Első fejezet: A végső megismerés
 
A mahámudrá énekében így szól Tilopa:
 
A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom:
 
Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik. 
 
 
 
A végső megismerés valójában egyáltalán nem is megismerés, hiszen maga a megismerő elvész. Amikor pedig nincsen megismerő, mit lehet mondani róla? Ki fogja elmondani? Ki fog beszámolni róla? Amikor az alany eltűnik, a tárgy szintén el kell, hogy tűnjön – a partok eltűnnek, csupán a megismerés folyama marad. A tudás jelen van, de az, aki tudja, már nincs.
Ez a baj az összes misztikussal. Eljutnak a legvégső tudáshoz, de sohasem képesek azt elbeszélni követőiknek. Nem tudják elmondani azoknak, akik az értelmükkel szeretnék azt felfogni. A misztikusok eggyé válnak a tudással. Az egész lényük róla mesél, de itt nincs lehetőség az intellektuális megértésre. Neked adhatják, ha képes vagy elfogadni. Megengedhetik, hogy megtörténjen benned, ha te is megengeded; ha befogadó vagy és nyitott. De a szavak nem használnak, a jelképek nem segítenek, az elméletek és a tanítások teljességgel haszontalanok.
A megismerés – természetéből adódóan – inkább hasonlít a megismerési folyamatra, mint magára a megismerés utáni állapotra. Ez egy folyamat – elkezdődik, de soha nem ér véget. Átadod neki magad, de sohasem birtokolhatod. Olyan ez, mint amikor egy csepp az óceánba hullik, vagy amikor maga az óceán hullik bele a cseppbe. Egy mélységes összeolvadás, egy egység – beleolvadsz és eltűnsz benne. Semmi nem marad utána, nyoma sem marad; ki fog hát beszélni? Ki fog visszatérni ebbe a siralomvölgybe? Ki jön vissza ebbe a sötét éjszakába, hogy elmondja?
A világ összes misztikusa mindig teljesen tehetetlennek érezte magát élményeik szóbeli átadásával kapcsolatban. A lelki érintkezés lehetséges, de a közlés nem. Ezt a kezdet kezdetén meg kell érteni. A lelki közösség egy teljesen más dimenzió: két szív találkozik, ez már egy szerelemi kapcsolat. A kommunikáció fej és fej között zajlik, ez a fajta érintkezés viszont szív és szív közt – így hát ez egy érzés. A kommunikáció tudás: pusztán szavakat adhat, pusztán szavak hangzanak el, és így pusztán szavak érkeznek és hatnak. A szavak pedig olyanok... a szavak természete olyan halott, hogy semmit, ami élő nem lehet a segítségükkel átadni. Még a mindennapi életben is… hagyjuk most a legalapvetőbb misztikus élményeket, mert a mindennapi élet tapasztalásai során is, van úgy, hogy amikor megélsz egy tökéletes pillanatot, egy pillanatnyi örömmámort, amikor valóban érzel valamit és valóban átalakulsz, akkor hirtelen lehetetlenné válik, hogy ezt szavakkal kifejezd.
Gyermekkoromban mindig elmentem kora reggel a folyóhoz. Egy kis faluban éltünk, ahol a folyó olyan nagyon lassú, mintha nem is folyna egyáltalán. Amikor pedig még olyan korán van, hogy fel sem kelt a nap, olyan hallgatag és lusta az a folyó, hogy tényleg nem lehet látni a mozgását. Reggel, amikor még nincs ott senki, amikor a fürdőzők sem érkeztek még meg, minden rendkívül csöndes. Még a madarak sem énekelnek – nem hallatszik semmi hang olyan korán, egyedül a némaság uralkodik. A mangófák illata terjengett mindenfelé a víz fölött.
Odajártam, a folyó legtávolabb eső kanyarulatához, csak hogy ott üljek, csak hogy ott legyek. A jelenléten kívül semmi másra nem volt szükség, olyan gyönyörű élmény volt. Megfürödtem, úsztam, és mire a nap felkelt, átértem a másik partra, a homoktengerhez. Ott megszárítottam magam a napon, feküdtem, néha el is aludtam.
Amikor hazaértem, az édesanyám mindig azt kérdezte:
– Mit csináltál egész reggel?
– Semmit – válaszoltam, hiszen tulajdonképpen tényleg nem csináltam semmit.
– Hogy lehetséges ez? Négy órán keresztül voltál el, hogy lehet, hogy semmit sem csináltál? Biztosan csináltál valamit – és valójában igaza volt, viszont én sem alaptalanul mondtam, amit mondtam.
Egyáltalán semmit sem tettem. Egyszerűen csak ott voltam a folyóval, tétlenül, és hagytam a dolgokat megtörténni magam körül. Ha kedvem támadt... ne feledjétek, ha kedvem támadt hozzá, akkor úsztam, de ez nem egy cselekvés volt a részemről, semmit sem erőltettem. Ha elálmosodtam, akkor elaludtam. A dolgok történtek, de cselekvő nem volt. A szatorim első élményei ott kezdődtek, annak a folyónak a közelében: cselekvés nélkül, egyszerűen csak jelen voltam, miközben milliónyi dolog történt.
– Mégiscsak csináltál valamit! – erősködött tovább anyám.
– Jól van, megfürödtem, azután megszárítkoztam a napon – mondtam hát, ami végre elégedettséggel töltötte el. Engem viszont nem, hiszen ami történt, azt nem fejezi ki a „megfürödtem” szó. Ez olyan silánynak és fakónak tűnik így. Játszadozni a folyóban, sodródni a folyóban, úszkálni a folyóban olyan mélységes élmény volt. Egyszerűen azt mondani, hogy „megfürödtem”, nem magyaráz meg belőle semmit. De az, hogy „odamentem, sétáltam a parton, majd üldögéltem”, szintén nem adja át az érzést.
Még a mindennapokban is érezhető a szavak hiábavalósága. Ha pedig ezt mégsem érzed, az azt jelenti, hogy még nem éltél igazán, hogy eddig túlságosan felületesen éltél. Ha bármi, amit valaha is megéltél elmondható szavakkal, az azt jelenti, hogy soha nem éltél.
Amikor először történik veled valami, ami a szavakon túl van, azt mutatja, hogy az élet épp megtörtént veled; az élet bekopogtatott az ajtódon. Amikor pedig a leghatalmasabb élmény kopogtat az ajtódon, egyszerűen eltűnsz a szavak birodalmából – megnémulsz, nem jut eszedbe a beszéd, egyetlen szó sem keletkezik benned. Bármi, amit ilyenkor mondasz olyan rettentő tompának, élettelennek, értelmetlennek és jelentéktelennek tetszik, hogy úgy érzed, méltánytalan vagy a veled megtörtént élménnyel szemben. Erre mindig emlékezz, hiszen a mahámudrá az utolsó, a végső élmény.
A mahámudrá a világegyetemmel átélt tökéletes orgazmus. Ha szerettél már valakit és néha éreztél vele egyfajta összeolvadást, eggyéválást, akkor tudod, hogy ilyenkor a kettő nem kettő többé. A testek ugyan különállók maradnak, de valami hidat alkot közöttük, és így legbelül eltűnik a kettősség. Egy életenergia vibrál mindkét pólusnál – csak akkor értheted meg, hogy mi az a mahámudrá, ha ez már megtörtént veled. A mahámudrá a legmélyebb mélységeket és a leghatalmasabb magasságokat foglalja magában. Így az a mindenséggel, az univerzummal átélt orgazmust, a létezés forrásába való beolvadást jelenti.
Ez pedig a mahámudrá éneke. Csodálatos, hogy Tilopa éneknek nevezte, mert csak elénekelni tudod, de nem tudod elbeszélni. Csak eltáncolni tudod, de nem mesélhetsz róla. Ez egy olyan áthatolhatatlan jelenség, amelyből az éneklés talán képes közvetíteni egy darabkát – nem az, amit énekelsz, hanem az, ahogyan énekeled.
Sok misztikus egyszerűen csak táncolni tudott ezután a végső élmény után, másra képtelenek voltak. Az egész lényük és testük beszélt; test, szellem és lélek – mindhárman részt vettek a kommunikációban. Táncoltak, de azok a táncok nem mindennapi táncok voltak. Tulajdonképpen az összes tánc ezek miatt a misztikusok miatt született meg, hisz ez az extázis, a boldogság, a gyönyör közvetítésének egy módja. Az ismeretlen egy darabja behatol az ismertbe, a túlvilág egy része eljön a Földre – mi mást tehetnél? Eltáncolhatod, elénekelheted. Ez a mahámudrá éneke.
De ki fogja elénekelni? Tilopa nincs többé. Az orgazmikus érzés maga az éneklés. Ez nem Tilopa éneke, Tilopa már nem létezik. Maga a tapasztalás vibrál és énekel. Ezért hát a mahámudrá éneke az extázis éneke, hisz az extázis valójában az éneklés. Tilopa nem tehet semmit, Tilopa nincs is jelen, Tilopa már felolvadt. Csak ha a kereső már eltűnt, akkor érhető el a cél. Csak ha a tapasztaló nincs többé, akkor jelenik meg a tapasztalat. Keress – és sohasem találhatod meg, amit keresel, hiszen a keresésen keresztül a kereső erősödik benned. Ne keress – és megtalálod. Pontosan a keresés, a rá irányuló törekvés válik a gáttá, hiszen minél többet kutatsz, annál jobban megerősödik az ego: a kereső. Ne keress!
