Harmadik fejezet: A sötétség és a fény természete
 
A dal így folytatódik:
 
Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja;
Ahogy a szamszára hosszú kalpái sem rejthetik a tudat ragyogó fényét.
 
Bár az űrt szavakkal próbálják magyarázni, az űr, mint olyan, kifejezhetetlen.
Bár azt mondjuk, „a tudat oly ragyogó, mint a fény”,
az valójában minden szó és szimbólum felett áll.
Habár a tudat lényegét tekintve üresség,
az mégis minden dolgot magában foglal és tartalmaz.
 
Meditáljunk egy kicsit először a sötétség természetén. Ez a lét egyik legtitokzatosabb rejtelme – az életed pedig olyan nagyon belesodródott, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy megfeledkezz róla. Az embernek meg kell barátkoznia a sötétség természetével, hiszen ugyanez a természete az alvásnak, ugyanez a természete a halálnak, és ugyanez a természete minden tudatlanságnak is.
A legelső dolog, ami feltárul előtted ha a sötétségen meditálsz, hogy a sötétség nem létezik: lét nélkül van jelen. Sokkal titokzatosabb, mint a fény. Egyáltalán nem rendelkezik léttel, épp ellenkezőleg – pontosan a fény hiánya. Sötétség nem létezik sehol sem, nem tudod megtalálni, az egyszerűen csak egy hiány. Nem önmagában való, nincs „önmagában való” léte, pusztán azt jelenti, hogy a fény nincs jelen.
Ha a fény jelen van, akkor nincs sötétség; ha a fény nincs jelen, akkor ott van a sötétség – a fény hiánya ez, nem pedig valaminek a jelenléte. Ezért van, hogy a fény jön és megy, a sötétség viszont marad. Nincs, és mégsem múlik el. A fényt meg tudod teremteni, a fényt el tudod pusztítani, de nem teremthetsz sötétséget és el sem pusztíthatod a sötétséget: mindig ott van anélkül, hogy egyáltalán ott lenne.
A második, amire rá fogsz jönni ha elmélkedsz rajta, hogy mivel nem létező, nem tehetsz ellene semmit. Ha pedig mégis megpróbálsz tenni ellene valamit, akkor te fogsz kudarcot vallani. A sötétséget nem lehet legyőzni, hogyan is lehetne legyőzni valamit, ami nem is létezik? Amikor kudarcot vallasz, azt gondolod majd: „Biztosan nagyon erős, hisz legyőzött.” Ez abszurd! A sötétségnek nincs ereje. Hogyan lehetne olyasvalaminek ereje, ami nem is létezik? Nem a sötétség és annak ereje győz le téged – a saját ostobaságod az, ami legyőz. Először is harcolni kezdtél – ez ostobaság volt. Hogyan harcolhatnál egy nem létező dolog ellen? És ne feledd: nagyon sok mindennel harcoltál már, ami szintén nem létezik. Ezek is épp olyanok, mint a sötétség.
Az egész erkölcs nem más, mint küzdelem a sötétséggel, ezért hülyeség. Az egész erkölcs egy fenntartás nélküli küzdelem a sötétséggel, egy önmagában nem létező valami ellen indított harc. A gyűlölet nem valós, az pusztán a szeretet hiánya. A harag sem valós, csupán a könyörület hiánya. A tudatlanság sem valós, pusztán a buddhaság, a megvilágosodás hiánya. A szexualitás sem valós, csak a brahmacsárja hiánya. És az egész erkölcs állandóan olyan dolgokkal harcol, amik nem is léteznek. Egy erkölcsös ember soha nem boldogulhat, az lehetetlen. Végül kudarcot kell vallania – minden erőfeszítése puszta képtelenség.
Itt a különbség a vallás és az erkölcs között: az erkölcs megpróbálja legyőzni a sötétséget, a vallás megpróbálja felébreszteni a belül megbúvó fényt. Nem érdekli a sötétség, pusztán megpróbálja megtalálni a fényt legbelül. Amint a fény megjelenik, a sötétség eltűnik. Amint a fény megjelenik, semmit nem kell többé tenned a sötétség ellen, egyszerűen nincs többé sötétség.
Másodszor: semmit sem tehetsz közvetlenül a sötétség ellen. Ha bármit tenni akarsz a sötétség ellen, a fénnyel kell tenned valamit, nem a sötétséggel. Oltsd el a fényt, és a sötétség megjelenik. Gyújtsd meg a fényt, és a sötétség eltűnik. A sötétséget viszont nem olthatod el és nem gyújthatod meg, nem hozhatod elő valahonnan és nem is taszíthatod ki sehonnan. Ha a sötétséggel akarsz valamit tenni, akkor egy kerülőutat kell választanod; a fényen keresztül kell eljutnod hozzá.
Soha ne harcolj olyan dolgokkal, amik nem léteznek. Az elmét csábítja a harc, de ez a csábítás veszélyes: elvesztegeted az energiáidat, az életedet, és teljesen szétforgácsolódsz. Ne hagyd, hogy az elméd kísértsen, csak figyeld meg, hogy egy dolognak van-e valós léte, vagy pusztán valami hiányaként van jelen. Ha az csak egy hiány, ne küzdj ellene, hanem keresd meg azt a valamit, aminek a hiánya – így jó úton jársz majd.
A harmadik dolog a sötétségről az, hogy milliónyi módon mélyen beleszövődött már az életünkbe. Amikor dühös vagy, a benned lévő fény eltűnik. Tulajdonképpen azért vagy dühös, mert a fény eltűnt, és a sötétség belépett. Csak öntudatlanul lehetsz dühös, tudatosan nem. Próbáld ki: vagy elveszíted a tudatosságodat és előjön a harag, vagy tudatos maradsz és a harag nem jelenik meg – tudatosan nem lehetsz dühös. Mit jelent ez? Azt, hogy a tudatosság természete épp olyan, mint a fényé, a harag természete pedig pontosan olyan, mint a sötétségé – nem választhatod egyszerre mindkettőt. Ha a fény jelen van, nem lehet sötétség – ha tudatos vagy, nem lehetsz dühös.
Mindig jönnek hozzám emberek azzal a kérdéssel, hogy hogyan szabadulhatnának meg a haragtól. Rossz kérdést tesznek fel, és egy rossz kérdésre nehéz helyes választ kapni. Először is a megfelelő kérdést kell feltenned. Ne kérdezd, hogyan lehetne eloszlatni a sötétséget; ne kérdezd, hogyan lehetne eloszlatni a gondokat, a szenvedést és a szorongást. Csak figyeld meg az elméd, és először jöjj rá, vajon miért is vannak jelen ezek. Azért vannak jelen, mert nem vagy elég tudatos. Tedd fel tehát a megfelelő kérdést: „Hogyan lehetnék egyre tudatosabb?” Ha azt kérdezed, hogyan szabadulhatnál meg a haragtól, akkor könnyen valami moralista áldozatául eshetsz. Ha azonban azt kérdezed, hogyan lehet tudatosabbá válni, hogy a harag ne létezhessen, hogy a vágy ne létezhessen, hogy a kapzsiság ne létezhessen, akkor jó úton haladsz, akkor vallásos keresővé válsz.
Az erkölcs hamis pénz: megtéveszti az embereket. Az erkölcs egyáltalán nem vallás. A vallásnak semmi köze az erkölcshöz, mert a vallásnak semmi köze a sötétséghez. A vallás egy pozitív próbálkozás arra, hogy felébresszen téged. Nem érdekli a jellemed. Amit teszel az értelmetlen: a jellemedet nem változtathatod meg. Feldíszítheted, de nem változtathatsz rajta. Kiszínezheted, gyönyörűen kifestheted, de nem változtathatsz rajta.
