Tizedik fejezet: A végső megértés
 
A dal így ér véget:
 
A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is.
A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.
A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül.
A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés;
az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz;
végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad.
 
Mindenki szabadnak születik, mégis rabszolgaként hal meg. Az élet kezdete még teljességgel ellazult és természetes, de nemsokára belép a társadalom, a szabályok és megkötések, az erkölcs, a fegyelem, és a különböző tanítások, így az ellazultság, a természetesség és a spontaneitás elvész. Az ember egyfajta páncélt növeszt maga köré. Egyre merevebbé és merevebbé válik. A belső lágyság eltűnik.
Az ember védőfalat hoz létre lénye felszínén, hogy sebezhetetlenné váljon, hogy megvédje magát, hogy reagálni tudjon a kívülről érkező támadásokra, hogy megteremtse a biztonságérzetet – így azonban elvész a szabadság. Az ember a másik tekintetét fürkészi; a többiek jóváhagyása és elutasítása, megvetése és nagyrabecsülése egyre értékesebbé válik a szamara. A többi ember lesz a mérce, őket utánzod és követed, hiszen közöttük kell élned.
Egy gyermek még nagyon képlékeny, a legkülönbözőbb formákat képes magára ölteni. A társadalom pedig elkezdi a formaosztást: jönnek a szülők, a tanárok, az iskolák – a gyerek lénye pedig egy idő után karakterré alakul. Megtanul minden szabályt. Vagy konformistává válik, vagy lázadni fog, de mindkettő rabságot jelent. Úgy is bebörtönzi magát, ha konformistává, ortodoxszá és megalkuvóvá válik, és úgy is, ha hippivé lesz és átesik a másik végletbe, csak akkor egy másfajta börtönbe zárja magát. Hiszen az ellenállás is csak attól a jelenségtől függ, ami ellen az egyik lázad, és amihez a többiek alkalmazkodnak. Elzarándokolhatsz a világ legtávolabbi sarkába, akkor is csak ugyanazok ellen a szabályok ellen lázadsz. Mások betartják őket, te ellenállsz, de a fókuszban ugyanazok a szabályok vannak. Mindkét oldal ugyanabban a csónakban utazik – lehet, hogy hátat fordítanak egymásnak, de a csónak ugyanaz.
Egy vallásos ember soha nem alkalmazkodik semmihez, és soha nem is lázad semmi ellen. Számára nincsenek követendő vagy elvetendő szabályok – az ő életében semmiféle szabály nem létezik. A vallásos ember szabad saját lényében, nincs szokásokból és neveltetésből kialakított formája. Nem kulturált lény – ez nem azt jelenti, hogy civilizálatlan és primitív, hiszen ő maga a legmagasabb fokú civilizáció és kultúra megvalósulásának lehetősége, de ő maga nem kulturált. Önnön tudatosságában fejlődött, már nincs szüksége szabályokra: túllépett rajtuk. Őszinte, de nem azért, mert ez a szabály. Pusztán azáltal, hogy ellazult és természetes, őszintévé válik – ő maga válik az őszinteséggé. Részvétet érez, de nem azért, mert követi a „Légy könyörületes!” előírást, nem. Ha ellazult és természetes, egyszer csak elkezdi érezni, hogy a részvét ott hömpölyög körülötte mindenütt. Ennek semmi köze őhozzá, ez egyszerűen csak a tudatossága fejlődésének mellékterméke. Ő nem a társadalom ellen, és nem is a társadalomért van – egyszerűen túllépett rajta. Újra gyermekké vált, egy teljesen ismeretlen világ, egy új dimenzió gyermekévé – újjászületett.
Minden gyermek természetesnek és ellazultnak születik. Aztán belép a társadalom, mert bizonyos okokból be kell lépnie… Nincs ebben semmi rossz, hiszen ha a gyereket egyedül hagyják, sosem fog fejlődni, így vallásossá sem válhat – így pont olyanná válna, mint egy állat. A társadalomnak meg kell jelennie, és a társadalmon túl kell jutni – erre szükség van. Csak egy dologra kell emlékezni: ez pusztán egy folyosó, amin át kell menni – a házat nem itt kell felépíteni. Az egyetlen dolog, amit nem szabad elfelejteni az, hogy a társadalomhoz alkalmazkodni kell, majd tovább kell lépni, a szabályokat meg kell tanulni, majd el kell felejteni őket.
A szabályok azért jelennek meg az életedben, mert rajtad kívül vannak mások is, nem vagy egyedül. Amikor a magzat még az édesanya méhében él, tökéletesen egyedül van, ott nincs szükség szabályokra. A szabályok csak akkor jelennek meg, amikor kapcsolatba kerülsz másokkal – mivel nem vagy egyedül, gondolnod kell másokra, tekintettel kell lenned másokra. Az anyaméhben a gyermek egyedül van: nincs szükség szabályra, erkölcsre, fegyelmezésre, ott nincs rend. Ám abban a pillanatban, ahogy megszületik, már a legelső lélegzete is a társadalomhoz köti. Ha a gyerek nem sír fel, az orvos azonnal kikényszeríti belőle a sírást, hiszen ha néhány percig nem sír fel, akkor megfullad. Muszáj sírnia, mert ez a sírás nyitja meg az utat afelé, hogy lélegezni tudjon – ez tisztítja ki a torokcsatornát. Kényszeríteni kell, hogy sírjon – tehát már az első lélegzete is kapcsolatba kerül a társadalommal, és a gyerek formálása elkezdődik.
Ebben nincsen semmi rossz. Ennek meg kell történnie… de ennek olyan módon kellene megtörténnie, hogy a gyerek soha ne veszítse el a tudatosságát, soha ne azonosuljon a kulturális mintákkal, mélyen legbelül maradjon mindig szabad, tudja, hogy a szabályokat be kell tartani, de nem a szabályok jelentik az életet – ezt kell megtanítani neki. Egy társadalom akkor cselekszik helyesen, ha azt tanítja: „Ezek a szabályok jók, de nem tökéletesek, és vannak ezeken kívül más szabályok is. Az embernek nem szabad hozzákötnie magát ezekhez a szabályokhoz, hiszen egy nap majd túl kell rajtuk lépni.” A társadalom akkor cselekszik helyesen, ha tagjainak a civilizáció mellett egyben a transzcendenciát is megtanítja. Így lehet vallásos egy társadalom. Ha soha nem tanítja a transzcendenciát, akkor az a társadalom pusztán világi és politikai – semmi vallás nincs benne.
Egy bizonyos határig másokra kell hallgatnod, de azután el kell kezdened önmagadra figyelni. A legvégén el kell érned az eredeti állapotot. Mielőtt meghalsz, újra egy ártatlan gyermekké – ellazulttá és természetessé – kell válnod, mert a halálban újra az egyedüllét dimenziójába lépsz. Épp úgy, ahogy az anyaméhben, a halál birodalmában is egyedül leszel újra. Ott nem létezik társadalom. Kell, hogy találj az életedben néhány olyan tiszta pillanatot – mint oázist a sivatagban –, ahol egyszerűen csak becsukod a szemed, és túllépsz a társadalmon, belépsz önmagadba, saját méhedbe – ez a meditáció. Bár a társadalom jelen van, te csak behunyod a szemeidet, elfelejted, és újra egyedül vagy. Ott nincsenek szabályok, nincs szükséged a személyiségedre, az erkölcsödre, szavakra, nyelvre. Belül lehetsz ellazult és természetes.
Nőj fel ebbe az ellazult természetességbe. Még ha szükség is van valamilyen külső fegyelmezésre, belül maradj vad. Ha valaki képes legbelül vad maradni, miközben elvégzi azokat a dolgokat, amiket a társadalom megkíván tőle, akkor hamarosan elérkezik arra a pontra, ahol átlép a túloldalra.
Elmesélek egy történetet, azután sorra vesszük a szútrákat.
 