Ez a mahámudrá énekének legmélyebb üzenete: ne keress, maradj pontosan olyan, amilyen valójában vagy, ne menj sehová. Soha senki nem juthat el Istenhez, senki nem képes megtalálni, mert senki nem ismeri az utca-házszámot. Hová mennél? Hol fogod megtalálni az isteni jelenséget? Ehhez nincs térkép, nincs út és nincs senki, aki elmondaná, hol találod Őt. Nem, soha senki nem találhatja meg Istent. Mindig fordítva történik: Isten jön el tehozzád. Minden alkalommal, amikor készen állsz, kopogtat az ajtódon, mindig Ő kutat fel téged, ha már felkészültél. Ez a felkészültség pedig nem más, mint egyfajta befogadás. Amikor teljesen befogadóvá válsz, ha nincs már ego, akkor egy üres szentéllyé változol, ahol nincs többé senki.
Tilopa azt mondja a dalban: válj olyanná, mint egy üres bambusznád, amiben semmi nincsen. És hirtelen, abban a pillanatban, amikor üres bambusznáddá változol, az isteni ajkak körbefognak és az üres bambusznád fuvolaként szólal meg, a dal elkezdődik – ez a mahámudrá dala. Tilopa üres bambusznáddá változott, Isten eljött, a dal pedig elkezdődött. Így hát ez nem Tilopa éneke, hanem magáé a végső megismerésé.
Egy fontos dolgot azonban tudnunk kell, mielőtt belépnénk ebbe a csodálatos jelenségbe. Nem sokat tudunk Tilopáról, hiszen a hozzá hasonló emberekről tényleg nem lehet sokat tudni. Nem hagynak maguk után nyomot, nem válnak a történelem részeseivé. Félrevonultan élnek, nem kapcsolódnak azokhoz az irányzatokhoz, amelyeket az emberiség éppen képvisel, nem foglalkoznak ezzel. Az egész emberiséget a vágyakozás motiválja, a Tilopához hasonlóak pedig a vágynélküliség felé veszik útjukat. Egyszerűen kilépnek az emberiség történelmének fő vonulataiból.
És minél inkább eltávolodnak ezektől a vonulatoktól, annál inkább misztikussá válnak. Olyanok, mint a mítoszok; létezésük többé nem időbeli esemény. Ennek így is kell lennie, hiszen az idő dimenzióján túl mozognak, az idő dimenzióján túl léteznek – az örökkévalóságban élnek. Egyszerűen eltűnnek az emberiség megszokott dimenzióiból, elpárolognak. Az a pillanat, amikor elillannak, csakis az a pillanat, amire visszaemlékszünk – annyi időre válnak a mi részeinkké. Ez az, amiért nem lehet sokat tudni arról, ki is volt Tilopa valójában.
Pusztán ez a dal létezik. Az ő ajándéka, amit a tanítványának, Náropának adott. Egy ilyen ajándékot csak akkor lehet átadni, ha mester és tanítvány között mély, meghitt szerelmi viszony van. Képesnek kell lenni egy ilyen ajándék elfogadására. Ezt a dalt Náropának, a tanítványának ajándékozta. Mielőtt azonban Náropa ezt megkapta volna, millió módon próbára tette őt, a hitét, a szeretetét, a bizalmát. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmiféle kétség nem létezik benne, még a legapróbb kétely sem, amikor a szíve teljességgel megtelt bizalommal és szeretettel, akkor kapta meg ezt a dalt.
Én is azért vagyok itt, hogy elénekeljek egy dalt, de csak akkor kaphatjátok meg ezt az ajándékot, hogyha felkészültetek. Ez a felkészültség pedig azt jelenti, hogy mindenfajta kétség eltűnik az elmétekből. Nem szabad elnyomni, nem szabad a legyőzésével próbálkozni, mert még ha le is győzöd, az nem tűnik el. Elnyomva ugyan, de része marad a tudatalattidnak, és továbbra is hatni fog rád. Ne küzdj a kétkedő elméd ellen, ne nyomd el. Tedd pontosan az ellenkezőjét, vigyél egyre több és több energiát a bizalomba. Egyszerűen csak légy közömbös a kétkedő elméddel kapcsolatban, mást nem tehetsz.
A közömbösség a kulcs: egyszerűen legyél közömbös. Ott van – hát fogadd el. De vigyél mindig több energiát a bizalomba és a szeretetbe, mert ez ugyanaz az energia, ami kétellyé válik; pontosan ugyanaz táplálja a bizalmat is. Maradj közönyös a kétséggel szemben. Abban a pillanatban, amikor közömbössé válsz, az együttműködésed megtörik, már nem táplálod, hiszen mindent a figyelmeddel tudsz életben tartani. Így hát a figyelem – még akkor is, ha a kételyeid ellen vagy – veszélyessé válik, mert az a táplálék, az a te közreműködésed bennük. Egyszerűen csak közönyössé kell válni: sem érte, sem ellene. Ne kételkedj, és ne is küzdj a kételyeid ellen.
Először is három szó jelentését kell megérteni. Az egyik a „kétség”, a másik a „hit” és a harmadik a „bizalom”, amit Keleten sraddha-ként ismernek. A kétség bármivel kapcsolatban egy negatív magatartást jelent. Bármire, ami elhangzik, először negatívan tekintesz. Ellene vagy és okokat is fogsz találni, képes leszel azokat racionalizálni, hogy igazold az ellenállásodat. Azután ott van a hívő agy. Pontosan ugyanolyan, mint a kételkedő agy, csak épp fejjel lefelé, nincs sok különbség. Ez az agy pozitívan tekint a dolgokra és arra próbál indokokat, ésszerűsítést találni, hogy ezt a hozzáállást támassza alá. Az agy, amely kételkedik, elfojtja a hitet, és amelyik hisz, elfojtja a kételyt – de mindkettő ugyanabból van, nincs köztük minőségi különbség.
Végül van egy harmadik agy, amelyiknek a kételyei egyszerűen eltűntek, és ha a kételyek eltűnnek, a hit is eltűnik. A bizalom nem hit, hanem szeretet. A bizalom nem lehet hit, mert az nem csupán egy fél, hanem maga a teljesség. A bizalom nem hit, hiszen nincs benne kétség – miért kellene hát bármit elhinni? A bizalom egyáltalán nem egy indoklás: sem valaminek a létét, sem a nemlétét nem próbálja racionalizálni, egyik utat sem választja. A bizalom azt jelenti, hogy természetesnek veszel valamit, mély bizonyosságérzeted van, és szeretsz. Erre nem találsz semmilyen magyarázatot, egyszerűen csak úgy van. Mit tehetnél?
Ne építs fel magadban hitet a bizalom ellenében. Csak legyél közömbös a hittel és a kétséggel szemben is, és áraszd az energiáidat mindinkább a szeretet felé. Szeress jobban, szeress fenntartás nélkül. Ne csak engem szeress, hiszen ez lehetetlen: hogyha szeretsz, egyre többet és többet szeretsz. Amikor szeretsz, egyszerűen egy szeretetteljesebb életet élsz – nem csupán a mester iránt érzed ezt, hanem minden iránt, ami körülvesz: a fák és a kövek iránt, az égbolt és a föld iránt is. Te magad, a lényed, a létezésed minősége változik át egy szeretetjelenséggé. Ekkor megjelenik a bizalom. Csakis akkor, ha egy ilyen mély bizonyosság van benned, kaphatsz meg egy olyan ajándékot, mint amilyen a mahámudrá éneke. Amikor Náropa felkészült, Tilopa ezt az ajándékot adta neki.
Ne felejtsd el, hogy egy mester közelében nem a fejedet használod. A kétséghez és a hithez is gondolati úton jutsz el. Egy mesternél azonban a szíved mutatja az utat. A szíved pedig nem ismeri a kétséget és nem tudja, mit jelent az, hogy „hinni” – csak a bizalmat ismeri. A szív olyan, mint egy kisgyermek: belekapaszkodik az apja kezébe, és az apa akárhova mehet, a gyerek követi anélkül, hogy hinne vagy kételkedne – ő még ártatlan. A kétely egy fél, a hit egy másik fél. A gyerek azonban még egységes, egyszerűen csak megy arra, amerre az apja viszi. A tudatosság legmagasabb fokának ezeket az ajándékait csak akkor kaphatja meg a tanítvány, ha ilyen gyermekké válik.
Akkor nyerheted el a tudatosság leghatalmasabb csúcsait, amikor a befogadás legmélyebb völgye vagy. Csakis egy völgy tud befogadni egy hegycsúcsot. A tanítványnak teljesen femininné, befogadóvá, a nő méhéhez hasonlóvá kell válnia. Csak akkor bukkanhat fel egy olyan jelenség, ami ebben a dalban is megjelenik.
Tilopa a mester, Náropa a tanítvány, és Tilopa így szól:
 
