egy kísérletet egy fiatalemberen is: olyan szemüveget adtak rá, amelyikbe torzító lencséket helyeztek. Ezt a szemüveget hét napig kellett hordania. Az első három napon borzalmasan érezte magát: minden eltorzult, az egész világ torzzá vált… Olyan súlyos fejfájása lett, hogy aludni sem tudott tőle. Azok a torz alakzatok még csukott szemmel is… az arcok eltorzultak, a fák eltorzultak, az utak eltorzultak. Még járni sem tudott, mert nem tudta, mit higgyen: „Mi a valóság és mi az, amit csak a torz szemüveg mutat?”.
De csoda történt! A harmadik nap után hozzászokott, a torzítás megszűnt. A szemüveg ugyanaz maradt, ugyanolyan torzító, de ő elkezdte a régi módon látni a világot. Egy héten belül minden rendbe jött: nem volt már fejfájás, nem volt több probléma, a tudósok meg egyszerűen döbbentek voltak. Nem hitték, hogy ez megtörténhet. A szemei teljesen visszaálltak, mintha a szemüveg már nem lett volna rajta. A szemüveg ott volt és torzított is – a szemei mégis megint úgy kezdték látni a világot, ahogyan eredetileg.
Senki sem tudja, vajon amit látsz, az ott van-e vagy sem. Talán nincs is ott, talán ott van, de teljesen máshogyan, mint ahogy látod. A színek, amiket látsz, a formák, amiket látsz, minden a szemeidből vetül ki. És mindig, amikor mereven nézel valamire, amikor a régi minták alapján koncentrálsz valamire, a dolgokat a neveltetésednek megfelelően kezded el látni. Ez az, amiért egy őrültnek vizenyős, üveges, távoli a tekintete, néz és mégsem néz egyszerre.
Gyönyörű ez a tekintet. Ez az egyik legnagyszerűbb tantrikus technika:
 
„Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul…”
 
Ne láss, csak figyelj. Az első néhány napban újra meg újra látni fogsz valamit, pusztán a régi megszokásból. Hallunk dolgokat megszokásból. Látunk dolgokat megszokásból. Megértünk dolgokat megszokásból.
Gurdjieff egyik legragyogóbb tanítványa, P. D. Ouspensky mindig ragaszkodott egy bizonyos dologhoz a tanítványainál. Ezért mindenki neheztelt rá, és sokan ott is hagyták pusztán e miatt a követelménye miatt. Ha valaki azt mondta:
– Tegnap azt mondtad… – azonnal megállította, és így szólt:
– Ne így mondd! Mondd, hogy »Úgy értettem, tegnap azt mondtad…«, »Úgy értettem…«. Ne azt mondd, hogy én mit mondtam, te azt nem tudhatod. Arról beszélj, hogy mit hallottál.
Ehhez kitartóan ragaszkodott, mert mindannyian megszokásból cselekszünk.
Ha valaki azt mondta:
– A Bibliában az áll… – ő erre azt válaszolta:
– Ne mondd ezt! Mondd egyszerűen azt, hogy te úgy érted, hogy a Bibliában ez áll.
Minden mondatnál ragaszkodott ehhez:
– Soha ne felejtsd el, hogy ez a te értelmezésed!
Mindig megfeledkezünk erről. A tanítványai újra meg újra, minden nap megfeledkeztek erről, ő pedig makacs volt e tekintetben. Nem hagyta, hogy befejezzék a mondatot. Azt mondta:
– Menjünk vissza! Először mondd azt, hogy »úgy értem, azt mondtad, ez az én értelmezésem«, mert a magad módján hallasz, a magad módján látsz – mert egy rögzült minta alapján látsz és hallasz.
Ezt el kell hagyni. Hogy a létezést megismerd, minden rögzült magatartást el kell hagyni. A szemeid csak ablakok legyenek, ne vetítőgépek. A füleid csak ajtók legyenek, ne vetítőgépek.
Egyszer az történt, hogy egy pszichológus, aki Gurdjieffnél tanult, megpróbálkozott ezzel a kísérlettel. Egy esküvői ceremónián elvégzett egy nagyon egyszerű, de csodálatos kísérletet. Oldalt állt, az emberek mellette haladtak el, ő pedig figyelte őket, és érezte, hogy senki nem hallja, amit a másik mond – rengeteg vendég, valami gazdag ember esküvőjén… Így hát ő is bekapcsolódott és nagyon halkan azt mondta az első embernek:
– A nagyanyám ma halt meg.
Az illető így válaszolt:
– Igazán nagyon kedves Öntől! Ez csodálatos!
Azután egy másik embernek mondta ugyanezt, aki erre azt mondta:
– Oh, milyen kedves Öntől!
És amikor a vőlegényhez ért ezzel a mondattal, az így válaszolt:
– Öregem, ideje, hogy kövesd a példám!
Senki nem hallgat senkire.
Azt hallod, amire számítasz, hogy hallani fogod. Ez a benned élő várakozás a te szemüveged. A szemeidnek ablakokká kellene válniuk: ez a technika.
Semmit nem szabadna figyelmen kívül hagynia a szemeidnek, mert ha valami kikerül a látványból, akkor keletkezik egy felhő. Akkor aztán olyan dolgokat látsz meg, amik nincsenek is ott. Akkor egy apró hallucináció… Hagyd, hogy valódi tisztaság legyen a szemeidben, a füleidben. Minden érzékszervednek tisztának kell lennie, valódi intuitív érzékenységnek kell megjelennie benned – csak így tárulkozhat fel előtted a lét. És amikor a létet megismerted, tudod, hogy egy buddha vagy, egy isten vagy, mert a létezésben minden isteni.
 