Csak egy átalakulás létezik, csak egy alapvető fordulat, és ez a fordulat nem akkor jön el, amikor a jellemeddel, a cselekedeteiddel, a tetteiddel vagy elfoglalva, hanem amikor a lényeddel foglalkozol. A létezés pozitív jelenség: amint a lényed éberré, figyelmessé és tudatossá válik, a sötétség hirtelen eltűnik – lényed a fény természetéből való.
A negyedik dolog… és most beléphetünk a szútrába. Az alvás épp olyan, mint a sötétség. Nem véletlen, hogy nehéz elaludnod világosban, ez teljesen természetes. A sötétség rokonságban áll az alvással, ezért könnyű éjjel aludni. A téged körülvevő sötétség megteremti azt a környezetet, amelyben nagyon könnyen elalhatsz.
Mi történik alvás közben? Szép lassan elveszíted a tudatosságodat. Azután jön egy olyan szakasz, ahol álmodsz. Az álom azt jelenti: féltudatosság. Féltudatos vagy, félúton a teljes tudattalanság felé vezető úton. Az ébrenléti állapotból a teljes tudattalanság felé haladsz. Ezen az úton jönnek elő az álmok. Az álom azt jelenti, hogy félig ébren vagy, félig alszol. Ezért ha egész éjjel folyamatosan álmodsz, reggel fáradtnak érzed magad. És akkor is fáradt leszel, ha nem álmodhatsz – hiszen az álmok létének oka van.
Az ébrenléti órákban nagyon sok mindent összegyűjtesz: gondolatok, érzések, befejezetlen dolgok keringenek az agyadban. Megpillantottál egy gyönyörű nőt az úton, és hirtelen megjelent benned egy vágy. De te jellemes, erkölcsös, kulturált ember vagy: egyszerűen elnyomod magadban ezt az érzést, rá sem pillantasz, tovább dolgozol – és egy beteljesületlen vágy kezd keringeni körülötted. Valahogy be kell teljesíteni, különben nem leszel képes elérni a mély alvási szakaszt. Az álom újra meg újra vissza fog húzni és azt mondja majd: „Gyere vissza! Az a nő tényleg gyönyörű volt, a teste elbűvölt. Bolond vagy, mit csinálsz itt? Keresd meg őt – elszalasztottál egy lehetőséget!”
A benned sodródó vágy nem hagy majd mélyen aludni. Az elme teremt egy álmot: újra ott vagy az úton, a gyönyörű nő elhalad, de ez alkalommal egyedül vagy, minden civilizáció nélkül. Olyan vagy, mint egy állat, természetes vagy, erkölcs nélkül. Ez a te saját külön világod: ide nem jöhet be a rendőr, a pap, és a bíró sem ítélhet el. Teljesen egyedül vagy, még tanúd sem lesz. Most játszhatsz a megjelenő nemi vággyal: erotikus álmod lesz. Az álom majd beteljesíti a benned lebegő vágyat, azután elalszol. De ha folyamatosan csak álmodsz, akkor is fáradt leszel.
Ha nem engednek álmodni… Az Egyesült Államokban sok alváskutató laboratórium működik, ők fedezték fel ezt a jelenséget: ha valakit nem hagynak álmodni, három héten belül megőrül. Ha valakit újra meg újra felébresztenek, amikor csak álmodni kezd… Léteznek erre utaló látható jelek. Amikor valaki álmodni kezd, fel lehet ébreszteni. Különösen a szemhéjai kezdenek el gyorsan remegni – ez azt jelenti, hogy álomképet lát. Amikor nem lát álmot, a szemhéjak nyugodtak, hisz akkor van szükség a szemek működésére, amikor álmodsz. Ébreszd fel, és tedd ezt vele egész éjjel – mindig amikor álmodni kezdene, ébreszd fel. Három héten belül meg fog őrülni.
Az alvás nem tűnik olyan nélkülözhetetlennek. Ha felébresztesz egy embert… ha akkor ébreszted fel, amikor még nem álmodik, fáradt lesz, de nem őrül meg. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy szükséged van az álmokra. Olyan vagy… olyan megtévesztő vagy, az egész léted akkora illúzió – ezt hívják a hinduk májának –, hogy álmokra van szükséged. Álmok nélkül nem létezhetsz. Az álmok a táplálékod, az álmok az erőd, álmok nélkül megőrülsz. Az álom az őrület feloldása, és amint a feloldás megtörtént, elalszol.
Az ébrenlétből álomba zuhansz, az álomból pedig az alvásba. Egy átlagembernek minden éjjel nyolc álom-ciklusa van, és két álom-ciklus között csak néhány pillanatig alszik mélyen. Abban a néhány pillanatban minden tudatosság eltűnik, tökéletes sötétség van. Mégis közel vagy a határhoz, bármilyen váratlan helyzet kizökkenthet. Ha a ház kigyullad, vissza kell majd rohannod a teljes, ébrenléti tudatosságodhoz, vagy ha anya vagy és a gyereked elkezd sírni, akkor is rohanni, futni fogsz az ébredés felé – tehát ott maradsz a határon. Belezuhansz a mély sötétségbe, de a határon maradsz.
A halálban pontosan a közepébe zuhansz. A halál és az alvás hasonlók, a minőségük ugyanaz. Amikor alszol, minden éjjel a sötétségbe zuhansz, tökéletes sötétségbe. Ez azt jelenti, hogy tökéletesen tudattalanná válsz – ez pontosan az ellenkező pólusa a buddhaságnak. Egy buddha tökéletesen felébredt, te pedig minden éjjel a teljesen alvó állapotba, a tökéletes sötétségbe zuhansz bele.
A Gítában Krisna azt mondja Ardzsunának, hogy a jógi még akkor is éber, amikor mindenki mélyen alszik. Ez nem azt jelenti, hogy ő sohasem alszik; alszik, de csak a teste, csakis a teste pihen. Nincsenek álmai, mert nincsenek vágyai, így nem lehetnek kielégítetlen vágyai sem. Nem úgy alszik, mint te – a tudatossága még a legmélyebb pihenésében is tiszta, a tudatossága tűzként lángol.
Te minden éjjel álomba zuhansz: mély tudattalanságba, kómába kerülsz. A halálban pedig egy még mélyebb kómába zuhansz. Ezek mind olyanok, mint a sötétség. Ezért félsz a sötétségtől, mert az halálszerű. Az alvás is halálszerű és vannak emberek, akik ezért félnek az alvástól is.
Sokszor találkoztam olyan emberekkel, akik bár szerettek volna, nem voltak képesek aludni. Amikor megpróbáltam megérteni az elméjüket rájöttem, az alapvető problémájuk az, hogy félnek. Azt mondják, aludni szeretnének, mert fáradtak, de mélyen belül valójában félnek az alvástól – ez hozza létre az összes problémát. Az inszomniás esetek kilencven százalékát a félelem okozza – az emberek félnek. Ha félsz a haláltól, félni fogsz az alvástól is, hiszen ez a félelem a halálfélelemből ered.
Amint megérted, hogy ezek a dolgok mind a sötétséghez tartoznak, és hogy a te benső természeted a fény természete is egyben, minden megváltozik. Akkor számodra megszűnik az alvás, és csak a pihenés marad; megszűnik a halál, és pusztán egy ruha-, egy test-csere, egy öltözékváltás lesz belőle. De ez csak akkor történhet meg, ha felismered a benső lángot, a természetedet, a legbenső lényedet.
Most nézzük a szútrát:
 
„Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja;
Ahogy a szamszára hosszú kalpái sem rejthetik a tudat ragyogó fényét.”
 
Akik felébredtek, ráébredtek, hogy a „korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja”.
Talán életek millióin keresztül barangoltál a sötétben, de ez nem pusztíthatja el a benned lévő fényt, hiszen a sötétség nem tud agresszív lenni. A sötétség nem agresszív. Hogyan lehetne agresszív valami, ami nincsen? A sötétség nem tudja elpusztítani a fényt – hogyan is pusztíthatná el? Még egy kis lángot sem tud elpusztítani, nem támadhat neki, nem lehet vele konfliktusban – hogy tudna a sötétség elpusztítani egy lángot? Hogyan tudna a sötétség elrejteni egy lángot? Ez lehetetlen. Ilyen soha nem történt még, mert ez soha nem történhet meg.
De az emberek továbbra is ellentétekben gondolkodnak: azt hiszik, a sötétség a fény ellensége. Ez képtelenség! A sötétség nem lehet a fény ellensége. Hogyan lehetne egy hiány annak az ellensége, aminek ő a hiánya? A sötétség nem lehet a fény ellen: nincs benne küzdelem, egyszerűen csak hiány, puszta hiány, puszta tehetetlenség – hogyan tudna támadni?
Mindig azt mondod: „Mit tehetnék? Feltámadt bennem a harag...” – ez lehetetlen. „Feltámadt bennem a kapzsiság” – ez is lehetetlen. A kapzsiság nem tud feltámadni, a harag sem tud feltámadni: ezek a sötétség természetéből valók, a te lényed pedig fény. Még a lehetőség sem létezik. De a harag jön. Ez csak azt mutatja, hogy a benső fényedről teljesen elfelejtkeztél. Eszedbe sem jut, már nem vagy tudatában annak, hogy ott van. Ezt elrejtheti a feledékenység, a sötétség azonban nem.
Tehát az igazi sötétség a te feledékenységed, és ez a feledékenység kiválthatja a haragot, a kapzsiságot, a sóvárgást, a gyűlöletet, a féltékenységet – ezek tehát nem feltámadnak benned. Ne felejtsd el, te hívod meg őket – ők csak ezután fogadják el a meghívásodat. Te hívod meg őket, tehát ők nem támadhatnak, hanem a vendégeidként érkeznek. Lehet, hogy elfelejtetted, hogy valaha is meghívtad őket. Elfelejtheted, hiszen önmagadat is elfelejtetted, bármit elfelejthetsz.
A feledékenység az igazi sötétség. A feledékenységben sok minden megtörténik. Olyan vagy, mint egy részeg: teljesen elfelejtkeztél magadról, arról, hogy ki is vagy valójában, merre is tartasz, és miért is tartasz valahová egyáltalán. Minden irány elvész, már a tájékozódó képességed sincs meg. Olyan vagy, mint aki berúgott. Ezért hangsúlyozza minden alapvető vallási tan az önmagunkra való emlékezést. Ha a feledékenység a kór, az önmagadra emlékezés lesz az ellenszer.
Próbálj emlékezni önmagadra. Azt fogod mondani: „Én ismerem magam és emlékszem magamra! Ugyan miről beszélsz?”
De ezután próbáld meg: csak tartsd magad elé a karórádat és nézd a másodpercmutatót, majd emlékezz egyvalamire: „Azt a mutatót figyelem, amelyik a másodperceket jelzi”. Még három másodpercig sem leszel képes folyamatosan emlékezni erre. Sokszor fogsz megfeledkezni róla – egy ilyen egyszerű dologról: „Figyelek, és emlékszem, hogy figyelek.”
El fogod felejteni. Sok minden jut majd az eszedbe: megbeszéltél valakivel egy találkát, pusztán az órát nézve megjelenik az elmédben ez az asszociáció: „Ötkor találkoznom kell a barátommal.” A gondolat hirtelen előbukkan, és te máris elfelejtetted, hogy az óramutatót nézed. Ahogy a mutatót nézed, lehet, hogy eszedbe jut Svájc, csak mert az óra svájci. Ahogy nézed az órát, lehet, hogy elkezdesz azon gondolkodni: „Milyen nevetséges vagyok! Mit csinálok itt? Csak az időmet vesztegetem.” De képtelen leszel csak három egymást követő másodpercig is emlékezni arra, hogy a másodpercmutatót figyeled.