A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom…
 
Minden szó és szimbólum felett áll, az összes szón és szimbólumon túl. De hogyan lehet akkor elmondani? Hogyha valóban fölötte áll a szavaknak és jeleknek, hogyan lehet elmondani? Létezik rá mégis mód? Igen, létezik: ha létezik egy Náropa, akkor van rá mód. Ha tényleg létezik egy tanítvány, akkor van rá mód. A tanítványon múlik, vajon megjelenik-e a lehetőség, vagy sem.
Ha a tanítvány oly befogadó, hogy már nincsenek saját gondolatai – nem ítélkezik a jó és rossz kategóriái alapján, nincsenek saját gondolatai, lemondott róluk a mesterért. A tanítvány most már pusztán fogékonyság, egyszerű üresség, készen arra, hogy feltétel nélkül üdvözöljön bármit, amit kap – akkor a szavakra és szimbólumokra többé nincs szükség, akkor képes vagy a befogadásra. Hallgathatod a szavak közötti üzenetet, olvashatod a sorok közötti jelentést – a szavak már csupán az ürügyet szolgáltatják. Az igazi lényeget mindig a szavak között találod meg.
A szó csak egy trükk, egy eszköz. Az igazi jelenség úgy követi a szavakat, mint egy árnyék. És ha túlságosan az agyadban élsz, akkor a szavakra fogsz hallgatni, így az üzenet nem jut el hozzád. Ha azonban egyáltalán nem a gondolataid vezetnek, akkor a szavakat követő titokzatos, nagyon finom árnyak, amelyeket csak a szív láthat meg, a láthatatlan árnyak, a tudat láthatatlan hullámai, rezgései… a kommunikáció azonnal megjelenik.
Ne feledd, Tilopa azt mondja:
 
…de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom…
 
Azt, ami elmondhatatlan, el kell mondani egy tanítványnak. Amit lehetetlen elmondani, ami teljességgel láthatatlan, azt láthatóvá kell tenni egy tanítvány számára. Ez nem csak a mesteren múlik – sokkal inkább múlik a tanítványon.
Tilopa szerencsés volt, hogy megtalálta Náropát. Volt néhány mester, kevésbé szerencsések, akik soha nem találtak rá egy Náropához hasonló tanítványra. Így hát, bármit értek is el, az örökre eltűnt velük, hisz senkinek sem adhatták át.
Néha egy mester mérföldek ezreit tette meg, hogy rátaláljon egy tanítványra. Tilopa Indiától Tibetig vándorolt, hogy megtalálja Náropát, hogy találjon egy tanítványt. Tilopa végigbarangolta Indiát, és képtelen volt egy olyan szintű embert találni, aki el tud fogadni egy ilyen ajándékot, aki értékelne egy ilyen ajándékot, aki képes azt magába szívni és rajta keresztül újjászületni. És Náropa, ahogy megkapta az ajándékot, teljesen átalakult. Azt mondják, akkor Tilopa így szólt Náropához:
– Most menj, és keresd meg a saját Náropádat!
Náropa szintén szerencsésen megtalálta tanítványát, úgy hívták, Márpá. Márpá is szerencsés volt, ő is talált egy tanítványt, az ő neve Milarépa volt. Ekkor azonban a hagyomány eltűnt, nem került elő több hasonló rátermettségű tanítvány. Sokszor megtörtént már, hogy egy vallás megjelent a Földön, majd eltűnt a semmibe, és sokszor meg is fog még történni. Egy vallás nem válhat egyházzá, egy vallás nem válhat szektává. Egy vallás a személyes kommunikációtól függ, egy mély és bensőséges kapcsolattól. Tilopa vallása csupán négy generáción keresztül létezett, Náropától Milarépáig – azután eltűnt.
A vallás pont olyan, mint egy oázis: a sivatag határtalan, és néha a sivatag egy-egy picike részén oázis tűnik fel. Amíg él, kutatod, amíg ott van, iszol belőle – és ez rendkívül ritkán fordul elő.
Jézus sokszor mondta a tanítványainak: „Egy kis ideig még itt vagyok. És addig én vagyok a kenyér, amit megehettek, és a bor, amit megihattok. Ne szalasszátok el ezt a lehetőséget!”
Hiszen akár ezer év is eltelhet, amíg egy Jézushoz hasonló ember újra feltűnik. A sivatag határtalan. Az oázis néha megjelenik, azután eltűnik, és mivel az oázis az ismeretlenből tűnik elő, szüksége van arra, hogy lehorgonyozhasson a Földön. Ha nincs horgony, akkor nem tud itt maradni. Náropa egy ilyen horgony.
Ugyanezt szeretném mondani én is: egy kis ideig még itt vagyok, ne szalasszátok el a lehetőséget! Hiszen olyan jelentéktelen dolgok miatt is elszalaszthatod: ostobaságokkal, mentális hulladékokkal foglalod el magad. Gondolkodhatsz rajta, hogy vajon így van, vagy úgy – az oázis meg eltűnik hamar. Gondolkodhatsz rajta később is. Most igyál belőle, mert lesz még elég sok életed, hogy azon gondolkodj, vajon így van-e, vagy úgy. Az idő nem sürget. De addig igyál belőle, ameddig itt van.
Ha egyszer megrészegülsz Jézustól, vagy Náropától, teljesen megváltozol. Ez az átalakulás nagyon-nagyon könnyű és egyszerű, egy természetes folyamat. Pusztán arra van szükség, hogy termőfölddé válj és befogadd a magot, hogy anyaméhhé válj és befogadd a magot.
 