„Ha valaki semmit nem lát, amikor az űrbe bámul;
ha elméjével felfedezi az elmét…”
 
Először is bámulj az égbe. Feküdj le a földre és csak bámulj az égbe. Csak egy dologgal kell próbálkoznod: ne nézz semmit sem. Kezdetben újra meg újra elhibázod, újra és újra el fogod felejteni. Nem leszel képes folyamatosan emlékezni. Ne légy csalódott, hisz ez természetes oly sok idő megszokása után. Mindig, amikor újra emlékezel, hagyd abba az összpontosítást, lazítsd el a szemeidet, és csak nézz az égbe – semmit ne tégy, csak nézz. Hamarosan eljön az idő, amikor képes leszel úgy nézni az égbe, hogy nem próbálsz semmit sem látni ott.
Ezután próbáld ugyanezt a belső egeddel:
 
„ha elméjével felfedezi az elmét…”
 
Akkor hunyd le a szemedet és nézz befelé, ne keress semmit, legyen ugyanaz a távoli tekinteted. A gondolatok sodródnak, de te nem keresed őket, nem nézed őket – egyszerűen csak nézel. Ha jönnek, jó, ha nem jönnek, az is jó. Így képes leszel meglátni a hézagokat: egy gondolat elszáll, jön egy másik – és a hézagok. Aztán, egy idő múlva észreveszed, hogy a gondolat átlátszóvá válik. Még akkor is, amikor a gondolat megjelenik, tovább látod a hézagot. Tovább látod az eget, amit épp egy felhő rejt.
És minél inkább ráhangolódsz erre a látásmódra, annál inkább eltűnnek majd a gondolatok. Egyre kevesebb és kevesebb jön majd, mindig kevesebb és kevesebb. A hézagok megnőnek. Percekre tűnnek majd el a gondolatok, minden nagyon békés és csendes lesz belül – először vagy együtt önmagaddal. Minden tökéletesen boldog körülötted, nincs nyugtalanság. És ha ez a látásmód számodra természetessé válik… azzá válik, ez az egyik legtermészetesebb dolog, az embernek csak abba kell hagynia az összpontosítást, fel kell hagynia a várakozással:
 
„…akkor elpusztítja a megkülönböztetést…”
 
akkor nincs többé semmi, ami jó; nincs semmi, ami rossz; nincs semmi, ami ronda; nincs semmi, ami gyönyörű,
 
„…és eléri a buddhaságot.”
 