Ez egy szufi történet: egy öregember, egy fiú és a szamaruk együtt vándorolt. Már egészen közel értek egy városhoz, ahogy mindketten ott mendegéltek a szamaruk mellett.
Arra ment néhány iskolás gyerek, és kuncogni, vihogni kezdtek:
– Nézzétek ezeket a bolondokat! Ott van velük egy egészséges szamár, ők mégis gyalogolnak. Legalább az öregember ráülhetne a szamárra.
Az öregember és a fiú meghallották ezt:
– Most mi legyen? Az emberek nevetnek rajtunk, és nemsokára beérünk a városba, úgyhogy jobb ha úgy teszünk, ahogy ők mondják.
Így hát az öregember ráült a szamárra, a fiú pedig követte őket.
Megint csak közel értek néhány emberhez, akik ahogy megpillantották őket, így szóltak:
– Nézzétek! Az öregember ott ül a szamáron, az a szegény gyerek meg gyalogol. Ez képtelenség! Az öregnek kellene gyalogolnia, a gyereknek meg a szamáron kellene ülnie.
Helyet cseréltek hát: most az öreg kezdett gyalogolni, és a fiú ült a szamáron.
Megint jöttek néhányan, majd így szóltak:
– Nézzétek ezeket a bolondokat! És milyen szemtelen ez a fiú, hogy ő ül a szamáron. Az öreg talán az apja, vagy a tanítója, aki mellette gyalogol. Ez ellenkezik az előírásokkal!
Mit kellene tenni hát? Mindketten úgy gondolták, csakis egy megoldás van: mindkettőjüknek rá kell ülni a szamárra, hát így is tettek. De megint csak jött egy-két ember, akik így szóltak:
– Nézzétek milyen kegyetlenek ezek az emberek! Az a szegény szamár majd kileheli a lelkét: két ember egy szamáron. Inkább nekik kellene cipelniük azt a szegény szamarat a vállukon.
Már majdnem elérték a városhatárt, amikor elértek egy folyóhoz és a rajta keresztülívelő hídhoz. Újra tanácskozni kezdtek:
– Jobb lesz, ha úgy viselkedünk, ahogy az itteniek jónak látják, különben őrülteknek fognak minket nézni.
Kerestek hát egy bambusznádat, azt rátették a vállukra, és úgy cipelték a lábánál fogva fellógatott szamarat. A szamár ellenkezni próbált, hisz a szamarakat semmire sem könnyű kényszeríteni. Megpróbált elszökni, mert ő nem akart a társadalomhoz alkalmazkodni, nem akarta azt csinálni, amit a többiek mondanak. De a két ember túlerőben volt vele szemben, a szamárnak tehát meg kellett adnia magát.
A híd közepére érve azután megint szembe találkoztak egy csapat emberrel, akik hamar körül is vették őket:
– Nézzétek ezeket az őrülteket! Soha nem láttunk még ilyen háborodottakat! A szamár arra való, hogy a hátára ülve közlekedjetek, nem pedig arra, hogy a vállatokon cipeljétek! Megőrültetek?
A szamár a nagy tömegtől egyre nyugtalanabbá vált, végül annyira izgatott lett, hogy leugrott, és a hídról a folyóba zuhant, majd odaveszett. Mindketten leballagtak a folyópartra, ám a szamár már halott volt. Leültek, majd az öreg így szólt:
– Figyelj most rám…
Ez egy nem mindennapos történet, hiszen az öreg egy szufi mester, egy megvilágosodott ember volt, a fiú pedig a tanítványa. Az öregember épp egy leckét próbált megtanítani a fiúnak, mert a szufi bölcsek mindig úgy tanítanak, hogy szituációkat teremtenek. Ők azt mondják, a szituáció átélése nélkül nem lehetséges mély megértés. Így hát ezt a szituációt is csak a fiú számára hívta elő. Az öregember tehát így szólt:
– Látod, épp úgy, ahogyan most a szamár, te is halott leszel, ha túl sokban követed mások véleményét. Ne törődj azzal, hogy mit mondanak mások, mert milliónyi ember él még rajtad kívül, akiknek mind-mind más véleménye lesz. Mindenkinek megvan a saját véleménye, és ha te ezekre hallgatsz, az a halálodat fogja jelenteni.
Ne hallgass senki másra. Maradj mindig önmagad. Egyszerűen csak menj el mellettük, és légy közömbös. Ha állandóan másokra figyelsz, akkor mindenki ide-oda fog rángatni. Soha nem leszel képes elérni a saját legbensőbb központodat.
Mára mindenki excentrikussá vált. Ez a gyönyörű szó azt jelenti, „a középponton kívül lévő”, és általában az elmebetegeket hívjuk így. De mindenki excentrikussá vált, mindenki kívül került a középpontján, és az egész világ ehhez segít hozzá, mert mindenki ide-oda lökdös téged. Az anyád észak felé, az apád dél felé, a nagybátyád, a bátyád, a feleséged mind-mind más irányba. Mindenki egy bizonyos irányba akar téged terelni. Egy idő után elérkezik a pillanat, amikor már sehol sem vagy. Ott vagy minden utak kereszteződésében; északról dél felé, délről kelet felé, keletről nyugat felé ráncigálnak, és te semerre sem haladsz. Idővel ez az állapot állandósul, és excentrikussá válsz. Ez a helyzet. És ha továbbra is mások véleményét hallgatod, ahelyett, hogy a saját központodra figyelnél, ez az állapot továbbra is fennmarad.
Minden meditáció ahhoz segít hozzá, hogy megtaláld a középpontodat, hogy ne azon kívül élj, segít, hogy eljuthass a saját középpontodba.
Hallgass a belső hangodra, érezd, és indulj el ezzel az érzéssel. Egy idő után majd nevetni fogsz mások véleményén, vagy egyszerűen csak közömbössé válsz irántuk. És amint megtalálod a középpontodat, rendkívül erőssé válsz. Akkor már senki sem tud ráncigálni, lökdösni téged semerre – senki nem meri. A középpontodban olyan hatalmas erővel rendelkezel, hogy aki csak közel jön hozzád, egyszerűen elfelejti a véleményét. Ha valaki azzal a szándékkal érkezik, hogy elráncigáljon valamerre, amint hozzád ér, elfelejti, hogy mit is akart. Sőt, amint a közeledbe ér, ő kerül a te hatásod alá.
Így történhet meg, hogy egyetlen ember olyan erős lesz, hogy egy egész társadalom, egy egész történelem nem képes egyetlen centire sem elrángatni. Így létezhetett Buddha, így létezhetett Jézus. Egy Jézust meg lehet ölni, de semmire sem lehet kényszeríteni. Elpusztíthatod a testét, de őt magát nem taszíthatod arrébb egy centit sem. Nem azért, mert annyira hajthatatlan vagy makacs lenne, hanem pusztán azért, mert ő már lénye középpontjában van, és tudja mi a jó neki, mi az, ami boldoggá teszi. És ez megtörtént: őt nem tudod új célok felé csalogatni, nincs az a vonzerő, ami képes lenne őt bármi más cél felé elcsábítani. Ő már megtalálta az otthonát. Türelmesen végighallgat téged, te azonban nem tudod őt elmozdítani. Ő már ott van a középpontban.
A középpont megtalálása az első lépés ahhoz, hogy az ember ellazult és természetes lehessen. Egyébként ha természetes és ellazult vagy, bárki bárhova elvihet téged. Ezért nem engedik, hogy a gyerekek természetesek és ellazultak legyenek: még nem elég érettek hozzá. Ha természetesek és ellazultak maradnának, folyton csak össze-vissza rohangálnának, és elvesztegetnék az egész életüket. Ez az, amiért én azt mondom, hogy a társadalom szükséges munkát végez. Védetté tesz, felépít egy sejtszerű személyiséget, ami azután az ember citadellájává válik. Erre szükség van: a gyerekek nagyon sérülékenyek, bárki tönkre tehetné őket. Ott a tömeg, és ők nem találják az utat – szükségük van hát egy személyiség-páncélra.
De ha ez a személyiség-páncél válik az egész életeddé, akkor elvesztél. Nem szabad a citadelláddá válnod, maradj te a várúr, és legyél képes ki is sétálni onnan, különben nem védelmet fog nyújtani, hanem csak a börtönöddé lesz. Képesnek kell lenned arra, hogy kilépj a személyiségedből. Képessé kell válnod arra, hogy félretedd a vezérelveidet. Képesnek kell lenned arra, hogy teljesen új módon adj választ az életnek, ha a helyzet azt kívánja meg. Ha ez a képesség elvész, akkor megmerevedsz, és nem tudsz majd ellazulni. Ha ez a képesség elvész, akkor természetellenessé és rugalmatlanná válsz.
A rugalmasság fiatalságot, a merevség öregséget jelent. Minél rugalmasabb vagy hát, annál fiatalabb is, és minél merevebb, annál öregebb. A halál az abszolút merevség, az élet pedig a tökéletes ellazultság és rugalmasság.
Erre mindig emlékezned kell, ha meg akarod érteni Tilopát. A befejező szavai így hangoznak:
 
A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is.
A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.
A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül.
 
Ezek rendkívül fontos szavak.
 