A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom…
 
Nem lehet kimondani: kifejezhetetlen – de egy Náropának el kell mondani. Ha csak egy tanítvány is készen áll, a mester megjelenik – meg kell, hogy jelenjen. Amikor csak feltűnik a mélységes igény, azt mindig ki kell elégíteni. Az egész létezés a legmélyebb szükségérzetedre válaszol, de ennek az érzésnek meg kell jelennie, különben anélkül mész el egy Tilopa, egy Buddha, vagy egy Jézus mellett, hogy észrevennéd.
Tilopa ebben az országban élt. Senki nem figyelt rá, pedig ő készen állt, hogy a leghatalmasabb ajándékot odaadhassa valakinek. Mi történt? És ez sokszor megtörtént már ebben az országban, úgyhogy kell, hogy legyen valami mögötte. Többször történt meg itt, mint bárhol máshol, hiszen több Tilopa született errefelé, mint bárhol máshol. De miért van az, hogy egy Tilopának Tibetbe kell mennie? Miért kell egy Bodhidharmának Kínába mennie?
Ez az ország túl sokat tud, ez az ország túlságosan is az agyával törődik. Ez az, amiért nehéz itt egy szívet találni – a bráhminok és pánditok országában, a nagy gondolkodók és filozófusok országában. Ismerik a Védákat és az Upanisadokat mind, fejből elmondják az összes szentírást: ez a gondolkodók országa. Ezért történhetett meg ez oly sokszor.
Még én is érzem, nagyon sokszor éreztem, hogy amint jön egy bráhmin, a kommunikáció nehezebbé válik. Egy olyan emberrel, aki túl sokat tud, szinte lehetetlen – hisz a tudása mögött nincs megismerés. Összegyűjt rengeteg fogalmat, elméletet, dogmát és szentírást. De ezek ahelyett, hogy virágba borítanák, inkább nehezítik a tudatosságát. Vele nem történt meg, mindet csak kölcsönzi valakitől, és minden, ami kölcsönzött, az szemét és rothadás – dobd el, amilyen gyorsan csak tudod.
Csak az igaz, ami megtörténik veled. Csakis ami benned virágzik ki, az igaz. Csak ami benned növekszik, az lehet igaz és élő. Mindig emlékezz erre: kerüld a kölcsönvett tudást!
A kölcsönvett tudás az agy eszközévé válik, hogy elrejtse a tudatlanságot – de sohasem rombolja le a tudatlanságot. És minél több tudással veszed magad körül, mélyen, legbelül, a lényed gyökerénél annál nagyobb a tudatlanság és a sötétség. Egy „nagy tudású” ember pedig, a rengeteg kölcsönvett tudásával szinte teljesen bezárja magát a tudásba, nem juthatsz át hozzá. Nagyon nehéz megtalálni a szívét, ő maga is elvesztett vele minden kapcsolatot. Így hát nem véletlen, hogy egy Tilopának Tibetbe, egy Bodhidharmának Kínába kell mennie: a magnak ilyen messze kell utaznia, ha itt nem talál termőföldet.
Emlékezz erre, mert nagyon könnyű a tudás rabjává válni – a tudás szenvedély, egy drog. És az LSD nem is olyan veszélyes, a marihuána sem olyan veszélyes, mint a tudás. Bizonyos szempontból hasonlítanak, hiszen a marihuána megsejtet valamit, ami nincs is ott, megjeleníti valaminek a teljesen szubjektív álomképét – hallucinációt okoz. A tudás ugyanilyen; a bölcsesség hallucinációját okozza benned. Elkezded azt érezni, hogy megismertél valamit, hiszen fel tudod mondani a Védákat, ismered, mert tudsz érvelni, ismered, mert nagyon logikus és éles az eszed. De ne légy bolond! A logika még senkit sem vezetett el az igazsághoz. A racionális elme csak egy játék. Mindenfajta érvelés csak a serdülőkoré.
Az élet minden érv nélkül létezik, az igazságnak pedig nincs szüksége a bizonyítékra – csak a szívedre van szüksége; nem az érveidre, hanem a szeretetedre, a bizalmadra, arra, hogy készen légy a befogadására.
 
A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll, de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy, el kell mondanom:
 
Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik.
 
Soha ennél fontosabb szavak nem hangoztak el. Próbáld megérteni minden árnyalatát annak, amit Tilopa mond.
 
Az ürességnek nincs szüksége támaszra…
 
Mindennek szüksége van segítségre, valaminek a támogatására. Csak a semmi, az üresség nem kíván magának támaszt. És ez a bölcsek legmélyebb felismerése: a léted egy nemlét. Helytelen lenne „lét”-nek hívni, hiszen az nem valami, nem is hasonlít rá. Sokkal inkább hasonlít a semmire: a határtalan, vég nélküli ürességre. Ez az anátma, az „én-nélküliség” – nem pedig egy valamilyen másfajta „én” benned.
Minden érzés, ami az „én”-hez kötődik, hamis. Minden önmeghatározás, hogy „én ez meg ez vagyok”, hamis.
Amikor a legvégsőhöz jutsz el, amikor megérkezel a legbenső maghoz magadban, hirtelen rájössz, hogy sem ez, sem az nem vagy – senki sem vagy. Te nem egy ego vagy, hanem egy végtelen üresség. Néha, amikor csak ülsz, próbálod megérezni, ki is vagy valójában – hol vagy olyankor? Haladj tovább a mélybe, és lehet, hogy megijedsz, mert minél mélyebbre ereszkedsz, annál erősebben érzed, hogy senki sem vagy, hogy te vagy a semmi. Ezért félnek az emberek a meditációtól. Mert az egy halál. Az ego halála – az ego pedig egy hamis fogalom.
Amikor kutatásai elmélyültek az anyag birodalmában, a fizika tudománya ugyanerre a következtetésre jutott. Amit Buddha, Tilopa és Bodhidharma az intuícióján keresztül megértett, arra a tudomány a külső világot tanulmányozva jött rá. Most azt mondják, nincsen tartalom – a tartalom az „én”-nel párhuzamba állítható fogalom.
Egy kő létezik. Érzed az anyagiságát. Megütheted vele valakinek a fejét, az vérezni kezd, az illető talán bele is hal – ez nagyon is anyagi. De kérdezd csak meg a fizikusokat, és azt fogják mondani, hogy tartalom nélküli, nincs benne semmi. Azt fogják mondani, hogy ez csak egy energia-jelenség: sok-sok egymást keresztező energiaáramlat a kőben azt az érzetet kelti, hogy anyag. Épp, ahogy egymást keresztező vonalakat rajzolsz egy papírlapra: ahol a vonalak keresztezik egymást, ott egy pont jelenik meg. A pont nem volt ott. Két vonal metszésében megjelenik egy pont, sok vonal azonos helyű metszésénél pedig egy nagyobb pont. Tényleg ott van az a pont? Vagy pusztán a kereszteződő vonalak keltik azt az érzetet, hogy ott van?
A fizikusok azt mondják, hogy az egymást metsző energiaáramlatok alkotják az anyagot. És ha megkérdezed, milyenek is azok az energiaáramlatok, a válasz az, hogy nem anyagiak, nincs súlyuk, tehát anyagnélküliek. Egymást keresztező nem anyagi vonalak keltik az anyag illúzióját, az olyanét, mint amilyen egy kő.
Legbelül nincs senki, pusztán energiavonalak mozognak egymást keresztezve, és ez azt a képzetet kelti, hogy van „én”. Buddha huszonöt évszázaddal Einstein előtt rájött erre. Buddha azt szokta mondani, hogy az „én” olyan, mint egy hagyma: ahogy elkezded hámozni, lejön egy réteg, de ott van egy másik. Folytatod tovább a hámozást, rétegről rétegre, és végül mi marad? Meghámoztad az egész hagymát és semmit sem találtál legbelül.
Az ember pont olyan, mint egy hagyma. Elkezded lefejteni a gondolati, érzelmi rétegeket, és végül mit találsz? A semmit. Ennek a semminek nincs szüksége segítségre. Ez a semmi önmagában létezik. Ezért mondja Buddha, hogy nincs Isten – mert nincsen szükség rá, hiszen Isten csak egy segítség. Buddha azt mondja, nem létezik teremtő, mert a semmit nem kell megteremteni. Ezt a fogalmat a legnehezebb felfogni, hacsak meg nem tapasztalod.
Ezért mondja Tilopa:
 