Ha képes vagy elérni, hogy egy percre emlékezz magadra, megígérem, hogy Buddhává változol. Elég csak egy perc, csak hatvan másodperc. Azt gondolod: „Ilyen olcsó az egész, ennyire egyszerű?” – de nem az. Nem fogod fel, milyen mély a benned lévő felejtés. Nem leszel képes rá, hogy csak egy percig emlékezz önmagadra anélkül, hogy belépne és megzavarna egy gondolat. Ez az igazi sötétség. Ha emlékszel, világossá változol. Ha felejtesz, sötétté válsz. És a sötétségben persze mindenféle tolvajok jelennek meg, mindenféle rablók támadnak rád, mindenféle balesetek történnek veled.
Emlékezz magadra – ez a kulcs. Próbálj egyre többre és többre emlékezni, mert mindahányszor megpróbálsz egyre többre emlékezni, mindinkább a középpontba kerülsz, belekerülsz önmagadba. Utazgató elméd visszazuhan saját magába. Egyébként elmész valahová máshová: az elme folyamatosan vágyakat kreál, te pedig egyszerre követed és üldözöd mindenfelé az elmét. Ezért vagy meghasadt, ezért nem vagy egy, és a lángod, a benső lángod ezért lobog oly bizonytalanul: olyan, mint egy falevél a viharos szélben.
Amikor a benső lángod állandóvá és erőssé válik, hirtelen te is egy átalakuláson mész keresztül, megváltozol, megszületik egy új lény. Ez a lény a fény természetéből származik majd. Most a sötétség természetéből való vagy, egyszerűen csak hiánya vagy valaminek – annak, ami lehetnél. Tulajdonképpen még nem is vagy, még nem is születtél meg. Volt már sok születésed, sok halálod, de mégsem születtél még meg. Egy valódi megszületésnek még el kell érkeznie. A feladatod az lesz, hogy a feledékenységből az önemlékezésre formáld át a benső természetedet.
Tedd, amit teszel. Én nem fegyelmezlek téged, és nem mondom, hogy „tedd ezt, meg tedd azt”. Az én tanításom nagyon egyszerű. Az én tanításom az, hogy tégy amit akarsz, de tedd úgy, hogy közben emlékszel önmagadra, emlékezz arra, hogy azt teszed, amit éppen teszel. Ha sétálsz, emlékezz, hogy sétálsz. Nem kell szavakba foglalnod, mert az nem segít, sőt, maga a megfogalmazás fogja majd elvonni a figyelmedet. Nem kell sétálás közben magadban mondogatnod, hogy „most sétálok, most sétálok…”, mert ha ezt mondogatod, akkor ez a „sétálok” lesz a feledékenység, és így nem leszel képes emlékezni. Egyszerűen csak emlékezz, nincs szükség a megfogalmazására.
Nekem meg kell fogalmaznom, mert beszélek hozzád, de amikor sétálsz, egyszerűen csak emlékezz a jelenségre, a sétára. Minden lépést teljes tudatossággal tegyél meg. Amikor eszel, egyél. Én nem mondom meg, hogy mit egyél és mit ne egyél. Edd azt, amit szeretsz, de azzal az önemlékezéssel, hogy most eszel. Hamarosan rájössz, hogy sok minden egyszerűen lehetetlenné válik a számodra.
Ezzel az állandó önmagadra való emlékezéssel nem tudsz majd húst enni, ez lehetetlen. Lehetetlen, hogy olyan erőszakos légy, ha emlékszel. Lehetetlenné válik, hogy bárkit bánts, amikor emlékszel, mert amikor emlékszel magadra, hirtelen meglátod, hogy ugyanaz a fény, ugyanaz a láng ég mindenütt, minden testben, minden egységben. Minél inkább ismered a bensőd természetét, annál inkább áthatolsz a másikon. Hogyan ölhetnél azért, hogy egyél? Ez egyszerűen lehetetlenné válik. Nem azért, mert ez a szokásod – ha szokásból csinálod, az hamis. Ha szokásból nem lopsz, az hamis. Tolvajjá fogsz válni, találsz majd magadnak kifinomult módokat. Ha az erőszakmentességet szokásból gyakorolod, akkor az erőszakmentességed… ott lesz mögötte elrejtve az erőszak.
Nem, a vallást nem lehet gyakorolni. Az erkölcsöt lehet gyakorolni. Ezért teremt az erkölcs képmutatást – az erkölcs kétszínűséget teremt. A vallás megteremti az eredeti létezést, ezt nem lehet gyakorolni. Hogyan gyakorolhatnád a létezést? Egyszerűen csak egyre tudatosabbá válsz, és a dolgok elkezdenek megváltozni. Egyre inkább a fény természetéből való leszel és a sötétség eltűnik.
 
„Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja…”
 
Életek millióin keresztül, korszakokon át sötétségben éltél, de ne ess kétségbe, ne érezz kilátástalannak mindent, mert még ha életek millióin keresztül is sötétségben éltél, ebben a pillanatban mégis elérheted a fényt.
Csak figyelj: egy ház száz éve zárva van, sötét van, s te most benyitsz és fényt gyújtasz. Azt fogja vajon mondani a sötétség, hogy: „Én már száz éves vagyok, ez a fény azonban csak egy csecsemő”? Azt fogja mondani, hogy „Nem vagyok hajlandó eltűnni. Legalább száz évig kell itt azt a fényt égetned, csakis akkor…”? Nem, már egy csecsemő láng is elég egy nagyon-nagyon ősi sötétséghez. Miért? „A sötétség száz év alatt biztosan meggyökerezett.” De nem, a sötétség nem képes meggyökerezni, mert nem létezik. Csak a fényre várt. Abban a pillanatban, ahogy megjelenik a fény, a sötétség eltűnik. Nem maradhat, mert nincs valós léte.
Emberek jönnek hozzám és azt mondják:
– Te azt tanítod, hogy a hirtelen megvilágosodás lehetséges. Mi fog akkor történni az elmúlt életeinkkel és az elmúlt karmáinkkal?
Semmi. Ezek olyanok, mint a sötétség. Lehet, hogy gyilkoltál, lehet, hogy tolvaj vagy rabló voltál, lehet, hogy egy Hitler, vagy egy Dzsingisz kán voltál, vagy az elképzelhető legrosszabb – de ez nem számít. Amint visszaemlékezel önmagadra, a fény megjelenik és az egész múlt azonnal eltűnik. Egyetlen pillanatig sem képes maradni. Gyilkoltál, de nem válhatsz gyilkossá – azért gyilkoltál, mert még nem voltál tudatában önmagadnak, nem voltál tudatában annak, hogy mit csinálsz.
Azt mondják, Jézus így szólt a kereszten:
– Atyám, bocsáss meg ezeknek az embereknek, hisz nem tudják, mit cselekszenek.
Egyszerűen ezt mondta: „Ezek az emberek nem a fény természetéből valók, nem emlékeznek önmagukra. Teljes felejtésben cselekszenek, a sötétségben mozognak és botladoznak. Bocsáss meg nekik, ők nem felelősek, bármit is csináljanak.” Hogyan lehetne felelős bárki, aki nem emlékszik önmagára?
Ha egy részeg megöl egy embert, még a bíróság is megbocsát neki, ha bebizonyosodik, hogy teljes öntudatlanságban követte el a bűntettet. Miért? Mert hogyan tehetsz felelőssé valakit? Felelőségre vonhatod azért, mert ivott, de nem teheted felelőssé azért, mert gyilkolt. Ha egy őrült megöl valakit, meg kell bocsátani neki, mert ő nem önmaga.
A felelősség azt jelenti, hogy emlékezel.
Bármit is tettél, azt mondom, ne aggódj miatta. Azért történt veled, mert nem voltál tudatos. Gyújtsd meg a benső fényedet – keresd meg, kutasd fel, hisz ott van –, és hirtelen az egész múlt eltűnik, mintha mindez csak egy álom lett volna. Tulajdonképpen álom is volt, hisz nem voltál tudatos. Minden karma egy álomban történik, mert a karma ugyanonnan ered, ahonnan az álmok.
Nem kell arra várnod, hogy a karmáid beteljesüljenek – úgy az örökkévalóságig kellene várnod. Ráadásul még úgy sem kerülnél ki a körforgásból, mert egyszerűen nem lennél képes az örökkévalóságig várni anélkül, hogy időközben jó néhány szamárságot ne tennél. Így hát az ördögi kört soha nem lehet feloldani. Tovább és tovább és még tovább fogsz menni, és továbbra is mindenféle dolgokat fogsz csinálni, és az új cselekedeteid később elkövetkező cselekedetekbe rángatnak majd bele – hol lesz ennek így vége? Nem, ennek nincs vége. Egyszerűen csak tudatossá kell válnod és akkor hirtelen az összes karmád megszűnik. A mély tudatosság egyetlen pillanata elég, és a teljes múlt eltűnik, ostobasággá válik.
Ez a Kelet egyik legjelentősebb felismerése. A keresztények képtelenek ezt megérteni. Mindig az ítéletre, meg az Utolsó Ítélet Napjára gondolnak, ahol majd tettei alapján minden ember megmérettetik. Akkor Krisztusnak tévednie kellene, amikor azt mondja: „bocsáss meg ezeknek az embereknek, hisz nem tudják, mit cselekszenek.” Ezt a zsidók sem tudják megérteni, és a mohamedánok sem tudják megérteni.
A hinduk valóban a legmerészebb népek közé tartoznak, hisz eljutottak a probléma legközepéig: a probléma nem a cselekedetekből ered, hanem a létezésből. Amint felfedezed a benső lényedet és a fényt, már nem ebből a világból való vagy. Bármi történt is a múltban, az csak egy álomban történt. Ezért mondják a hinduk, hogy ez az egész világ egy álom – csak te nem vagy álom, csak az álmodó nem álom. Egyébként minden más álom.
Figyeld meg ennek az igazságnak a szépségét: csak az álmodó nem álom, mert az álmodó nem lehet álom, hiszen nélküle nem létezhetne az álom. Legalább valakinek, az álmodónak egy valós jelenségnek kell lennie.
Nappal, amíg ébren vagy, rengeteg mindent csinálsz: elmész a közértbe, elmész a piacra, kapálsz a telken, vagy egy gyárban dolgozol, és millió mást csinálsz. Éjjel, amikor alszol, mindenről elfeledkezel. Mind eltűnik, és egy új világ kezdődik el: az álom világa. Most a tudósok azt mondják, hogy ugyanannyi időt kell fordítani az álomra, mint az ébrenlétre. Az ébrenléti órák mennyiségét kell az álomra fordítani. Ha hatvan év alatt húsz évet szentelt valaki a munkájának az ébrenléti órákban, akkor húsz évet szentelt az álomra is: ugyanannyi időt, pontosan ugyanannyi időt kell az álomra szánni. Tehát az álom nem kevésbé valós, ugyanaz a minősége.
Éjjel álmodsz, és elfeledkezel arról a világról, amit ébren élsz meg. Amikor mélyen alszol, elfeledkezel az ébrenléti világról és az álomvilágról is. Reggel aztán újra feléled az ébrenléti világ, elfelejted az esti álmodat de most is alszol. Egyvalami azonban állandóan jelen van – te. Ki emlékszik az álmokra? Reggel ki mondja, hogy „múlt éjjel álmodtam”? Ki mondja reggel, hogy „múlt éjjel nagyon-nagyon mélyen aludtam, nem álmodtam semmit”? Kicsoda?
Kell, hogy legyen egy tanú, aki ott áll, aki mindig jelen van és figyel. Jön az ébredés, jön az álom, jön az alvás – de valaki ott áll hátul és figyeli az egészet. Csakis ez valóságos, mert ez az, ami mindhárom fázisban létezik. A többi fázis eltűnik, de ennek meg kell maradnia minden fázisban, ez az egyetlen maradandó dolog benned.
Kerülj minél közelebb ehhez a szemtanúhoz. Válj egyre éberebbé, és változz át minél inkább e szemtanúvá. Ahelyett, hogy egy színész lennél a világban, légy szemtanú, egy néző. Minden más álom, csak az álmodó a valóság. Valóságnak kell lennie, különben hol történnének az álmok? Ő az alap. A képzelgések csak azért történhetnek meg… csak akkor, hogyha ő ott van. És amint emlékezni tudsz, elneveted magad. Miféle élet volt ez az emlékezés nélkül? Alkoholista voltál, aki egyik fázisból a másik fázisba sétált, anélkül, hogy tudta volna, miért is teszi ezt. Irány nélkül sodródtál.
De:
 