A buddhaság a legmagasabb szintű felébredést jelenti. Amikor nincs többé megkülönböztetés, mindenfajta különbségtétel elvész, elérkezik az egység, csak egy marad. Még „egynek” sem hívhatod, hisz az is egy dualitás részét alkotja. Egy marad, de nem hívhatod „egynek”, mert hogyan hívhatnád „egynek” anélkül, hogy mélyen belül azt ne mondanád, „kettő”. Nem, nem azt mondod, hogy „egy” marad, hanem egyszerűen azt, hogy a „kettő” eltűnik, a „sok” eltűnik. Most az egész egy határtalan egység, semminek sincs határa.
Egy fa egybeolvad egy másikkal, a föld egybeolvad a fákkal, a fák egybeolvadnak az éggel, az ég egybeolvad a túlvilággal… te egybeolvadsz velem, én egybeolvadok veled… minden egybeolvad… a megkülönböztetések elvesznek, egybeolvadnak és összefolynak, ahogy a hullámok egybefolynak más hullámokkal… vibráló, élő, határok nélküli, meghatározás nélküli, megkülönböztetés nélküli óriás egység… a szent egybeolvad a bűnözővel, a bűnöző egybeolvad a szenttel… a jó rosszá válik, a rossz jóvá… az éjszaka nappallá változik, a nappal éjszakává… az élet halálba fordul át, a halál újra életet formáz – és így minden eggyé vált.
Csak ebben a pillanatban valósul meg a buddhaság: amikor nincs semmi jó, semmi rossz, nincs bűn, nincs erény, nincs sötétség, nincs éjszaka – semmi. Nincs különbség. A megkülönböztetések a te tanult szemeid miatt léteznek. Te azt tanulod, hogy hogyan tégy különbséget. De a valóságban nem létezik különbség. A megkülönböztetést te vetíted ki magadból. A megkülönböztetést te adod a világnak – az nincs ott. Ez a szemeid ravaszsága, és a szemeid becsapnak.
 
„A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk;
miként az elmében sodródó, megkülönböztető gondolatoknak sincs.
Amint az én-tudatot meglátod, az ítélkezés véget ér.”
 