A mahámudrá minden szó és minden szimbólum felett áll…
 
A mahámudrá a semmi megtapasztalása – egyszerűen nem létezel. Ha pedig nem létezel, ki fog szenvedni? Kinek lesznek fájdalmai, szorongásai? Ki lesz levert és szomorú? És ki boldog és derűs? Buddha szerint, ha boldognak érzed magad, ismét szenvedés áldozata leszel, hiszen még mindig itt vagy. Amikor már nem létezel egyáltalán, amikor végleg eltűnsz, akkor nincs többé szenvedés és boldogság – és ez az igazi boldogság. Onnan nem zuhanhatsz vissza. Ha a semmit elnyered, mindent elnyertél.
Minden erőfeszítésem arra irányul, hogy elvezesselek benneteket ehhez a semmihez, hogy elvezesselek a tökéletes ürességbe.
 
Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik.
 
Először is azt kell megérteni, hogy az „én” fogalmát az agy teremti – nincsen benned „én”.
Az történt egyszer, hogy egy király meghívott magához egy neves buddhistát, egy megvilágosodott embert, hogy tanítsa őt. A buddhista szerzetest Nagaszennek hívták, a király pedig Nagy Sándor birodalmának alkirálya volt. Amikor Nagy Sándor visszatért Indiából, Minandert – indiai nevén Milandát – hagyta itt maga helyett uralkodni. Milanda megkérte hát Nagaszent, hogy jöjjön és tanítsa őt. Felettébb kíváncsi volt, mert már sok történetet hallott Nagaszenről, és az udvarban is számos szóbeszéd járta: „Nagyon különös jelenség! Ritkán történik meg, hogy egy ember tudata virágba borul, de vele megtörtént. Valami ismeretlen illat lengi körül, egyfajta rejtélyes energiamező fogja körbe. A földön jár, mégis elszakadt tőle már.” A király kíváncsi lett rá, hát meghívta magához.
A küldönc azonban felettébb zavartan tért vissza, mert Nagaszen ezt üzente a királynak:
– Rendben van, ha a király meghívja Nagaszent, Nagaszen elmegy. De mondd meg neki, hogy Nagaszen nem létezik. Ha meghív engem, elfogadom, de mondd meg neki pontosan, hogy én nem létezem. Én többé nem vagyok.
A küldönc nagyon összezavarodott, hiszen ha Nagaszen nincs többé, akkor ki fog eljönni? Milanda szintén tanácstalan lett és így szólt:
– Ez az ember talányokban beszél, de hadd jöjjön!
Milanda görög volt, a görög gondolkodásmód pedig alapvetően logikus természetű.
Csupán két típusú gondolkodásmód létezik: az indiai és a görög. Az indiai a határok nélküli, sötét mélységekbe ereszkedik, ahol minden ködös és elmosódott. A görög gondolkodásmód egy logikus és világos talajon áll, ahol mindennek megvan a helye és a szerepe. A görög gondolkodás az ismertben mozog. Az indiai ezzel szemben az ismeretlenben, sőt, még inkább a megismerhetetlenben. A görög gondolkodás teljes mértékben racionális, az indiai teljességgel ellentmondásos. Tehát ne zavarjon, ha sok ellentmondást fedezel fel bennem, mert így van ez… Keleten az ellentmondás a megismeréshez vezető út.
Milanda így szólt:
– Ez az ember elég irracionálisnak tűnik. Olyan, mintha megőrült volna. Ha nem létezik, hogyan lenne képes eljönni? De csak jöjjön, majd meglátjuk! Belátja majd, hogy pusztán a megjelenése itt azt bizonyítja, hogy létezik.
Nem sokkal később megérkezett Nagaszen. Milanda a kapuban fogadta őt, majd így szólt:
– Ezt most nem egészen értem! Te azt mondtad, hogy nem létezel, most mégis itt vagy?!
– Még mindig ezt állítom. Beszéljük hát meg itt!
Tömeg gyűlt köréjük, az egész udvar odasereglett, majd Nagaszen azt mondta:
– Te kérdezel.
– Először is mondd meg nekem, ha valaki nem létezik, hogyan képes eljönni? Ha nem létezik, akkor lehetőség sincs arra, hogy eljöjjön. Te eljöttél, ebből egyenesen következik, hogy vagy – mondta Milanda.
Nagaszen nevetett, majd így szólt:
– Nézd ezt a rathát – mutatott az ökör hajtotta szekerére, amin jött. – Nézd ezt! Úgy hívod, ratha, szekér.
– Így van – válaszolta Milanda.
Akkor Nagaszen azt mondta a tanítványainak, hogy kössék el az ökröket. Amikor az ökröket elterelték, megkérdezte:
– Mondd, ezek az ökrök a ratha?
– Természetesen nem – mondta Milanda.
Akkor egymás után mindent leszedtek a szekérről, egyenként az összes különálló részt. A kerekeket is leszerelték, Nagaszen pedig azt kérdezte:
– És ezek a kerekek a szekér?
– Természetesen nem – válaszolt Milanda.
Amikor mindent elhordtak és semmi sem maradt, Nagaszen azt kérdezte:
– Hol van a szekér, amin idejöttem? Láthattad, hogy nem vittük el. Mindenről, amit elvittünk, azt állítottad, hogy az nem a szekér. Hol van hát az a szekér?
Nagaszen így folytatta:
– Csakúgy, ahogyan ez a Nagaszen létezik: fejtsd le róla a rétegeket, és eltűnik.
Csak összevissza cikázó energiaáramlatok: szüntesd meg a vonalakat, és a pont is eltűnik. A szekér pusztán különböző részekből álló szerkezet.
Te szintén különböző részekből álló szerkezet vagy, az „én” is egy különböző részekből álló szerkezet. Fejtegesd le ezeket a részeket, és az „én” eltűnik. Ezért van, hogy amikor a gondolatok eltűnnek a tudatból, nem mondhatod, hogy „én” – hiszen nincs ott már „én”, csak egy légüres tér. Amikor az érzések eltűnnek, a személyiség teljesen megszűnik. Létezel és mégsem létezel: csak egy határok nélküli hiány, üresség vagy.
Ez önmagad végső megvalósítása, ez az állapot a mahámudrá, mert csak ebben az állapotban élhetsz át orgazmust a mindenséggel. Nincsenek többé határok, nincs „én”, nincs választóvonal, ami megosztana.
A mindenségnek nincsenek határai. Olyanná kell válnod, mint amilyen a mindenség – csak ekkor jöhet létre a találkozás, az eggyéolvadás. Amikor üres vagy, nincsenek korlátaid. Hirtelen átváltozol, és te vagy a mindenség. Amikor nem vagy, akkor te vagy a mindenség. Amikor vagy, egy rút egóvá válsz. Amikor nem vagy, tiéd a lét összes dimenziója, hogy legyél.
De ezek ellentmondások. Próbáld hát megérteni: válj egy kicsit olyanná, mint Náropa, különben ezek a szavak és szimbólumok semmit nem fognak jelenteni neked. Hallgass engem bizalommal. És amikor azt mondom, hallgass bizalommal, úgy értem: én tudom. Ez így van. Tanúja vagyok. Tanúja vagyok, hogy így van. Talán van, amit nem lehet szavakkal elmondani, de ez még nem jelenti azt, hogy nem létezik. Lehet, hogy elmondasz valamit, de az még nem jelenti azt, hogy tényleg létezik, amit elmondtál. Beszélhetsz valamiről, ami nincs, és lehet, hogy nem tudsz valami olyasmiről beszélni, ami pedig van. Én tanúsítom ezt, de csak akkor érthetsz meg, ha egy Náropa vagy, hogyha bizalommal hallgatsz engem.
Én nem egy elméletet tanítok. Egyáltalán nem érdekelt volna Tilopa, ha nem ez lett volna a saját élményem is. Tilopa jól mondta:
 