„Korok sötétsége az izzó napot be nem árnyékolhatja;
Ahogy a szamszára hosszú kalpái…”
 
sok-sok korszak, a világ sok eónja, kalpája
 
„…sem rejthetik a tudat ragyogó fényét.”
 
Ez mindig jelen van, ez a te valóságos lényed.
 
„Bár az űrt szavakkal próbálják magyarázni, az űr, mint olyan, kifejezhetetlen.
Bár azt mondjuk, »a tudat oly ragyogó, mint a fény«, az valójában minden szó és szimbólum felett áll.”
 
Egy dolgot hasznos lesz megérteni. A valósághoz háromféle megközelítés kapcsolódik. Az egyik az empirikus megközelítés, a tudományos elme felfogása – kísérletezés, kísérletezés az objektív világon – ez, hacsak kísérlet nem bizonyítja, semmit nem fogad el. Aztán van egy másik, a logikus elme megközelítése. Ő nem kísérletezik, egyszerűen csak gondolkodik és érvel; a téma mellett és ellene szóló lehetőségeket latolgatja. Majd pusztán az elméje felhasználásával, okozati úton valamilyen következtetésre jut. Végül van egy harmadik megközelítési mód, a metaforikus, a költészet és a vallás megközelítése. Ez a három megközelítés létezik: három dimenzió – de csak az egyik ér el a valósághoz.
A tudomány nem hatolhat tovább a tárgynál, mert már maga a megközelítés módja megteremt egy korlátot. A tudomány nem léphet túl a külsőn, hiszen a kísérletezni csak a külsővel lehet. A filozófia és a logika nem tud túllépni a szubjektív világon – mindkettő elmegyakorlat: az elmédben jutsz el a következtetésekig. Nem tudod eltüntetni az elmét, nem léphetsz át rajta. A tudomány objektív, a filozófia, a logika pedig szubjektív. A vallás, a költészet túlhaladja ezeket: olyan ez, mint egy arany híd; összeköti az objektívet a szubjektívvel. Ekkor azonban mindent elnyel a káosz – ez a káosz természetesen kreatív. Tulajdonképpen nem is lehet kreativitás ott, ahol nincs káosz. De itt minden megkülönböztetés-nélkülivé válik, a határok eltűnnek.
Vagy inkább így fogalmaznék: a tudomány nappali megközelítés – délben minden tiszta, elhatárolható, megvannak a határok is, így jól láthatod a másikat. A logika éjjeli megközelítés: a sötétben tapogatózva, pusztán az elmével, minden kísérleti segítség nélkül, csak gondolkodsz. A költészet és a vallás alkonyati megközelítés: pont az előző kettő között helyezkedik el. Már nincs nappal, a déli nap ragyogása eltűnt, a dolgok már nem tisztán kivehetőek és elkülönültek. De az éj még nem érkezett el, a sötétség még nem burkolt be mindent. A sötétség és a nappal találkoznak; se nem fehér, se nem fekete, hanem lágy szürkeség. A határok összemosódnak és egybeolvadnak, semmi sem különbözik egymástól, minden minden más is egyben.
Ez egy metaforikus megközelítés.
Ezért használ a költészet metaforákat – és a vallás a legalapvetőbb költészet. A vallás is metaforákban beszél. Sose feledd, hogy ezeket a metaforákat nem szabad szó szerint érteni, különben félreérted a lényeget. Amikor azt mondom, „a benső fény”, az ég szerelmére, ezt nehogy szó szerint értsd! Amikor azt mondom „a bensőd olyan, mint a fény”, ez egy metafora. Valamit jelez, de nem ad neki éles határokat, nem határozza meg: a fény természetéből eredő valami, de nem pontosan a fény – ez egy metafora.
Innen ered a probléma: a vallás metaforákban beszél. Másképp nem tud beszélni, mert erre nincs más mód. Hogyha egy másik világban jártam volna és ott olyan virágot láttam volna, amely nem létezik ezen a világon, majd eljönnék hozzád, hogy arról a virágról beszéljek neked, mihez kezdenék? Metaforákat kellene használnom. Azt mondanám, hogy „mint a rózsák” – de nem rózsák, egyébként miért mondanám, hogy „mint a rózsák”, egyszerűen azt mondhatnám: „rózsák”. De ezek nem rózsák – minőségükben különböznek.
A „mint” azt jelenti, hogy megpróbálom összekötni az énáltalam ismert másik világot a teáltalad ismert evilággal – ezért hát a metafora. A rózsákat ismered, de nem ismered annak a másik világnak a virágait. Én ismerem annak a világnak a virágait, és megpróbálok abból a világból megosztani veled valamit: azt mondom, hogy olyanok, mint a rózsák. Ne haragudj majd rám, amikor elérsz abba a világba és majd nem találsz ott rózsákat. Ne citálj majd bíróság elé, mert én azt soha nem szó szerint értettem. Csupán a rózsa minőségére utaltam, ez pusztán jelzés, egy ujj, ami a holdra mutat. De ne kapaszkodj bele az ujjba, mert az ujj lényegtelen – nézd a holdat, és felejtsd el az ujjat. Ez a metafora jelentése; ne kapaszkodj a metaforába.
Nagyon sok embernek vannak emiatt mély, zavaros téveszméi: nem tudják elengedni a metaforákat. Én a benső fényről beszélek… erre néhány napon belül azonnal megjelennek nálam azzal, hogy „Láttam a benső fényt!” Megtalálták a rózsákat a másik világban… pedig azok ott nem léteznek. Emiatt a metaforikus nyelv miatt sokan egyszerűen fantáziálni kezdenek.
P. D. Ouspensky alkotott egy új szót, így hangzik: „imaginátha”. Amikor csak jött valaki és elkezdett a „belső tapasztalásairól” beszélni, hogy „a kundalini elkezdett emelkedni… megláttam egy fényt a fejemben… a csakrák megnyíltak…”, azonnal megállította őt és azt mondta:
– imaginátha!
Az emberek pedig megkérdezték:
– Mi az az „imaginátha”?
– A képzelgés betegsége – válaszolta erre, és egyszerűen lezárta a témát.
Azonnal azt mondta: „Állj! Áldozatul estél…”
A vallás metaforákban beszél, mert nincs más mód a közvetítésre, mert a vallás a másik világról beszél, a túlvilágról. Megpróbál hasonlatokat találni ebben a világban. Szavakat használ, amelyek bár lényegtelenek, mégis valamilyen módon az egyedüli elérhető szavak: használnod kell őket.
A költészetet könnyen megértheted. A vallás bonyolultabb, hiszen a költészetnél rögtön tudod, hogy képzeletről van szó, így ez nem okozhat problémát. A tudományt is könnyen megértheted, mert tudod, hogy az nem képzelet, hanem empirikus alapon bizonyított tény. A költészetet könnyen megértheted, mert tudod, hogy az költészet, tiszta költészet, kész – a képzelethez tartozik. Jó! Gyönyörű! Élvezheted is – az igazság azonban nem ez.
De mihez kezdesz a vallással? – hiszen a vallás a leghatalmasabb költészet. És ez nem képzelgés. Én azt mondom, hogy empirikus. Éppoly empirikus, mint a tudomány, de nem használhat tudományos terminológiát, mert az túlságosan objektív. Nem használhat filozófiai terminológiát sem, mert az túl szubjektív. Valami olyat kell használnia, ami egyik sem a kettő közül, valami olyat, ami összeköti a kettőt – így hát a költészetet használja.
Az egész vallás egy hatalmas, nélkülözhetetlen költészet. Nem találsz Buddhánál nagyobb költőt. Természetesen soha nem próbált írni egyetlen verset sem. Én itt vagyok veled. Én is költő vagyok. Én sem költöttem egyetlen verset sem, még egy haikut sem, de folyamatosan metaforákban beszélek. Folyamatosan megpróbálom áthidalni azt a szakadékot, amit a tudomány és a filozófia teremtettek. Megpróbálom az egység, a megosztottság-nélküliség érzését átadni neked.
A tudomány egy fél, a filozófia egy másik fél – mit lehet tenni? Hogyan érezhetnéd át az egységet? Ha komolyan belemélyedsz a filozófiába, arra fogsz jutni, amire Shankara is jutott. Ő azt mondta, hogy a világ illuzórikus, nem létezik – csak a tudat létezik. Ennek is két oldala van. Ha a tudományban mélyedsz el, akkor arra fogsz jutni, amire Marx jutott. Marx és Shankara egymás ellentétes pólusai. Marx azt mondja, hogy nincs tudat, csak a világ létezik. Én azonban tudom, hogy mindkettőnek igaza van, mégis, mindketten tévednek. Mindkettőnek igaza van, mert egy féligazságot mondanak, és mindketten tévednek, mert mindketten megtagadják a másik felet. És ha nekem az egészről kell beszélnem, hogyan tehetem ezt meg? A költészet az egyetlen mód, a metafora az egyedüli kiút. Ne feledd:
 