„A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk…” És ugyanez igaz a gondolataidra is, és ugyanez a belső egedre is. A gondolataidnak nincs gyökerük, nincs otthonuk: épp ahogyan a felhők, ők is sodródnak. Így hát nem kell, hogy küzdj ellenük, nem kell, hogy ellenük legyél, még csak meg sem kell próbálnod megállítani őket.
Ennek egy mély felismeréssé kell válnia benned, hiszen amikor egy ember elkezd érdeklődni a meditáció iránt, rögtön megpróbálja megszüntetni a gondolatait. De hogyha megpróbálod megszüntetni őket, akkor soha nem szűnnek meg, mert a megszüntetésükre irányuló kísérlet maga is egy gondolat, a meditációra irányuló próbálkozás is egy gondolat, a buddhaság elérésére tett próbálkozás is egy gondolat. Hogyan állíthatnál meg egy gondolatot egy másik gondolattal? Hogyan szüntethetsz meg egy elmét egy másik elmével? Akkor csak belekapaszkodsz a másikba. Ez megy majd újra meg újra, míg csömört nem kapsz; és ennek nincs vége.
Ne küzdj – mert ki fog küzdeni? Ki vagy te? Csak egy gondolat. Szóval ne változz át harcmezővé, ahol egyik gondolat próbálja megölni a másikat. Inkább légy egy szemtanú, nézd a gondolatokat, ahogy úszkálnak. Meg fognak szűnni, de nem úgy, hogy te megszünteted őket. Azáltal szűnnek meg, hogy tudatossá válsz, nem pedig azért, mert erőfeszítéseket tettél, hogy megszűnjenek. Nem, akkor soha nem szűnnek meg, akkor ellenállnak. Próbáld meg és meglátod: próbálj csak megállítani egy gondolatot – az a gondolat mindig veled marad. A gondolatok nagyon makacsok, hajthatatlanok; mint a hatha jógik, nem tágítanak. Eldobod őket, ők meg visszajönnek millió és egy alkalommal. Te belefáradsz, de ők sohasem. Megtörtént, hogy egy ember érkezett Tilopához. Ez az ember a buddhaságot akarta elérni és hallotta, hogy Tilopa már elérte ezt az állapotot. Tilopa valahol egy tibeti templomban tartózkodott. Az illető megérkezett, Tilopa ült, az illető meg így szólt:
– Szeretném megállítani a gondolataimat.
Tilopa így válaszolt:
– Nagyon egyszerű. Adok neked egy eszközt, egy technikát. Kövesd azt, amit most mondok: csak ülj le, és ne gondolj a majmokra. Ez megteszi.
Az illető erre azt mondta:
– Ilyen egyszerű? Csak a majmokra nem kell gondolni? De hát én soha nem is gondoltam rájuk!
– Most tedd ezt, és holnap majd elmondod, mi történt – mondta Tilopa.
Képzelheted mi történt a szerencsétlennel… majmok és majmok mindenütt. Éjjel semmit sem tudott aludni, egy szemhunyásnyit sem. Ahogy kinyitotta a szemeit, ott voltak. Vagy becsukta a szemeit, de akkor is ott voltak és grimaszokat vágtak… Meg volt döbbenve.
– Miért adta nekem ezt a technikát ez az ember? Hiszen ha a majmokkal lenne a probléma… engem még sosem zavartak. Ez az első alkalom, hogy ez történik…
És tovább próbálkozott, aztán még reggel is újra próbálkozott. Megfürdött, leült, de semmi sem használt: a majmok nem tágítottak.
Estére, amikor visszatért, majdnem megőrült, mert a majmok követték őt, ő pedig beszélt hozzájuk. Megjött és azt mondta:
– Kérlek ments meg valahogy! Én inkább nem akarok semmilyen meditációt, eddig teljesen jól voltam… És nem akarom a megvilágosodásodat sem, csak szabadíts meg ezektől a majmoktól!
Ha akarattal a majmokra gondolsz, lehet hogy nem jönnek el hozzád. De ha nem akarod… ha azt akarod, hogy ne jöjjenek, akkor követni fognak mindenüvé. Nekik is van egójuk, és nem hagyhatnak el olyan könnyen. És mit képzelsz magadról, hogy csak úgy próbálsz nem gondolni a majmokra? A majmok ingerültek lesznek: nem hagyják magukat.
Ez történik az emberekkel. Tilopa viccelt. Azt mondta ezzel, hogy nem fog sikerülni, ha megpróbálsz megállítani egy gondolatot. Épp ellenkezőleg, maga a megszüntetésére irányuló erőfeszítés ad neki energiát, magára a figyelem elkerülésére tett kísérlet válik figyelemmé. Tehát mindig, amikor el akarsz kerülni valamit, túl sok figyelmet fordítasz pont arra a valamire. Ha nem akarsz gondolni valamire, máris arra gondolsz.
Ne felejtsd el ezt, különben ugyanilyen helyzetbe kerülsz. A szerencsétlen megszállottat megszállták a majmok, mert el akarta űzni őket. Nincs szükség arra, hogy megállítsd az elméd. A gondolatok gyökértelenek, otthontalanok, vándorok – nem kell, hogy aggódj miattuk. Egyszerűen csak nézd őket, nézd anélkül, hogy figyelnél rájuk, csak nézz.
Ha jönnek, úgy is jó, ne érezd rosszul magad miattuk – hiszen a leghalványabb ellenérzés, és máris harcolsz velük. Teljesen jól van, így természetes: ahogy a levelek megjelennek a fákon, úgy jelennek meg az elmében a gondolatok. Ez így van rendjén, pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Ha nem jönnek, az gyönyörű. Egyszerűen egy pártatlan megfigyelővé válsz, sem érte, sem ellene, se nem méltányolva, se nem helytelenítve – minden értékelés nélkül. Egyszerűen ülsz belül magadban, és nézel – nézel anélkül, hogy bármit néznél.
És megtörténik… hogy minél inkább nézel, annál kevesebb dolgot találsz. Minél mélyebbre hatolsz, annál inkább eltűnnek, szertefoszlanak a gondolatok. Ha egyszer rájössz erre, a kezedben a kulcs. Ez a kulcs pedig megnyitja a legtitkosabb jelenséget is: a buddhaság jelenségét.
 