Az ürességnek nincs szüksége támaszra, a mahámudrá a semmin nyugszik.
 
A semmin nyugszik a mahámudrá. A mahámudrá szó szerint a leghatalmasabb gesztust jelenti, a legvégső gesztust, a legutolsót, amit tehetsz – azon túl semmi sem lehetséges. A mahámudrá a semmin nyugszik. Légy te a semmi, és akkor mindent elértél. Meghalsz, és istenné válsz. Eltűnsz, és a mindenséggé változol. Itt semmivé lesz a csepp, ott egy óceán születik.
Ne ragaszkodj magadhoz! Ez az, amit az összes elmúlt életed során csináltál: kapaszkodtál és rettegtél, hogy ha nem kapaszkodsz az egóba, le kell majd nézned, és ott egy feneketlen mélységet találsz…
Ezért ragaszkodunk apró dolgokhoz, nem vagyunk képesek elszakadni a valóban jelentéktelen dolgoktól. Maga a ragaszkodás csak azt bizonyítja, hogy te is tudatában vagy egy hatalmas benső ürességnek. Szükséged van valamire, hogy belekapaszkodhass, de ez a kapaszkodás a szamszárád, a gyötrelmed. Hagyd magad belezuhanni a mélységes mélybe. Amint hagyod magad a mélységbe zuhanni, magad változol át a mélységgé. Akkor már nincs többé halál, hiszen hogy halhatna meg egy mélység? Akkor már nincs vég, hiszen hogyan lehetne vége a semminek? A valaminek lehet vége, kell, hogy vége legyen – csak a semmi lehet végtelen. A mahámudrá a semmin nyugszik.
Hadd magyarázzam el ezt olyan tapasztalatok alapján, amelyekkel te is rendelkezel. Amikor szeretsz valakit, meg kell semmisülnöd. Amikor szeretsz valakit, én-nélkülivé kell válnod. Ezért olyan nehéz a szeretet. És ezért mondja Jézus, hogy Isten olyan, mint a szeretet. Ő tudott valamit a mahámudráról, hiszen járt Indiában, mielőtt Jeruzsálemben kezdett tanítani. Tibetet szintén meglátogatta, és találkozott olyanokkal, mint Tilopa és Náropa. Buddhista kolostorokban élt, és tanult arról, amit ezek az emberek úgy hívtak: semmi. Azután megpróbálta átültetni a zsidó terminológiába, amit megértett. Akkor zavarodott össze minden.
Nem ültetheted át a buddhista magyarázatokat a zsidó fogalomrendszerbe. Ez lehetetlen, mert az egész zsidó fogalomrendszer pozitív kifejezésekre épül, a buddhista pedig olyan teljesen nihilisztikus fogalmakra, mint a semmi és az üresség. De Jézus szavai itt-ott sejtetnek valamit. Azt mondja, „Isten a szeretet”. Ezzel utal valamire. De mi ez az utalás?
Amikor szeretsz, senkivé kell válnod. Ha továbbra is valaki maradsz, a szerelem soha nem jelenik meg. Amikor szeretsz valakit – akár csak egy pillanatra tűnik is fel a szerelem, és áramlik két ember között –, ott két semmi van jelen, nem két személy. Ha valaha volt bármilyen szerelem-élményed, érted miről beszélek.
Két szerelmes, vagy két semmi ül egymás mellett – csak ekkor lehetséges a találkozás, mert ilyenkor dőlnek le és tűnnek el a korlátok. Oda-vissza folyhat az energia, hiszen nincs akadály. És a szerelemnek csak egy ilyen pillanatában lehetséges az orgazmus.
Ha két szerelmes szeretkezik, és ha mindketten én-nélküliek, semmik, akkor történik meg az orgazmus. Akkor testi energiáik, egész lényük teljesen elveszíti minden identitását. Ők nem önmaguk többé – már belezuhantak a mélységes szakadékba. De ez csupán egy pillanatra történhet meg. Aztán újra magukhoz térnek, és elkezdenek kapaszkodni. Ezért kezdenek el az emberek félni a szerelemben is.
Mély szerelemben az emberek félnek, hogy megőrülnek vagy belehalnak – félnek attól, hogy vajon mi fog történni. A mélységes szakadék kinyitja száját, az egész létezésben egy űr támad, te pedig egyszerre csak ott vagy és belezuhanhatsz. Így hát az emberek megijednek a szerelemtől, és megelégszenek a szexualitással, és elnevezik a szexualitásukat „szerelem”-nek.
A szerelem nem szex. A szex megtörténhet a szerelemben: lehet része, elválaszthatatlan része is annak, de a szex önmagában nem szerelem, hanem pótszer. A szexen keresztül próbálod meg kikerülni a szerelmet. Létrehozol magadnak egy szerelemszerű érzést, de nem lépsz be a szerelembe. A szex olyan, mint a kölcsön-tudás: az egyik a tudás érzetét adja tudás nélkül, a másik a szerelem érzetét szerelem nélkül.
A szerelemben te nem létezel, és a másik sem létezik: csakis ekkor, a kettő hirtelen eltűnik. Ugyanez történik a mahámudrában. A mahámudrá egy tökéletes orgazmus az egész létezéssel.
Ezért hívják a tantrában – és Tilopa egy tantra-mester – a szerelmesek közötti mélységes intim érintkezést, az orgazmikus érintkezést mahámudrának, és ezért festik meg a mélységes orgazmusban lévő szerelmeseket a tantrikus templomokban és a tantrikus könyvekben. Ez vált a végső orgazmus jelképévé.
 