Bár az űrt szavakkal próbálják magyarázni, az űr, mint olyan, kifejezhetetlen.
 
Ezért mondják mindig a bölcsek: akármit is mondunk, nem tudjuk elmondani. Kifejezhetetlen, mégis megpróbáljuk kifejezni.
Azért hangsúlyozzák ezt a tényt, mert ott a veszélye, hogy szó szerint értelmezed őket.
Az űr olyan értelemben űr, hogy ott semmi nem marad tebelőled. De más értelemben az űr nem űr, hiszen az egész fog beléereszkedni – így az űr válik a legtökéletesebb, legbeteljesedettebb jelenséggé. Mit lehet hát tenni? Ha azt mondod: „űr”, az elme hirtelen arra gondol, hogy semmi sincs ott, akkor meg minek vele foglalkozni? Ha pedig azt mondod, hogy nem űr, hanem a legtökéletesebb lét, az elme tévesen ambíciót kreál belőle magának: „hogyan válhatnék a legtökéletesebb lénnyé?” – s azután belép az ego.
Az ego elvesztéséhez az „űr” szót hangsúlyozzák. De ahhoz, hogy éber legyél, tudnod kell, hogy az űr nem valódi űr, hiszen a teljesség tölti meg. Amikor te nem vagy, az egész létezés költözik beléd. Amikor a csepp eltűnik – óceánná változik.
 
Bár azt mondjuk, »a tudat oly ragyogó, mint a fény« – mondja Tilopa –, az valójában minden szó és szimbólum felett áll.
 