„A felhőknek, melyek az égen vándorolnak, nincs gyökerük, nincs otthonuk;
miként az elmében sodródó, megkülönböztető gondolatoknak sincs.
Amint az én-tudatot meglátod, az ítélkezés véget ér.”
 
És amint meglátod, hogy a gondolatok sodródnak, úgy már nem a gondolataid vagy, hanem az űr, amiben a gondolatok sodródnak – elértél az én-tudatodhoz, megértetted a tudatosság jelenségét. Akkor az ítélkezés véget ér: akkor semmi sem jó, semmi sem rossz, akkor minden vágy egyszerűen eltűnik, hiszen ha nincs semmi, ami jó és nincs semmi, ami rossz, akkor nincs többé semmi, amire vágysz és nincs semmi, amit elkerülnél.
Elfogadsz mindent, ellazulsz és természetessé válsz. Elkezdesz a létben lebegni, sehová sem tartva, hisz nincs cél. Nem egy terv irányába, mert nincsenek már terveid. Ekkor elkezdesz minden pillanatot élvezni, akármit is hozzon – ne feledd: akármit. És képes vagy élvezni, mert nincs több vágyad és elvárásod. Többé nem kérsz semmit, így hát bármit is kapsz, azért hálás vagy. Csak az, hogy ülsz és lélegzel olyan csodálatos, csak az, hogy itt vagy olyan csodálatos; az élet minden pillanata egy varázslatos dologgá, önmagában egy csodává alakul.
 
„A térben különböző formák és színek öltenek alakot, de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg.
Bár minden az én-tudatból bukkan elő, az elme erényekkel és bűnökkel nem szennyeződik.”
 