A mahámudrá a semmin nyugszik. Minden erőfeszítés nélkül, inkább lazán és természetesen…
 
Ez hát Tilopa módszere, és ez a tantra módszere: „Minden erőfeszítés nélkül…”, hiszen ha az erőfeszítés megjelenik, az ego erősödni kezd. Ha bármilyen erőfeszítést teszel, te megjelensz.
A szerelem tehát nem egy erőfeszítés, a szerelmet nem erőltetheted. Ha erőlteted, a szerelem megszűnik. Belefolysz, nem erőlteted, egyszerűen csak megengeded, hogy megtörténjen, nem erőlködsz. Ez nem egy cselekvés, hanem egy történés: „Minden erőfeszítés nélkül…”. Ugyanez a helyzet a teljességgel, a legvégsővel: nem erőlteted, egyszerűen csak vele sodródsz „…inkább lazán és természetesen”. Ilyen az út, ez a tantra alapja.
A jóga azt mondja, tégy erőfeszítést, a tantra azt mondja, ne tégy erőfeszítést. A jóga ego-orientált, és majd a végén szánja rá magát az ugrásra, de a tantra már a legelején az ego-nélküliséggel kezdi. A jóga végül elér egy olyan jelentést, egy olyan értelmet, egy olyan mélységet, hogy azt mondja a keresőinek „Most dobd el az egódat!” – de csakis a végén. A tantra azonban a legelejétől, a legeslegelső lépéstől…
Leginkább úgy szeretném fogalmazni, olyan módon, hogy ahol a jóga véget ér, a tantra ott kezdődik. A jóga tetőfoka a tantra kezdőlépése – és a tantra elvezet téged a legvégső célhoz. A jóga felkészíthet a tantrára, ez minden. Hiszen az utolsó, amit el kell érni, hogy légy könnyed, laza és természetes.
Mit ért Tilopa azon, hogy „lazán és természetesen”? Ne küzdj magad ellen, légy ellazult. Ne próbáld erkölcsi és személyiségjegyekből felépített struktúrákkal körülvenni magad. Ne fegyelmezd magad túlságosan, különben a fegyelmedből rabság válik. Ne börtönözd be önmagad. Maradj szabad, lebegj, sodródj a körülményekkel, reagálj a körülményekre. Ne egy személyiség kabátjába bújva, rögzült ideák szerint élj. Légy természetes, mint a víz – ne légy szilárd, mint a jég. Mozogj és sodródj tovább; amikor csak hív a természet, te menj. Ne állj ellent, és ne próbálj előírni semmit magadnak, a lényednek.
De az egész társadalom arra tanít, hogy igenis írj elő dolgokat: légy jó, légy erkölcsös, légy ez meg az. A tantra viszont teljesen a társadalmon kívül, a kultúrán és a civilizáción túl van. Azt állítja, ha túlságosan kulturált vagy, elveszítesz mindent, ami természetes, gépiessé válsz és nem tudsz majd lebegni, áramlani. Ezért hát ne kényszeríts magadra különböző struktúrákat – élj a pillanattal, élj tudatossággal. Ez egy nagyon nehezen felfogható dolog.
Miért próbálnak az emberek struktúrákon belül élni? Azért, hogy ne legyen szükségük a tudatosságra. Hiszen ha nincs körülötted a személyiséged, nagyon kell figyelned, mert minden pillanatban döntést kell hoznod. Nincsenek többé előre gyártott döntések, nincs már viselkedési forma. Reagálnod kell az adott helyzetre. Valami megjelenik, és téged ez teljesen felkészületlenül ér – nagyon-nagyon tudatosnak kell lenned.
Hogy elkerüljék ezt a tudatosságot, az emberek kitaláltak egy cselt, ez a csel pedig a személyiség. Belekényszeríted magad egy bizonyos típusú fegyelembe, hogy az majd vigyázzon rád, függetlenül attól, vajon éber vagy-e vagy sem. A szokásoddá teszed, hogy igazat mondasz. Szokásszerűen teszed, így nem kell aggódnod. Valaki megkérdez, te szokásodhoz híven megmondod az igazat – de a megszokásból eredő igazság halott.
Az élet pedig nem ilyen egyszerű. Az élet egy nagyon-nagyon összetett jelenség. Néha egy hazugságra van szükség, néha egy igazság nagyon veszélyes lehet, az embernek nagyon kell figyelnie. Például, ha egy hazugság segítségével egy élet megmenthető, ha egy hazugsággal másnak nem ártasz és megmenthetsz vele egy életet, mit teszel? Ha egy olyan rögzült elképzelésed van, hogy igazat kell mondanod, kioltasz egy életet.
Semmi sem ér többet, mint az élet. Nincs igazság, semmi sincs, ami többet érne az életnél. És néha az igazságod elveheti valaki életét. Mit teszel? Csak hogy megőrizd a saját jól bevált szokásaidat, sémáidat, az egód hitét abban, hogy „Én egy szavahihető ember vagyok”, feláldozol egy életet? Csak hogy szavahihető maradj, csak ezért? Ez túlzás, akkor teljesen őrült vagy! Ha egy élet megmenthető, még ha az emberek azt is hiszik majd, hogy hazug vagy, mit számít az? Miért kellene túl sokat törődni azzal, hogy az emberek mit gondolnak rólad?
Nagyon bonyolult! Nem olyan könnyű egy állandó sémát létrehozni, hiszen az élet folyamatosan mozog és változik. Minden pillanatban egy újabb helyzet bukkan elő, és az embernek reagálnia kell erre. Cselekedj teljes tudatossággal, ez minden. És hagyd, hogy a döntést a helyzet szülje, ne legyen előre meghatározott vagy előírt sémád. Ne cipelj magaddal egy beépített gondolkodásmódot, csak maradj laza, éber és természetes.
Ilyen egy valóban vallásos ember, egyébként az úgynevezett vallásos emberek egyszerűen halottak. Puszta megszokásból cselekednek, folyamatosan a szokás diktálja, hogy mit tesznek, ez pedig feltételek szabására épül, nem a szabadságra. A tudatosságnak szabadságra van szüksége.
Légy szabad: emlékezz erre a szóra, amennyire csak lehet. Hagyd, hogy áthasson. Légy szabad úgy, hogy minden pillanatban képes lehess sodródni, könnyen, a vízhez hasonlóan. Úgy, ahogy a vizet egy pohárba öntik és az felveszi annak a formáját. Nem áll ellent, nem mondja, hogy „Ez nem az én alakom.” Ha a vizet egy korsóba, vagy egy bögrébe öntik, az felveszi annak formáját. Nincs ellenállása, a víz szabad. Maradj olyan szabad, mint a víz.
Néha dél felé kell fordulnod, néha észak felé; esetenként irányt kell változtatnod. Mindig a helyzetnek megfelelően kell tovább sodródnod. De ha tudod, hogyan kell sodródni, az elég. Az óceán nincs túl messze, ha tudod, hogyan kell sodródni.
Ezért hát ne alkoss viselkedési mintákat – hiszen az egész társadalom mintákat készít, az összes vallás mintákat készít. Csak nagyon kevés megvilágosodott embernek volt elég bátorsága ahhoz, hogy kimondja az igazságot – és ez az igazság az, hogy légy szabad és természetes! Persze ha szabaddá válsz, egyben természetessé is válsz.
Tilopa nem azt mondja, hogy „Légy erkölcsös!”, hanem azt, hogy „Légy természetes!”. Ezek pedig egymással abszolút szöges ellentétben álló dimenziók. Egy erkölcsös ember soha nem természetes, nem is lehet az. Ha dühösnek érzi magát, nem lehet dühös, mert az erkölcsösség nem engedi. Ha szerelmes, nem lehet szerelmes, mert ott van az erkölcs. Mindig az erkölcsössége szerint, és nem a természete szerint cselekszik.
És én biztosan állítom, hogyha az erkölcs, és nem a természeted alapján kezdesz élni, soha nem fogod elérni a mahámudrá állapotát, mert az egy természeti állapot: a természetesség legmagasabb foka. Azt mondom, ha dühösnek érzed magad, légy dühös, de érj el közben egy tökéletes éberséget. Nem szabad, hogy a harag legyőzze a tudatosságodat, ez minden.
Hagyd, hogy a harag előtörjön, hagyd, hogy megtörténjen, de irányítsd minden figyelmedet arra, ami történik. Maradj ellazult, természetes, tudatos, és figyeld mi történik. Egy idő után azt fogod észrevenni, hogy rengeteg dolog egyszerűen eltűnt – többé nem történnek meg, annak ellenére, hogy te nem is küzdöttél ellenük. Soha nem próbáltad kiirtani őket, mégis minden további nélkül eltűntek.
Ha valaki tudatos, a harag idővel eltűnik. Egyszerűen ostobasággá válik – ne feledd, nem rosszá válik, mert a „rossz” egy túlterhelt fogalom. Egyszerűen ostobasággá válik. Nem azért nem mész bele, mert rossz, hanem mert butaság. Nem bűn, hanem hülyeség. A kapzsiság is eltűnik, mert hülyeség. A féltékenység is eltűnik, mert hülyeség.
Ne felejtsd el ezt az értékmérőt! Az erkölcs szerint van, ami jó, és van, ami rossz. A természet szerint van, ami bölcs és van, ami ostobaság. Egy olyan ember, aki természetesen él, bölcs, és nem „jó”. Az olyan pedig, aki a természetével ellentétesen él, ostoba, nem pedig „rossz”. Nem létezik semmi, ami jó, és nem létezik semmi, ami rossz. Csak bölcs és buta dolgok vannak. Ha ostoba módon élsz, kárt okozol magadnak és másoknak is, azonban ha bölcsen élsz, senkinek nem ártasz – se másoknak, se magadnak. Nincs olyan, hogy bűn, és nincs olyan, hogy erény – csak bölcsesség van. Ha ezt erénynek akarod nevezni, hát nevezd erénynek. Ha bűnnek, akkor az ostobaság – és az ostobaság az egyetlen bűn.
Hogyan lehet tehát az ostobaságodat bölcsességgé átformálni? Ez az egyedüli mód az átváltozásra: nem kényszerítheted – megtörténik, ha ellazult és természetes vagy.
 