A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is…
 
A tudás mindig „ebből” vagy „abból” származik. A megértés azonban egyikből sem. A tudás mindig kettősséget hordoz magában: az egyik ember jó, és tudja is, hogy mi a jó, a másik pedig rossz, és ő is tudja mi a rossz, de mindketten csak az egész töredékeit képviselik. A jó nem teljes ember, mert nem tudja, mi az a rossz, így a „jósága” szegényes, hiszen hiányzik belőle az az ismeret, amit a „rossz” nyújthat… De a rossz ember sem teljes: neki a „rosszasága” szegényes, ő azt nem tudja, hogy mi az a jó. Az életet pedig ez a kettő együtt jelenti.
Az értő ember se nem jó, se nem rossz – ő megérti mindkét oldalt. És ebben a megértésben túl is lép mindkettőn. Egy bölcs se nem jó, se nem rossz ember. Nem gyömöszölheted be őt egyetlen kategóriába sem. Számára nem létezik skatulya, nem tudod sehová sem besorolni. Megragadhatatlan, kicsúszik a kezeid közül. Akármit is állíts róla, az mindig csak részigazság lesz, soha nem lehet teljes. Egy bölcsnek lehetnek barátai, követői, akik azt hiszik, ő Isten, mert kizárólag a jót látják meg benne. És ugyanennek a bölcsnek lehetnek ellenségei, rosszakarói is, akik azt gondolják róla, hogy ő maga a Sátán megtestesülése, mert ők csak a rossz oldalát látják. De rájössz majd, hogy egy bölcs sem ez, sem az – vagy épp mindkettő egyszerre. És ez ugyanazt jelenti.
Ha mindkettő vagy egyszerre: jó és rossz is, akkor egyik sem vagy, mert ezek a jelzők semlegesítik, sőt megsemmisítik egymást, és csak űr marad utánuk.
Ezt nagyon nehéz megértenie a nyugati elmének, mert a nyugati kultúra tökéletesen kettéválasztotta az Istent és az ördögöt. Minden ami rossz, az az ördöghöz tartozik, és minden ami jó, az Istenhez. A menny és pokol különálló, körülhatárolt birodalmak, és nagy távolság van köztük.
Ezért tűnnek a keresztény szentek olyan fakónak a tantra bölcsei mellett – nagyon fakónak. Ők nem ismerik az élet másik oldalát, és ez az, amiért annyira félnek tőle, folyton reszketnek a félelemtől. Egy keresztény szent állandóan Istenhez könyörög, hogy az védje meg őt a Gonosztól. A Gonosz pedig mindig ott bujkál a sarokban – ő megpróbál kitérni a Gonosz elől, de ha valami elől ki akarsz térni, akkor az mindig ott bujkál majd az elmédben. Ezért fél és reszket.
Egy Tilopa nem ismer félelmet, rettegést, és soha nem megy Istenhez könyörögni, hogy az védje meg. Ő védve van. Mi az ő védelme? A megértés. Ő mindent megélt már, eljutott a Gonosz birodalmának legtávolabbi sarkáig, és megélte a mennyeket is. Most már tudja, hogy mindkettő ugyanannak két különböző aspektusa csupán. Már nem aggódik sem a jó, sem a rossz miatt. Most egy ellazult és természetes, egyszerű életet él. Számára nem léteznek előre meghatározott fogalmak. Kiszámíthatatlan marad.
Egy Tilopának a viselkedését nem tudod előre megjósolni. Szent Ágostonét, és más szentekét igen, de a tantra bölcseit nem számíthatod ki. Képtelen vagy rá, mert ők egyszerűen kiszámíthatatlanok. Minden egyes pillanatra más választ adnak, és senki nem tudja, senki, még ők maguk sem tudják, hogy mit. Ez benne a szépség. Hiszen ha tudod a jövőt, akkor nem vagy szabad lény, akkor bizonyos szabályok szerint mozogsz. Előre kialakított személyiséged van, és ez alapján kell valahogyan reagálnod. Így nem az életnek válaszolsz.
Senki nem mondhatja meg előre, hogyan fog egy Tilopa viselkedni egy adott helyzetben. Nem tőle függ: maga a szituáció hozza meg a választ. Ő pedig se rokonszenvet, se ellenszenvet nem érez semmivel kapcsolatban sem. Spontán fog cselekedni, nem pedig a múltja, a jövőképe, vagy a pillanatnyi eszméi alapján reagálni. Nem, ő nem reagálni fog, hanem cselekedni itt és most, az ő válasza teljes lesz, és senki nem mondhatja meg előre, hogy mi fog történni.
A megértés meghaladja a kettősség határait.
Azt mondják, Tilopa egyszer egy barlangban időzött, amikor egy vándor, egy kereső jött el hozzá látogatóba. Tilopa épp evett, és edénynek egy emberi koponyát használt. A vándor megijedt. Hátborzongató volt! Ő azért jött, hogy megismerjen egy bölcset, ez az ember meg itt úgy néz ki, mint egy fekete-mágus. „Egy emberi koponya… és ez az ember láthatóan élvezi.” Ráadásul egy kutya is ott ült Tilopa mellett, és a kutya is ugyanabból a koponyából falatozott. Amikor a vándor odaért hozzájuk, Tilopa odahívta magához:
– Gyere ide – mondta. – Nagyszerű, hogy időben érkeztél, mert ez mindenem. Ha ez elfogy, akkor huszonnégy óráig nem lesz semmi más. Talán holnap valaki hoz majd valamit. Gyere hát, és csatlakozz hozzánk!
A vándor mély undort érzett magában – egy emberi koponya, mint edény… ráadásul egy kutyával együtt! Így szólt:
– Én ettől undorodom.
Tilopa pedig így válaszolt:
– Akkor menekülj innen amilyen gyorsan csak tudsz, fuss, és vissza se nézz, mert akkor Tilopa nem neked való. Miért undorodsz ettől az emberi koponyától? Te oly régóta cipeled a sajátodat, mi rossz van abban, ha én ételt rakok bele? Az étel a legtisztább dolgok egyike. Attól nem undorodsz, ami saját koponyádban van? Az agyadtól, a gyönyörű gondolataidtól, az erkölcsösségedtől, a jóságodtól és jámborságodtól? Ezek mind a koponyádban vannak. Én csak az ebédemet rakom bele. Neked viszont az összes mennyországod, poklod, Isteneid, Brahmáid mind-mind a koponyádban vannak. Mostanra bizonyára teljesen összemocskolódtak – inkább attól kellene undorodnod. Sőt, te magad is ott vagy a koponyádban. Miért undorodsz?
A vándor megpróbált kitérni, és racionalizálni az érzését:
– Nem a koponya, hanem emiatt a kutya miatt.
Tilopa elnevette magát:
– Te is voltál kutya elmúlt életeidben, hiszen mindenkinek végig kell mennie az összes lépcsőfokon. Mi bajod a kutyákkal? És mi a különbség közötted és egy kutya között? Ugyanaz a mohóság, ugyanaz a nemiség, ugyanaz a harag, ugyanaz az erőszak, agresszivitás, ugyanaz a félelem. Miért teszel úgy, mintha felsőbbrendű lennél?
Tilopát nehéz megérteni, mert számára a ronda és a gyönyörű nem jelentenek semmit; a tisztának és a tisztátalannak, a jónak és a rossznak nincs értelme. Az ő megértése a teljességből ered. A tudás részleges, a megértés teljes. És amikor a mindenségre tekintesz, minden különbözőség eltűnik. Mi a ronda, és mi a gyönyörű? Mi a jó, és mi a rossz?
Ha képes vagy a mindenségre madártávlatból tekinteni, akkor az összes különbség, az összes határvonal egyszerre eltűnik. Olyan ez, mint amikor egy repülőről néz le az ember. Hol van akkor Pakisztán, és hol India? Hol van Anglia és hol Németország? Az összes határ eltűnik, és az egész Föld eggyé olvad össze.
Ha pedig még magasabbra emelkedsz egy űrhajóval, és a Holdról nézed, meglátod, a Föld mennyire kicsi lett egyszerre – hol van akkor Oroszország, és hol van Amerika? Ki kommunista, és ki kapitalista? Ki hindu, és ki mohamedán? Minél magasabbra emelkedsz, annál kevesebb különbséget látsz – a megértés a legmagasabb, azon túl nincs semmi. A legmagasabb csúcsról nézve minden eggyéválik mindennel. A dolgok összeérnek, összemosódnak, és eggyéolvadnak. A határvonalak eltűnnek… egy forrás nélküli mérhetetlen óceán… a végtelenség.
 
A végső megértés túlhaladja ezt is, azt is.
A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.
 