Ne hagyd, hogy megtévesszen a metafora, ne kezdj fényeket látni belül. Az nagyon könnyű – „imaginátha”. Becsukhatod a szemeidet és elképzelhetsz egy fényt, bármilyen fényt; óriási álmodozó vagy, oly sok mindent meg tudsz álmodni, miért pont a fényt ne?
Az elme képes bármit megteremteni, mindent, amit akarsz, csak egy kis kitartásra van szükség. Ha gyönyörű nőket tudsz megteremteni az elmédben, akkor egy egyszerű fényt miért ne tudnál? Mi rossz van a fényben? Olyan sok gyönyörű nőt tudsz megteremteni az elmédben, hogy a való világban egyik nő sem lesz kielégítő, mert egyik sem fogja megütni a mércét. Egy külön élményvilágot vagy képes megteremteni belül. Mindegyik érzékednek megvan a maga képzeleti központja.
A hipnózisban a következő történik: a képzelet teljes funkcióval kezd működni, a logika pedig egészen eltűnik, mert a logika hipnózisban aludni tér. A hipnózis nem más, mint a logikus érvek, a kétkedés szunnyadása. Ilyenkor a képzelet tökéletesen szabadon működhet, ilyenkor nincs rajta fék, csak gázpedál – mész tovább és tovább, nincs, ami megfékezzen.
A hipnózisban bármit elképzelhetsz: hagymát adsz egy hipnózisban lévő ember kezébe, és azt mondod neki:
– Ez egy gyönyörű alma. Nagyon finom!
Ő pedig meg fogja enni a hagymát és azt mondja:
– Tényleg csodálatos! Soha nem kóstoltam még ennél finomabb almát!
Később odaadsz neki egy almát és azt mondod:
– Ez egy hagyma – erre a szemei is könnyezni kezdenek:
– Hú de csíp! – mondja, miközben az almát eszi.
Mi történik ilyenkor? A kétkedő eltűnt. A hipnózisban a kétkedő elalszik. Most a képzelet működik, miközben nem ellenőrzi semmi sem. Ez a baj a vallással is.
A vallásnak bizalomra van szüksége. A bizalom azt jelenti, hogy az elme kételkedő képessége pihenni tér. Olyan, mint a hipnózis. Így hát igaza van annak, aki odajön hozzád és azt mondja: „Ez az ember, ez az Osho meghipnotizált téged!” Ha bízol bennem, az olyan, mint a hipnózis: teljesen ébren elveszíted a logikus értelmedet – most teljes gőzzel működik a képzelet, most veszélyes helyzetbe kerültél.
Ha elengeded magad, mindenfélét el tudsz képzelni: látod, ahogy a kundalini emelkedik, érzed, ahogy a csakrák megnyílnak… bármit el tudsz képzelni, és azok meg is fognak történni veled. És ezek csodálatos dolgok – csak nem igazak. Tehát ha bízol valakiben, tisztában kell lenned a képzelet erejével, mely a bizalomra épül. Bízz, de ne válj a képzelgésed áldozatává. Bármi, amit hallasz, az metaforikus. És soha ne feledd: minden tapasztalás a képzelet szüleménye. Minden tapasztalás, én mondom, kivétel nélkül. Csakis a tapasztaló az igazság.
Így hát bármit is tapasztalsz, ne figyelj rá túlságosan és ne kezdj hencegni vele. Csak emlékezz mindig arra, hogy minden, amit tapasztalsz képzelgés – csak az, aki tapasztal, az igaz. Figyelj a szemtanúra, összpontosíts a szemtanúra, és ne a tapasztalásokra. Akármilyen gyönyörűek is, az összes tapasztalás álomszerű, és mindenkinek túl kell jutni mindegyiken.
A vallás tehát költői, mert metaforákat kell használnia. A tanítvány mélyen bízik, könnyen a képzelődés áldozatául eshet – nagyon-nagyon ébernek kell lenni hát. Bízzál, figyelj a metaforákra, de ne felejtsd el, hogy azok metaforák. Bízzál – sok minden kezd majd történni veled, de emlékezz, hogy rajtad kívül minden más képzelet. És el kell érkezned egy olyan pontra, ahol már nincs több tapasztalás, csak a tapasztaló ül csöndben hajlékában, sehol semmit nem tapasztalva, tárgyak nélkül, fény nélkül, virágok nyiladozása nélkül, minden nélkül.
Valaki elment Lin Csi-hez, aki a rendházában, egy domb tetejére épült kis kolostorban élt. Épp egy fa alatt ült, egy szikla közelében, amikor az illető megkérdezte tőle:
– Mi történik, amikor valaki beérkezik?
Lin Csi pedig azt válaszolta erre:
– Itt ülök egyedül, a felhők tovaszállnak, és én figyelek. Évszakok jönnek, és én figyelek. Néha látogatók jönnek és én csak figyelek. És itt ülök egyedül…
Végül csak a szemtanú, a mindent figyelő tudat marad. Az összes tapasztalás eltűnik, csak a tapasztalások puszta háttere marad. Csak te maradsz, minden más elvész. Ne felejtsd ezt el, mert te bízol bennem, és én metaforákban beszélek – a képzeleted ilyenkor könnyen becsaphat. „Imaginátha” – ismerd fel ezt a betegséget.
 
„Bár azt mondjuk, »a tudat oly ragyogó, mint a fény«, az valójában minden szó és szimbólum felett áll.
Habár a tudat lényegét tekintve üresség,
az mégis minden dolgot magában foglal és tartalmaz.”
 
Ezek az állítások ellentmondásosnak tűnnek: egy szer azt mondod, hogy a tudat űr, a következő pillanatban meg azt mondod, hogy mindent magában hordoz. Miért ezek az ellentmondások? Azért, mert minden vallásos megismerés természete ilyen. Metaforákat kell használnia, de rögtön figyelmeztetni kell téged arra, hogy legyél éber és ne válj a metaforák áldozatává.
Lényegét tekintve üresség, mégis mindent magában hordoz. Amikor tökéletesen üressé válsz, kizárólag akkor teljesülsz be. Amikor nem leszel többé, akkor leszel igazán végre először.
Jézus azt mondja: Ha elveszíted magadat, megérkeztél. Ha ragaszkodsz magadhoz, veszíteni fogsz. Ha meghalsz, újjászületsz. Ha képes vagy tökéletesen megszűnni, akkor örökkévalóvá válsz, maga leszel az örökkévalóság…
Ezek mind metaforák – de ha bízol, ha szeretsz, ha engeded a szíved megnyílni felém, akkor képes leszel megérteni. Ez a megértés minden más megértést túlhalad. Nem intellektuális, hanem közvetlen kapcsolat két szív között.
Itt vagyok és próbálok beszélni hozzád, de a beszéd csak másodlagos. A lényeg az: ha nyitott vagy, belédáramolhatok. Ha a beszédem csak annyit segít, hogy egyre nyitottabbá válsz tőle, már megérte. Én nem mondani akarok valamit neked, csak nyitottabbá próbállak tenni – az elég. Akkor belédáramolhatok… mert anélkül, hogy megízlelnél, soha nem leszel képes megérteni, amit mondok.