…inkább lazán és természetesen, a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik.
 
És az ember egészen szabaddá válik. Eleinte nehéz lesz, hiszen a jó öreg szokások még feltűnnek és arra kényszerítenek, hogy csinálj valamit. Szeretnél dühös lenni, de a régi szokásod azt mondja, ilyenkor mosolyognod kell. Vannak emberek, akik mindig a mosolyuk mögé rejtik a dühüket. Ha mosolyognak, akkor biztos lehetsz benne, hogy belül dühöngnek. Titkolnak valamit, miközben hamis mosoly ül ki az arcukra. Ők a hipokriták.
A képmutató a természetével ellentétesen él: ha megjelenik benne a harag, mosolyogni kezd, ha megjelenik a gyűlölet, úgy tesz, mintha szeretne, ha gyilkos ösztönök törnek föl benne, részvétet színlel. Egy hipokrita tökéletes morállal bír – teljesen mesterséges, műanyag virág, ronda, hasznavehetetlen. Még csak nem is virág, pusztán egy színlelés.
A tantra a természetes út: légy ellazult és természetes. Nehéz lesz, hiszen a régi szokásokat meg kell törni. Nehéz lesz azért is, mert egy képmutató társadalomban kell élned. Nehéz lesz, mert mindenütt képmutatókkal kerülsz majd konfliktusba – de ezen át kell esni. Fárasztó lesz, hiszen nagyon sokat fektettek már be a hamis, mesterséges színleléseikbe. Lehet, hogy teljesen egyedül érzed majd magad, de ez csak egy múló időszak. Hamarosan mások is érezni kezdik a valódiságodat.
És ne feledd, még a harag is jobb, ha valódi, mint egy megjátszott mosoly – mert az legalább valódi. Egy olyan ember, aki nem tud igazából dühös lenni, soha nem lesz képes az eredetiségre. Egy olyan, aki dühös tud lenni, legalább eredeti, hű önmagához. Akármi is történjen, megbízhatsz benne, hogy a reakciója igazi.
Az én tapasztalatom szerint a valódi harag gyönyörű, a hamis mosoly azonban visszataszító. Az igazi gyűlöletnek is megvan a szépsége, éppúgy, ahogy egy igaz szerelemnek is, mert a szépség az igazsághoz kapcsolódik. Nem a gyűlölethez és nem a szeretethez – a szépség az igazságból ered. Az igazság bármilyen formában gyönyörű. Egy valóban halott ember szebb, mint egy életet színlelő, hisz az legalább a valódiság legalapvetőbb minőségével bír.
Mullah Naszruddin felesége meghalt, mire az összes szomszéd odasereglett, de Mullah Naszruddin teljesen közönyösen állt ott, mintha mi sem történt volna. A szomszédok kiabálni és jajveszékelni kezdtek:
– Mit állsz ott Naszruddin? Hát meghalt! Nem látod?
– Várjunk csak! Akkora hazudozó volt ez az asszony, hogy most legalább három napig várnom kell, hogy kiderüljön, ez most igaz-e vagy sem – mondta Naszruddin.
Emlékezz erre: a szépség az igazságból, a valódiságból ered. Válj eredetibbé, és te is virágba borulsz. És minél inkább eredetivé válsz, egy idő után annál többminden morzsolódik le magától. Ha egyszer rájössz ennek a módjára, akkor egyre inkább ellazulsz, mindinkább természetessé és eredetivé válsz. Tilopa így szól:
 
…a korlátok ledönthetők – ezáltal a szabadság elérhetővé válik.
 
A szabadság nincs olyan messze, csak elbújt mögéd. Ha egyszer valódivá válsz, az ajtó kinyílik. De te akkora hazudozó, akkora széltoló vagy, olyan képmutató, oly mélyen hamis – ez az, amiért úgy érzed, hogy a szabadság nagyon-nagyon messze van. Pedig nincs. Egy igaz lénynek a szabadság egyszerűen természetes. Pont olyan természetes, mint bármi más.
Ahogyan a víz folyik az óceán felé, ahogy a pára száll fel az ég felé, ahogy a nap forró és a hold hűvös – oly természetes a szabadság egy igaz lénynek. Ezzel nincs mit hencegni. Nem arról szól, hogy majd eldicsekedhetsz másoknak azzal, amit elértél.
Amikor Lin Chi-t megkérdezték:
– Mi történt veled? Az emberek azt mondják, hogy megvilágosodtál.
Akkor ő megvonta a vállát és azt válaszolta:
– Mi történt? Semmi. Fát vágtam az erdőben, vizet hordtam az asramba a kútról. A fát azért vágtam, mert közeleg a tél – vonta meg a vállát, ami pedig egy sokatmondó mozdulat.
Így folytatta:
– Semmi sem történt. Milyen ostobaságot kérdezel! Vizet hordani a kútról, fát vágni az erdőben: hisz ez mind természetes! Az élet teljesen természetes – mondta Lin Chi. – Amikor álmos vagyok, lefekszem aludni, amikor éhes vagyok, eszem. Az élet tökéletesen természetessé vált.
A tökéletes természetességed a szabadulás. A szabadulásod nem olyan dolog, amivel elhenceghetsz, hogy valami hatalmasat értél el. Semmi hatalmas, semmi különleges nincs benne. Egyszerűen csak arról szól, hogy természetes vagy, önmagad vagy.
Mit kell hát tenni?
Szokj le a színlelésről, szokj le a képmutatásról, szokj le minden olyan dologról, amit a természetes lényed köré neveltél ki – válj természetessé. Az elején nagyon-nagyon fárasztó lesz, de csak az elején. Ha egyszer hozzászoktál, mások is elkezdik majd érezni, hogy történt veled valami, mert egy igaz emberi lény óriási erő, óriási szuggesztív varázs. Elkezdik érezni, hogy történt valami: „Ez az ember már nem úgy jár, mintha közülünk való volna. Teljesen megváltozott.”. Te azonban nem jössz zavarba, mert csak a mesterséges dolgok tűnnek el.
És amint a mesterséges dolgok, színlelések, maszkok eldobása megteremti az ürességet, a természetes emberi lény kezd el áradni belőled. Helyre van szüksége. 
Légy üres, ellazult és természetes. Ez legyen legalapvetőbb elve életednek.