Tilopa azt mondja, légy ellazult és természetes – nem azt, hogy légy lusta, és menj aludni. Ellenkezőleg, amikor ellazult és természetes vagy, hihetetlenül találékonnyá válsz. Rendkívül kreatív leszel. A tevékenység helyett a cselekvés van jelen. Az elfoglaltság megszállottsága eltűnik, elpárolog, ellenben fantasztikus leleményesség és kreativitás veszi át a helyét. Milliónyi dolgot csinálsz majd, de nem megszállottságból, hanem mert annyira sok energia tölt ki, hogy muszáj alkotnod.
Az ellazult és természetes ember könnyen felfedezi magában a kreativitást. Bármit csinál, az egy kreatív jelenség. Amihez csak hozzáér, műalkotássá lesz. Bármit is mond, az költészet. Már a járása is művészi. Ha megpillantasz egy buddhát sétálni, megérted, hogy már a mozgása is egy műalkotás. Már a járásával is megteremt egyfajta ritmust, egyfajta miliőt, egyfajta hangulatot maga körül. Ha egy buddha felemeli a kezét, azonnal megváltoztatja ezzel a klímát. Nem ő csinálja ezeket a dolgokat, azok pusztán megtörténnek. Nem ő a cselekvő. Tökéletes nyugalomban, legbelül harmóniában és egységben, csöndességben, végtelen energiától túlcsordulva, szétáradón, minden pillanatban a kreativitás, a kozmikus kreativitás nyilvánul meg rajta keresztül.
Emlékezz erre. Ezt nem szabad elfelejteni, mert sokan félreértik és azt gondolják: „ha tevékenységre nincs szükség, akkor biztosan cselekvésre sincs szükség”. A cselekvésnek azonban alapvetően más minősége van. A tevékenység mindig beteges.
Ha elmész egy elmegyógyintézetbe, láthatod, hogy ott minden beteg el kell hogy foglalja magát valamilyen tevékenységgel, mert ez az egyetlen módja, hogy elfeledkezzenek önmagukról. Találkozhatsz olyannal, aki egy nap háromezerszer megmossa a kezeit, mert tisztaságmániás. Ha megakadályoznád őt ebben, akkor gyakorlatilag nem lenne képes elviselni önmagát, kibírhatatlanná válna a helyzete. Ez egyfajta menekülés.
A politikusok, azok, akik vagyon és hatalom után sóvárognak, mind elmebetegek. Nem tudod leállítani őket, mert fogalmuk sincs, hogy akkor mit csináljanak. Magukba zuhannának, és ez több, mint amit el tudnának viselni.
Azok az emberek, akik túlságosan el vannak foglalva mindenfélével, valójában önmaguktól félnek. A tevékenység egyfajta menekülés: belemerülve elfeledkezhetsz önmagadról. Olyan ez, mint az alkohol, vagy mint egy kábító méreg. Fel kell hagyni a tevékenységgel, mert az beteges. Beteggé tesz. A cselekvést azonban nem szabad eldobni – az csodálatos.
Mi a cselekvés? A cselekvés válasz: amikor szükség van rá, cselekszel; amikor nincs rá szükség, pihensz. Jelenleg olyan dolgokat művelsz, amikre nincs is szükség, és ha most el szeretnél nyugodni, nem lennél rá képes. A cselekvés embere, az abszolút cselekvés embere cselekszik – amikor pedig a helyzet úgy hozza, elpihen.
Én most hozzád beszélek… A beszéd lehet tevékenység és cselekvés is. Vannak emberek, akik képtelenek abbahagyni; csak beszélnek, csak beszélnek… Még ha le is lakatolnád a szájukat, belül minden ugyanúgy folyna tovább, tovább locsognának, ők nem képesek leállni. Ez tevékenység egy lázas megszállottság.
Te itt vagy, és én hozzád beszélek: még én sem tudom, hogy mit fogok mondani, egészen addig a pillanatig, amíg ki nem ejtem a mondat utolsó szavait. Addig én sem vagyok tudatában, hogy mi is lesz a mondat. Nem csak te, de én is a hallgatósághoz tartozom. Csak amikor kimondtam valamit, akkor tudom, hogy azt mondtam. Sem te, sem én nem tudjuk megjósolni, hogy mit fogok mondani. Még a következő mondat sincs meg – hisz azt a te állapotod hozza majd el.
Tehát bármit is mondok, azért nem egyedül én vagyok a felelős. Ne feledd: felerészben te vagy a felelős. Fele-fele: te teremted meg a helyzetet, én cselekszem. Ezért ha a hallgatóságom megváltozik, a beszédem is megváltozik. Minden a helyzettől függ, én semmit nem alkotok meg előre. Nem tudom mi fog történni, és ezért gyönyörű ez a számomra is. Mert ez egy válasz, egy cselekvés. Amikor ti nem vagytok itt körülöttem, akkor egyetlen szó sem úszik át a belső égen. Hiszen az csak te lehetnél.
Ezért van az, hogy az emberek gyakran ezzel jönnek hozzám: „Épp meg akartunk kérdezni tőled valamit, amikor te már válaszoltál is rá.” Ez szinte mindennap megtörténik. Amikor megfogalmazódik benned egy kérdés, annak a kérdésnek te megteremted magad körül egyfajta légkörét; úgy jössz ide, hogy az a kérdés teljesen betölt téged. Mit tehetnék ilyenkor? Válaszolnom kell. A kérdésed egyszerűen teremt egy helyzetet, amire nekem válaszolnom kell. Ezért van az, hogy még mielőtt feltennéd a kérdést, megapod a választ. Ha valaki nem kap választ a kérdésére, akkor ennek oka őbenne van; talán elfelejtette a kérdését, mire ideért. Reggel még a fejében volt, de mire ideértél, elfelejtetted. Vagy épp túl sok kérdésed volt, és nem tudtad biztosan, melyiket is akarod feltenni; összezavarodtál, bizonytalan, határozatlan lettél. Ha te bizonyos vagy a kérdésedben, akkor a válasz is megérkezik.
Ezt nem én csinálom, ez egyszerűen csak megtörténik. Te megalkotod a kérdést, én pedig belesodródom. Muszáj, mert egyébként nincs is mit mondanom. Ha nekem már eleve lenne valami mondandóm, akkor te lényegtelenné válnál. Akkor teljesen mindegy, hogy mi lenne a kérdésed, mert így bennem már előre meglenne, hogy mit fogok mondani. Akkor teljesen mindegy lenne, hogy itt vagy-e velem, vagy sem.
Az Össz-India Rádió meghívott, hogy beszéljek az egyik adásban, de ezt rendkívül nehéznek találtam, mert úgy éreztem, gyakorlatilag senkihez nem beszélek, olyan személytelen! Egyszerűen azt válaszoltam:
– Ez nem nekem való. Nekem ez túl nagy megerőltetés. Nincs ott senki, és nem tudom, mit is mondjak.
Akkor szervezkedtek kicsit, majd azt mondták:
– Megoldhatjuk: az alkalmazottak közül néhányan ideülhetnek eléd.
– De akkor nem ti fogjátok megadni a témát, hanem azok az emberek, akik ideültek elém. Teljesen fölösleges lenne. Megadtok nekem egy témát, néhányan odaülnek, akik viszont egyáltalán nem részesei a megadott témának. Olyan ez, mintha egy halottakból álló hallgatóságnak beszélnék – válaszoltam nekik.
Amikor jelen vagy, te teremted meg a kérdést, te teremted meg a helyzetet, és a válasz már árad is feléd. Ez egy személyes jelenség. Ezért nem mentem többé a rádióba. Azt mondtam nekik:
– Ez nem nekem való. Ez így lehetetlen. Nem tudok gépekhez beszélni, mert azok nem teremtik meg számomra azt az atmoszférát, amiben sodródni tudok. Én csak emberekhez tudok beszélni.
Ezért nem írtam soha egyetlen könyvet sem. Nem tudok! Kinek tenném? Ki fogja elolvasni? Anélkül, hogy ismerném azt, aki elolvassa, és anélkül, hogy ő megteremtené a légkört, nem tudok írni. Kinek írnék? Én kizárólag leveleket írok, mert akkor tudom, hogy valakinek írok. Lehet, hogy valahol az Egyesült Államokban van éppen, de az nem számít. Az a pillanat, amikor neki írom a levelet, egy személyes jelenséggé változik: akkor ott van ő is. Mialatt írok, ő segít nekem. Nélküle nem is lehetséges, hiszen ez egy párbeszéd.
Ez cselekvés. Abban a pillanatban, ahogy elmész, minden mondat eltűnik belőlem: nem lebegnek többé itt a szavak, nincs rájuk szükség. És ennek így kell lennie! Amikor sétálsz, a lábaidat használod, de amikor leülsz egy székre, mi értelme van tovább mozgatni a lábadat? Az őrültség. Amikor egy párbeszéd létrejön, szükség van a szavakra, amikor kialakul egy helyzet, szükség van a cselekvésre. De hagyd, hogy a mindenség döntse el. Ne te légy a helyzetet eldöntő tényező, ne dönts. Akkor nincs többé karma, csak haladsz előre, pillanatról-pillanatra, mindig üdén. A múlt minden pillanatban magától elenyészik, és megszületik a jövő, te pedig olyan ártatlanul úszol át belé, mint egy gyermek.
 