És akkor, akkor már tudod, hogy „a térben formák és színek öltenek alakot”. A felhők sokféle formát magukra öltenek: láthatsz elefántokat, oroszlánokat és amit csak akarsz. A térben formák, színek jönnek és mennek… „de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg…”, de akármi is történjen, az ég érintetlen marad, azt semmi nem festi meg. Reggel olyan, mint a tűz, a Napból áradó vörös tűz, az egész égbolt vörössé válik, de hová lesz a vörösség éjjel? Az egész égbolt sötét, fekete. Reggel pedig hová tűnik a sötétség? Az eget semmi nem festi meg, az ég érintetlen marad.
Egy szannyászin útja ez: olyannak maradni, mint az ég; érintetlennek minden átmeneti dologtól. Érkezik egy gondolat – egy szannyászin nem henceg vele. Nem mondja, hogy: „Hm, milyen helyes gondolatokkal, milyen erényes gondolatokkal vagyok tele, áldott a világ, hm, a gondolataimból is látszik…” Nem, ő nem henceg, mert ha henceg, akkor megfesti valami. Nem állítja, hogy ő jó. Aztán jön egy rossz gondolat – de ez nem sújtja le, különben megint csak megfestené valami. Jó vagy rossz, nappal vagy éjszaka, ő csak néz mindent, ami jön és megy. Az évszakok változnak, ő csak figyel; a fiatalság öregkorba ér, és ő csak figyel – de őt nem színezi semmi. És ez a szannyászin mibenlétének legmélyebb jelentése, hogy olyan légy, mint az égbolt, a tér.
Valójában ez a helyzet. Amikor azt gondolod, hogy valamilyen színt kapsz, az csak gondolat. Amikor azt gondolod, hogy jó lettél, vagy rossz lettél, bűnöző lettél, vagy szent lettél, az mind csak gondolat, mert a belső eged soha nem válik semmilyenné – az egy lét; soha nem válik semmivé. Minden valamivé válás csupán valamely formával, névvel, színnel való azonosulás – minden valamivé változás. Te egy lét vagy, már most is az vagy – nincs szükség arra, hogy valamivé válj.
Nézz fel az égre: jön a tavasz, és az egész teret betölti a madárdal, azután a virágok és az illat. Aztán jön a nyár, aztán az ősz. Aztán jön az eső – és minden tovább változik és változik és változik. Ez mind az égben történik, de mégsem színezi azt meg egyik sem. Mélységesen távol marad. Mindenhol jelen van, de mégis érintetlen. Egyszerre van a legközelebb és a legtávolabb.
Egy szannyászin épp olyan, mint az égbolt: a világban él – megjelenik az éhség, azután a jóllakottság, megjelenik a nyár, azután a tél, jó napok, rossz napok, jó hangulatok, nagyon lelkes, eksztatikus, eufórikus hangulatok, rossz hangulatok, levert, sötét, terhelt hangulatok – minden jön és megy, és ő megfigyelő marad. Csupán csak figyel, és tudja, hogy minden el fog múlni, sok minden fog még eljönni és elmenni. Többé nem azonosul semmivel sem.
A szannyász: nem-azonosulás. A szannyász a legtündöklőbb virágzás, a legcsodálatosabb ragyogás.
 
„A térben formák és színek keletkeznek, de a teret sem a fekete, sem a fehér nem festi meg.
Bár minden az én-tudatból bukkan elő, az elme erényekkel és bűnökkel nem szennyeződik.”
 
Amikor Buddha elérte a legvégső, a legeslegvégső megvilágosodást, megkérdezték tőle:
– Mit értél el?
Ő pedig nevetett és azt mondta:
– Semmit! Hisz minden, amit elértem, már itt volt bennem. Ez nem olyan valami, amit elnyertem. Mindig is itt volt bennem öröktől fogva, hisz ez maga a természetem. Csak eddig nem törődtem vele, nem voltam tudatában. A kincs mindig itt volt, csak elfelejtkeztem róla.
Elfelejtetted, ez minden – ez hát a tudatlanságod. Ami a természetedet illeti, közted és egy buddha között nincs különbség. Csak egy különbség létezik: az, hogy te nem emlékszel arra, hogy ki vagy – ő azonban igen. Te ugyanaz vagy, de ő emlékszik, te pedig nem. Ő felébredt, te mélyen alszol – de a természeted ugyanaz.
Próbáld ilyen módon megélni – Tilopa technikákról beszél –; élj úgy a világban, mintha te lennél az égbolt, tedd ezt az életstílusoddá. Valaki dühös rád, megbántódik – te figyelj! Ha megjelenik benned a harag – figyeld! Változz át egy távoli megfigyelővé, egyre csak nézz és nézz és nézz! És pusztán a figyeléssel, anélkül, hogy bármire néznél igazán, anélkül, hogy bármi megszállottjává válnál, amikor az érzékelésed kitisztul, hirtelen, egy pillanat alatt – valójában az időn kívül történik mindez –, hirtelen, az időn kívül felébredsz: buddhává váltál, megvilágosodtál, felébredtél.
Mit nyer egy buddha ebből az egészből? Semmit sem nyer. Épp az ellenkezője történik, nagyon sok mindent elveszít: a szenvedést, a fájdalmat, a kínt, a szorongást, az ambíciót, a féltékenységet, a gyűlöletet, a birtoklási vágyat, az erőszakot – mindezt elveszíti. Hogy mit nyer? Semmit. Azt nyeri el, ami mindig is ott volt – emlékezik.