A legfensőbb cselekedet ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.
 
A cselekvés megtörténik, de ragaszkodás nélkül. Nem érzed úgy: „ezt én tettem meg”. Én sem érzem úgy, hogy ezt én mondtam az imént. Pusztán azt, hogy ez jött ki belőlem, most ez történt meg. A mindenség tette, a világmindenség pedig se te, se én nem vagyok: a mindenség mindenki és senki egyszerre. A mindenség lebegve kering, mindent átjár, és dönt: nem te vagy a cselekvő. Sok minden teremtődik meg rajtad keresztül, de nem te vagy a teremtő. A teremtő mindig a világmindenség marad – te egyszerűen csak eszköz, közvetítőeszköz vagy a számára. Egy üres bambusznád leszel… a mindenség ráhelyezi ujjait a bambusznádra, azután az ajkait, fuvolává alakul, és megszületik a dallam.
Honnan jön ez a dallam? Abból az üres bambusznádból, amit „fuvolának” hívsz? Nem. A világmindenség ajkairól? Nem. Honnan jön? Mindent magában foglal: az üres bambusznádat, a mindenség ajkait, a fuvolást és a hallgatóját is – mindent magában foglal. Elég egy kis változtatás, és már nem ugyanaz.
Elég csak egy rózsa a szoba sarkában, és ez a szoba többé már nem ugyanaz. Hiszen a rózsának is megvan a saját aurája, a saját lénye. Így hát befolyással is lesz a környezetére: befolyásolni fogja a megértésedet, befolyásolni fog mindent, amit mondok – mert a mindenség együtt, nem pedig különálló részekként mozog. Rengeteg minden történik, de senki sem cselekvő.
 
…ragaszkodás nélkül ölel fel óriási leleményességet.
 
Amikor pedig nem te vagy a cselekvő, hogyan is jelenhetne meg a ragaszkodás? Csinálsz valami kis apróságot, és máris hozzákötöd önmagad. Azt mondod: „Ezt én tettem.” Szeretnéd, ha mindenki tudná, hogy ezt meg azt te tetted. Ez az ego a gátja a végső megértésnek. Felejtsd el a cselekvőt, és hagyd, hogy a dolgok maguktól történjenek meg. Ezt érti Tilopa az ellazultság és természetesség alatt.
 
A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül.
 
Ez egy rendkívül mély mondat, nagyon kifinomult és érzékletes. Tilopa így szól: „Mit jelent a végső beteljesülés? A magadban hordozottat remény nélkül megvalósítani.” Azt, hogy a benső tér tökéletes és teljes – remény nélkül. Miért hozza fel a „remény” szót? Mert a reménnyel együtt jön a jövő, a reménnyel együtt jön a vágy, a reménnyel együtt jön a fejlődés irányába tett erőfeszítés, a reménnyel együtt jön a mohóság, a reménnyel együtt jön az elégedetlenség, és végül természetesen megjelenik a frusztráció.
Nem azt mondja, hogy légy reménytelen, hiszen a reménytelenség is a reménnyel jár együtt. Csupán annyit mond: „remény nélkül” – nem reménnyel telve, és nem is reménytelenül, mert ez mindkettő a reményhez kapcsolódik. Ez óriási problémává vált a Nyugat számára, hiszen Buddha is ezt mondta, de a nyugati gondolkodók ebből azt szűrték le, hogy ezek az emberek mind pesszimisták. Ez nem így van. Nem pesszimisták, és nem is optimisták – ez a jelentése annak, hogy „remény nélkül”.
Ha valaki reménykedik, azt optimistának hívják. Azt mondjuk róla, hogy „még a legsötétebb felhőben is meglátja az áttörő napsugarakat”, hogy „még a legsötétebb éjszakában is meglátja a hajnal fényét”. Ő optimista. És ott a pesszimista, aki épp az előző ellentéte. Ő még a legnagyobb napsütésben is sötét fellegeket lát az égen. Ha a reggelről beszélsz neki, azt mondja: „Minden napfelkelte vége az, hogy beesteledik.” De ne feledd: annak ellenére, hogy egymás ellentétei, mégsem különböznek. A nézőpontjuk ellenkező, de az elméjük egy és ugyanaz. Mindegy, hogy a ragyogó napot látod meg a sötét felhőben, vagy épp a sötét felhőt a ragyogó napsütésben, mindig csak egy részt látsz. Ott a megkülönböztetésed: választasz, és így soha nem láthatod meg a teljességet.
Buddha, Tilopa és én se optimisták, se pesszimisták nem vagyunk – egyszerűen csak eldobtuk a reményt. A reménnyel megjelenik az optimizmus és a pesszimizmus. Mi egyszerűen eldobjuk magát a remény érméjét, és ezzel egyszerre eltűnik annak mindkét oldala is. Ez egy teljesen új dimenzió, nehéz megérteni.
Tilopa úgy látja a dolgokat, ahogy vannak – ő nem választ. Együtt látja a reggelt és az estét, együtt látja a tövist és a rózsát, együtt látja a fájdalmat és a gyönyört, együtt látja a születést és a halált. Nincs saját döntése. Se nem pesszimista, se nem optimista – remény nélkül él. Remény nélkül létezni pedig egy határtalanul csodálatos létállapot. Már maguk a szavak: „remény nélkül” legbelül pesszimista hangulatot keltenek, de ennek csak a nyelv az oka, hisz az, amiről Tilopa beszél, a nyelv felett áll. Azt mondja: A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül. Pusztán felfedezed önmagad teljességének minőségét, és egyszerűen csak az vagy, ami. Nincs szükség semmiféle fejlődésre, változásra, haladásra, növekedésre – semmi szükség nincs ezekre. Nem kell semmit sem csinálnod magaddal. Egyszerűen ez a helyzet.
Amint mélyen belemerülsz abba, hogy ez a helyzet, hirtelen minden virág és tövis eltűnik, az összes éj és nappal elenyészik; eltűnik élet és halál, nyár és tél. Semmi sem marad – mert eltűnt a ragaszkodás. És amint elfogadod önmagad olyannak, amilyen vagy, amint elfogadod a téged épp körülölelő helyzetet olyannak, amilyen – megszűnik minden probléma, minden kérdés. Nincs többé mit megválaszolni – csak te maradsz. Megjelenik egyfajta ünneplés, ami nem a remény ünnepe – pusztán azért születik meg, mert az energia mindent eláraszt. Virágba borulsz, de nem valami jövőbeni cél érdekében. Egyszerűen csak nem tudsz mást tenni.
Amikor valaki ráeszmél lényének milyenségére, elkezdődik a virágzás és ünneplés minden látható ok nélkül. Miért vagyok boldog? Mi az, ami nekem megvan, neked pedig nincs? Miért vagyok én derűs és nyugodt? Megvalósítottam valamit, amit neked még meg kellene valósítanod? Elérkeztem valahová, ahová te még nem érkeztél el? Nem. Egyszerűen csak megpihentem saját lényem milyenségében. Bármilyen is vagyok – jó, rossz, erkölcsös vagy erkölcstelen – akárki is legyek, belenyugodtam lényem milyenségébe. Elhagytam minden fejlődésre irányuló erőlködést, és eldobtam a jövőt. Lemondtam a reményről, és a reményről való lemondással eltűnt minden. Egyedül vagyok, és egyszerűen boldog vagyok, minden ok nélkül. Csöndes, mert most – remények nélkül – már nem is tudom, hogy hogyan kell nyugtalanságot teremteni. Remények nélkül hogyan is tudnál zűrzavart gerjeszteni önnön lényedben?
Ne feledd ezt el: minden erőfeszítés egy olyan ponthoz vezet végül, ahol minden erőfeszítést elhagysz, és könnyeddé válsz. És az egész kutatásod egy olyan ponthoz fog elérkezni, ahol egyszerűen csak megvonod a vállad, és leülsz egy fa alá megpihenni.
Minden út lényed legbelső minősége felé vezet – és ez minden pillanatban veled van, most is. Tehát az egész pusztán csak egy kicsivel több tudatosság kérdése. Mi a baj veled? Milliónyi emberrel találkoztam már, de még egyetlenegyet sem láttam, akivel tényleg lett volna valami komoly baj, de az emberek mégis megteremtik ezeket. Teremtők vagytok, hatalmas megteremtői betegségeknek, bajoknak, problémáknak, amiket azután üldözni kezdtek, hogy vajon milyen módon lehetne megoldani őket? Először megteremted, azután üldözőbe veszed őket. De először is minek teremted meg őket?
Csak dobd el a reményt, a vágyakozást, és tekints egyszerűen arra, amilyen már most is vagy. Csukd be a szemed, lásd meg, ki vagy valójában, és kész! Ez még egy szempillantás alatt is lehetséges, nincs szükség időre ehhez. Ha gondolkodsz rajta, akkor szükséged van az időre, az a fokozatos fejlődés. Pusztán az elmédnek van szüksége időre, egyébként semmi szükség az időre.
 
A végső beteljesülés a magadban hordozott megvalósítása minden remény nélkül.
 
…minden, ami megvalósítható, itt van belül. Ez a jelentése annak, hogy „a magadban hordozott”. Minden, amit megvalósíthatsz, már most is ott van lényed legmélyén. Az ember tökéletesnek születik, másképp nem is lehet, hiszen a tökéletességből születik meg. Ezt jelenti Jézus mondata: „Én és az Atyám egyek vagyunk.” Mit mond ezzel? Azt, hogy nem lehetsz más, mint a világmindenség, hiszen a világmindenségből bukkansz fel te is.
Belemártod a kezed az óceánba, kiemelsz egy kis tengervizet, megízleled: ugyanaz az íz mindenütt. A tengervíz egyetlen cseppjében rálelhetsz a tenger teljes vegytanára. Ha képes vagy megérteni egyetlen csepp tengervizet, megértetted az összes tengereket, múltat, jövőt, jelent – hisz egy kis csepp egy miniatűr óceán. Te pedig a világmindenség vagy, csak miniatűr formában.
Amikor egyre mélyebbre merülsz el önmagadban, és felismered ezt, hirtelen nevetés tör elő belőled; elneveted magad. Mert mit kutatsz? Maga a kereső volt saját kutatásának tárgya – az utazó végcélja önmaga volt. Ez a végső beteljesülés: önmagadat megvalósítani, az abszolút tökéletességedet remény nélkül megvalósítani. Különben, ha a remény megjelenik, akkor egyre csak a nyugtalanságodat fogja gerjeszteni. Újra elkezdesz gondolkodni: „Ennél több is lehetséges.” A remény mindig álmokat szül: „Valami többre is lenne lehetőség. Persze jó ez így, de…”
Vannak, akik ezzel jönnek hozzám: „Nagyon jól megy a meditáció. Ez a technika nagyon jó, de inkább adj nekünk egy másikat, hogy tovább fejlődhessünk.”
Néha még az is megtörténik, hogy ezt hallom: „Minden csodálatos…!” Aztán kisvártatva ugyanez a hang így szól: „És most?”
Ekkor kavarog fel benned a remény. Ha minden csodálatos, akkor miért kérdezed azt, hogy „És most?” Akkor, amikor minden rossz volt körülötted, mindig azt kérdezted: „És most?” Most pedig, hogy minden csodálatos lett, újra azt kérdezed: „És most?” Hagyd már abba… ezt a reménykedést.
Épp a minap jött oda hozzám valaki ezzel: „Most minden csodálatos, de ki tudja, mit hoz a holnap?” Minek hozod szóba a holnapot, amikor most minden teljesen jól van úgy, ahogy van? Nem vagy képes problémák nélkül létezni? Most minden jó, kivéve azt az aggodalmadat, hogy vajon a holnap jó lesz-e vagy rossz. A ma tökéletes. És mit gondolsz miből fog a holnap megszületni? A mából. Miért kellene hát aggódni? Ha a ma csöndes volt, akkor a holnap még csöndesebb lesz, hisz a mából fog előtűnni. De te ezzel az aggodalmaddal még a mát is lerombolod, és ahogy elérkezik a holnap, már tele is leszel frusztrációval és azt mondod: „Na tessék, erről beszéltem, ezért aggódtam – és most megtörtént!” Megtörtént, de miattad történt. Egyébként nem történt volna meg! Ha békén hagytad volna a jövőt, soha nem történt volna meg!
Ez az elme önpusztító, öngyilkos és egy bizonyos szempontból nagyon is önbeteljesítő hajlama, így mindig mondhatja ezt: „Én figyelmeztettelek. Figyelmeztettelek, mielőtt megtörtént volna, de te nem hallgattál rám.” Most majd úgy gondolod: „Igen, ez így van, az elmém figyelmeztetett, és én nem hallgattam rá.” De az egész pusztán azért történt meg, mert az elméd figyelmeztetni kezdett.
Sok minden történik így… Ha elmész egy asztrológushoz, egy jyotishihez, vagy egy tenyérjóshoz, hallasz tőlük valamit a jövődről, és amikor azok a dolgok megtörténnek, azt hiszed, hogy tényleg megjósolták a jövődet. Pedig épp az ellenkezője történik: mivel megjósolták, az elméd megteremtette, és így végül meg is történt. Ha valaki azt mondja neked, hogy a jövő hónapban, március 13-án meg fogsz halni, akkor a lehetőség megjelenik; nem azért, mert az illető tudja a jövődet, hanem azért, mert megjósolja a jövődet. Ezután majd állandóan március 13-a jut az eszedbe, még aludni sem fogsz tudni e nélkül a gondolat nélkül; még álmodni sem, még szeretni sem fogsz tudni enélkül. Huszonnégy órán keresztül ez fog menni benned: „Március 13-án meg fogok halni…” Ez azután egyfajta recitálássá, önhipnózissá változik át benned. Körbe-körbe fog keringeni benned, és minél közelebb lesz március 13-a, annál gyorsabban fog pörögni. Az önmegvalósítás pedig: március 13-án…
Megtörtént egyszer, hogy egy német tenyérjós megjósolta saját halálát. Előtte már nagyon sok mindenkinek megjósolta a halálát, és az úgy is lett, ezért hát teljesen meg volt győződve arról, hogy a jóslatai helyesek voltak, különben miért teljesültek volna? Mivel elég öreg volt már, néhány barátja azt javasolta neki, hogy jósolja meg a sajátját is. Elkezdte tanulmányozni a tenyerét, a horoszkópját és a többi ostobaságot, és végül döntött saját haláláról: arról, hogy ezen és ezen a napon fog megtörténni, kora reggel, hat órakor. Azután elkezdte várni a napot. Amikor elérkezett, és közeledett a hat óra… ő már öt órától készen állt, és az óráját figyelte. A halál minden pillanattal közelebb és közelebb ért, végül elérkeztek a legutolsó pillanatok – azután jött még egy pillanat, az óra mutatója már egészen közel volt a hatoshoz, és ő még mindig életben volt. Hogyan lehetséges ez? Másodpercek teltek el, és amikor az óra épp hatot ütött, ő fogta magát, és izgalmában kiugrott az ablakon… mert az nem lehet, hogy semmi ne történjen… Persze meghalt – pont ahogy megjósolta.
Az elmének van egy önbeteljesítő mechanizmusa. Légy ennek tudatában! Ha boldog vagy, az elme azt mondja: „Persze, hogy boldog vagy, nagyon helyes – de mi lesz holnap?” Az elméd máris eltorzította, tönkretette ezt a pillanatot: behozta a holnap gondolatát. Most már a holnap ebből az elméből fog megszületni, nem pedig abból az áldott pillanatból, ami előtte ott volt.
Ne reménykedj se így, se úgy, se valamiért, se valami ellen; hagyd el a reményt. Maradj a pillanattal, a pillanatban, a pillanatért. Nincs másik pillanat, csak ez. És bármi is történjen, az ebből a pillanatból fog előjönni, miért kellene hát aggódni? Ha ez a pillanat gyönyörű, akkor hogyan lehetne szörnyű a következő? Honnan születik? A pillanat növekszik, és egyre csodálatosabb lesz – így kell lennie. Nincs szükség arra, hogy gondolkodj rajta.
Amint megvalósítod azt, hogy saját benső tökéletességeddel maradj… Ne feledd, nekem szavakat kell használnom, és ez megteremti annak a veszélyét, hogy félreérted, amit mondok. Amikor azt mondom, maradj a benső tökéletességeddel, lehet, hogy elkezdesz aggódni, mert néha talán úgy érzed, nem vagy tökéletes – de akkor maradj a tökéletlenségeddel! A tökéletlenség is tökéletes! Nincs vele semmi baj, maradj vele. Ne mozdulj el ebből a pillanatból: az „itt-és-most” az egész lét. Minden, amit megvalósíthatsz, itt van és most van, még akkor is, ha tökéletlennek érzed magadat – csodálatos, légy tökéletlen! Ilyen vagy, ez vagy te. Ha feltámad benned a nemi vágy – tökéletes! Engedj neki utat magadban. Ilyen vagy, ilyennek akart Isten is. Szomorú vagy – csodálatos, légy szomorú! Csak ne mozdulj el a pillanatból. Maradj a pillanattal, és idővel érezni fogod, hogy a tökéletlenség beleolvad a tökéletességbe, a szexualitás felolvad a belső extázisban, és a harag szétolvad az együttérzésben.
Ebben a pillanatban, ha képes vagy önnön teljességedet megélni, akkor nincs semmi baj. Ez a végső beteljesülés. Ebben nincs remény, mert nincs rá szükség. Annyira tökéletes, hogy nincs szükség semmilyen reményre. A remény nem egy örvendetes állapot. Reménykedni mindig azt jelenti, hogy valami nincs rendben – ezért kezdesz valami ellen, vagy valamiért reménykedni. Szomorú vagy, ezért elkezdesz a jókedvben reménykedni. Már maga a reménykedésed azt mutatja, hogy szomorú vagy. Rondának érzed magad, erre elkezdesz egy gyönyörű külsőben reménykedni. A reménykedésed mutatja meg, hogy ronda vagy. Mondd el a reményeidet, és megmondom ki vagy – nagyon egyszerű: pont az ellenkezője. Hagyd el a reményt, és csak legyél. Amikor ezt először kipróbálod, ez fog történni:
 
A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés;
az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz;
végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad.
 
Ha itt és most jelen vagy, megtörténik az első szatori, a megvilágosodás első felvillanása. Belül pedig ezt fogod érezni: „A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés…”, mert olvadni kezd az elméd. Jelenleg olyan, mint egy megfagyott gleccser – de ha ellazult és természetes maradsz, ha hű vagy a pillanathoz, és hitelesen itt és most vagy jelen: az elme olvadni kezd. A Nap energiáit hoztad el neki. Az „itt-és-most”-ban létezés hihetetlen energiákat gyűjt magába. Se nem a jövőbe, se nem a múltba tartva, olyan fergeteges mennyiségű energia gyűlik össze benned, hogy ez az energia elkezdi felolvasztani gleccserszerű elmédet.
Az energia tűz, az energia a Napból ered. Amikor nem mozdulsz, tökéletes nyugalomban vagy, itt és most – nincs több jövés-menés, és lényed minden részecskéje a középpont felé néz – minden energiaszivárgás megszűnik, mert az energia csak a vágyakon és a reményeken keresztül tud elszivárogni. A „jövőd” üt rést rajtad. A motivációid gerjesztik a szivárgást: „Csinálj valamit! Légy valaki! Szerezd meg azt magadnak! Miért vesztegeted az időd azzal, hogy itt üldögélsz? Gyerünk! Indulj! Csináld!” – ezzel megjelent rajtad a lék. Ha egyszerűen csak itt vagy, akkor hogyan szivároghatna el belőled bármi is? Az energia összefut, visszahullik rád, egyfajta tűzkörré alakul – végül az elme gleccsere olvadozni kezd.
 
A jógi először azt érzi, az elméje úgy zubog, akár egy vízesés…
 
Minden zuhan. Az egész elme zubogva zuhan, zuhan, zuhan – meg is rémülsz talán. Az első szatori környékén nagyon nagy szükség van a mester bensőséges és mély közelségére, hiszen ki mondaná neked: „Ne félj – ez gyönyörű. Zuhanj tovább!”?
Már attól a szótól, hogy „zuhanás” félelem tölti el az embert, hisz a zuhanásról mindenkinek a feneketlen mélység jut az eszébe, az, hogy elveszíted a talajt a lábad alól, és az ismeretlen felé haladsz. A zuhanás a halál érzetét hordozza magában – ezért fél az ember.
Voltál valaha hegytetőn, egy magas csúcson, ahonnan lenéztél a mélységbe, a völgybe? Émelygés, remegés és félelem tör rád, mintha a mélység maga a halál lenne, és magához húzna. Amikor az elme olvadni kezd, minden egyszerre zuhanni kezd, valóban minden. A szerelmed, az egód, a sóvárgásod, az indulataid, a gyűlöleted – minden, amivel eddig törődtél, hirtelen meglazul, és zuhanni kezd, mintha a ház akarna szétesni. Egy káosszá változol – nincs több rend, minden fegyelmed eltűnik. Eddig valahogyan egyben tartottad önmagad, valahogy magadra kényszerítettél egy kontrollt, egy fegyelmet. Most, hogy ellazult és természetes vagy, mindez zuhanni kezd. Rengeteg minden, amit elnyomtál magadban, most felbugyog, a felszínre tör. Egy káosszal szembesülsz mindenütt; olyan leszel, mint egy őrült.
Az első lépést nagyon nehéz megtenni, mert akármit is erőltetett rád a társadalom, akármit is tanultál, akármire nevelted magad, az zuhanni kezd. Az összes szokásod, minden irányultságod, utad egyszerre elenyészik. Az identitásod elpárolog, nem tudod majd, hogy ki is vagy valójában. Egészen mostanáig jól tudtad, hogy ki vagy: tudtad a neved, ismerted a családodat, a helyedet a világban, tudtad mekkora a tekintélyed, mekkora tisztelet övez… mindent tudtál. Mindennel tisztában voltál, most pedig minden olvadni kezd, az identitásod eltűnik. Sok mindent tudtál – most semmit sem tudsz. Eddig a világ bölcsnek tartott, most pedig zuhansz, és teljesen tudatlannak érzed magad.
Ez történt Szókratésszel is. Az volt az első szatori pillanata, amikor így szólt: „Most már csak azt tudom, hogy semmit sem tudok. Csak egyetlen egy dolgot tudok: hogy tudatlan vagyok.” Ez az első szatori.
A szufiknak van erre az időszakra, arra az emberre, aki eljut ebbe az állapotba, egy szavuk: maszt, ami annyit tesz, „őrült”. Rád néz, de nem lát téged. Körbe-körbe bolyong, és nem tudja hová megy. Össze-vissza beszél. Képtelen megtartani a mondandója összefüggőségét. Egy szó, azután egy szünet; azután egy másik, de oda nem illő szó; egy mondat, egy másik, de nem kapcsolódó mondat – semmi összefüggés, minden következetesség eltűnik. Ő maga válik ellentmondássá. Nem bízhatsz benne.
Ezekben a pillanatokban szükség van egy iskolára, ahol mások vigyázhatnak rád. Ezért építettek asramokat is – ezeket az embereket nem szabad a társadalomba engedni, mert ott őrültnek fogják nézni őket és vagy zárt osztályra, vagy börtönbe zárják, és megpróbálják „kigyógyítani” őket. Megpróbálják lerángatni, visszahúzni őket egy korábbi állapotba – amikor fejlődnek! Ő már elszakította a társadalom összes bilincsét, és most káosszá változott…
Ezért hangsúlyozom én a kaotikus meditációkat. Hozzásegítenek az első szatorihoz. Mert képtelen vagy a legelső pillanattól csöndben ülni. Bolondot csinálhatsz magadból, de nem tudsz nyugodtan ülni, mert lehetetlen. Ez csak a második szatorinál történhet meg. Az első szatorinál kaotikusnak, dinamikusnak kell lenned. Engedned kell, hogy az energiáid úgy áramoljanak, hogy minden kényszerzubbony felhasadjon rajtad, és minden bilincs leszakadjon rólad. Most először kívülállóvá válsz, aki többé nem része a társadalomnak. Ezért van szükség olyan iskolákra, ahol tudnak rád vigyázni. Szükséged van egy mesterre, aki azt mondhatja: „Ne félj!”, aki el tudja mondani, hogyan zuhanj könnyedén. Engedd, hogy megtörténjen, ne kapaszkodj bele semmibe, mert az csak késlelteti majd a pillanatot – zuhanj! Minél előbb lezuhansz, annál rövidebb ideig tart az őrület. Ha késlelteted, akkor akár nagyon sokáig is eltarthat.
Világszerte mindenütt milliónyian vannak elmegyógyintézetekben, akik valójában nem őrültek, és nem pszichoterapeutára, hanem mesterre van szükségük. Elérték az első szatorijukat, most pedig az összes terápia a „normálisba” próbálja őket visszakényszeríteni. Pedig ők már jobb helyzetben vannak, mint te. Ők már elérték az első fokot, de ez egy nagyon különös fokozat. Ilyennek kell lenniük az első szatori idején, és te elítéled őket. Azt mondod: „Te őrült vagy!” Ezért persze megpróbálják elrejteni az őrületüket, megpróbálnak kötődni, de minél tovább kötődnek, az őrületük csak annál hosszabb ideig tart majd.
Csak nemrég jött rá néhány pszichológus – elsősorban R. D. Laing és társai – arra a tényre, hogy vannak olyan őrültek, akik nem a társadalom alá süllyedve, hanem a fölé emelkedve zökkentek ki a mindennapi életből. Csak nagyon kevés, rendkívül érzékeny nyugati ember jött rá erre, miközben ezt Keleten mindig is tudták. Ez az, amiért Keleten soha nem akarták elnyomni az őrülteket. A legelső dolog, amit Keleten tesznek ilyenkor: az őrültet egy olyan iskolába kell szállítani, ahol sokan segítenek, és egy élő mester is jelen van. A legelső dolog, hogy hozzásegítsék őt a szatorihoz.
Az őrültek mindig nagy tiszteletnek örvendtek Keleten, míg Nyugaton csak megvetették, elektrosokkolták és inzulinsokkolták őket. Kényszerítették őket; még ha ezzel tönkre tették is az agyukat, hiszen már alkalmaznak sebészeti eljárásokat is. Megoperálják az agyukat, és eltávolítanak onnan bizonyos részeket. Persze ezután normálisak lesznek, de egyben lelassulttá, tompává, ostobává is válnak, elvész az intelligenciájuk. Már nem őrültek, már nem bántanak senkit. A társadalom hallgatag részévé válnak. És te ölted meg őket, miközben fogalmad sem volt róla, hogy ők épp egy olyan fázist értek el, ahol az ember emberfelettivé válik.
De persze a káoszt túl kell lépni. Egy szerető mesterrel, és egy szerető csoporttal az iskolában, az asramban ez könnyen megy. Mindenki könnyen túlteszi magát rajta, és könnyedén elindul a második fokozat felé. Ennek meg kell történnie, hiszen mindenféle külső rend csak rádkényszerített rend, nem valódi rend. Mindenféle fegyelmezést csak rád erőltettek, ez nem a te belső fegyelmed. Mielőtt elérnéd a belsődet, a külsőt el kell dobni. Mielőtt egy új rend megszületik, a régit meg kell szüntetni. Közöttük pedig keletkezik majd egy rés – ez a rés az őrület. Az ember úgy érzi, az elméje úgy zubog, ahogy a víz, amint a magasból a mélységbe zuhan, és úgy tűnik, a zuhanásnak soha nincs vége.
Az út közepén, amikor túlléptél az első szakaszon, ha már megélted az első szatorit, akkor egy új rend emelkedik ki belőled, lényed legmélyéről. Ennek már nincs köze a társadalomhoz, nem más adta neked, ez többé nem egyfajta börtön a számodra. Most egy új, a szabadság minőségével bíró rend jelenik meg benned. A fegyelem magától jelenik meg benned, ez a saját fegyelmed. Senki nem követeli meg tőled, senki nem mondja, „Csináld ezt!” – te csak teszed a saját dolgod.
 
…az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz;
 
A zubogó, és harsogó vízesés eltűnt, nincs többé káosz. Ez a második szatori. Olyanná válsz, mint a Gangesz, lassan, szelíden hömpölyögsz, már egy hang sem hallatszik. Úgy sétálsz, mint egy vőlegény, csöndesen és könnyedén. Lényed egy teljesen új varázzsal telik meg: kecsességgel és eleganciával. Ez a második szakasz. Minden szobor ebben örökítette meg az összes buddhát, mert a harmadik szakasz megörökíthetetlen. Csak a második és az első ragadható meg.
Az összes buddha, a dzsainák tirthankarái – menj, és nézd meg a szobraikat: az eleganciájukat, a kecsességüket, testük feminin, finom körvonalait. Nem férfiasnak, hanem nőiesnek tűnnek. Teltségük, gömbölydedségük nagyon feminin. Ez mutatja, hogy belső lényük nagyon lassú és finom lett. Semmi agresszió nincs már bennük.
A zen mestereket, mint Bodhidharma, Rinzai, és Bokuju, az első szakaszban rajzolták meg. Ezért tűnnek olyan vadnak. Úgy néznek ki, mint az üvöltő oroszlánok, mint akik épp megölni készülnek téged. Ha belenézel a szemükbe, vulkánokat látsz, melyek tüzet hánynak rád. Ennek sokkoló hatása van. Okkal ábrázolták őket az első szatori állapotában. A zen mesterek tudták, hogy az első fázis a nehéz, és úgy gondolták, ha látod, hogy Bodhidharma is átesett ezen a fázison, akkor ha elérkezik számodra is ez az időszak, megérted, és nem fogsz félni. Ha még Bodhidharma is… De ha állandóan csak csöndes, lassú sodrású folyamként ábrázolt buddhákat és tirthankarákat láttál, melyek feminin kecsességet sugároznak magukból, akkor nagyon meg fogsz ijedni, amikor rádtör az esztelen vadság, amikor oroszlánná változol. Igen! Az ember üvölteni kezd, mint az oroszlán. Rettentő zuhataggá változol.
Ezért ábrázolták a zenben a megvilágosodásnak mindinkább ezt a vad szakaszát. Persze ott is voltak buddhák a sírhelyeken, de az már a következő szakasz. Azzal már nincs annyi probléma. Amikor elcsendesedsz, már nincs több probléma. Indiában ezt a második szakaszt túlhangsúlyozták, és ez egyfajta akadállyá is lett, hisz az ember így már a legelejétől tudja, hogy a dolgok hogyan működnek. Egy buddha már egy önmegvalósult lény. Megtörténhet veled is, de abban a hézagban, ami téged és egy buddhát elválaszt, teljes őrület van.
Mi történik, amikor elfogadod és szabadjára engeded az őrületet? Magától leülepszik. A régi, a társadalom által rádkényszerített rend eltűnik, egyszerűen csak elpárolog. A régi tudás már nincs többé. Minden, amit a szentírásokról tudtál, eltűnik. Van egy nagyon híres zen kép, amin egy zen szerzetes épp az összes szentírást égeti el. Ez az első szakasz. Az ember eléget minden szentírást, eldob magától minden tudást. Minden, ami eddig a tiéd volt ostobaságnak, szemétnek tűnik. Most a saját bölcsességed kezd el felemelkedni; ezt már nem kell, hogy mástól vedd kölcsön. De beletelik egy kis időbe – épp ahogy a magocskának is idő kell, hogy kicsírázzon.
Ha képes vagy túljutni ezen a kaotikus szakaszon, akkor a második nagyon-nagyon könnyen, magától, automatikusan követi majd. Elcsendesedsz, minden lecsillapodik, pont mint a Gangesz, amint a síkságra ér. A hegyekben még üvölt, mint egy oroszlán, hatalmas magasságokból alázuhanva, óriási kavarodást okozva. De azután elér a síkságra, elhagyja a hegyeket. Most, hogy megváltozott a tér, minden csöndben folydogál. Szinte nem is látod, hogy tényleg folyik-e vagy sem. Minden úgy mozog, mintha nem is mozdulna, mintha teljes nyugalomban volna.
Érd el bensőd beteljesülését, ösztönösen, remény nélkül, nem haladva semmi cél felé, nem sietve, nem rohanva. Csak élvezd… élvezz minden pillanatodat.
 
…az út közepén aztán már csak olyan lassan és szelíden hömpölyög, mint a Gangesz;
 
Ez a szakasz a tökéletes csend, nyugalom, békesség, önuralom és hazaérkezettség minőségével bír.
Azután:
 
…végül pedig egy véget nem érő, határtalan óceánná lesz, melyben anya és fiú fénye eggyéolvad.
 
Ekkor hirtelen, de csöndesen hömpölyögve eléri az óceánt, és eggyé válik azzal – határok nélküli végtelen tér lesz. Többé nem folyó, többé nem individuális lény, többé nincs ego.
Még a második szakaszban is van egy nagyon finom, áttetsző ego. A hinduknak két szavuk van az egóra: az egyik az ahamkár, ez az ego, ez van neked is. A másik az aszmitá, a vagyok-ság – ez az ego-nélküliség. Amikor az „én vagyok” helyett csak azt mondod „vagyok”, az „én”-t elhagyod, az „én” már nincs ott, csak egy „vagyok” van, az az aszmitá. Ez egy rendkívül kifinomult, csöndes ego, senki nem érzi, mert nagyon passzív, egyáltalán nem agresszív. Nem hagy maga után semmi nyomot, mégis jelen van. Az ember érzi, hogy létezik.
Ezért hívják ezt a második szatorinak: a Gangesz csendesen hömpölyög, megtalálta otthonát, békességben van… de még mindig ott van. Ez az aszmitá. Az „én” már eltűnt, és vele együtt az összes hozzá kötődő őrület is elenyészett. Az agresszív, vad „én” nincs többé, de egy nagyon halvány, áttetsző ego még jelen van, hiszen a folyónak vannak partjai, azaz határai. Még mindig különálló, még mindig megvan az egyénisége.
Az egóval a személyiség eltűnik, de az egyéniség megmarad. A személyiség valójában a külső egy