Akela és Szidi  

Nyirkos, ködös novemberi délelőtt. A kolozsvári ószeren most is hullámzik a tömeg. Mindenki keres, néz kutat valami után. Van is itt annyi minden, hogy csak időd, türelmed legyen keresgélni. Zaj, hangos árukínálgatás, ricsaj teszi teljessé a piac színterét, hangulatát.

Párommal, Dániellel, néha ki szoktunk járni ide. Szerettünk itt lenni, bámulni és keresgélni a sokféle kirakott, régi lim – lom, tárgy között, ahol azért sok értékes dologra is lehetett bukkanni.

A felejthetetlen egyetemi évek ideje volt. Azon a napon is, ott lökdösődtünk a hömpölygő tömegben, habár nem épp a legkellemesebb délelőttnek volt mondható. Köd szitált és néha zúzmara hullt a nyakunkba. Szürke, novemberi nap.

Amint ott nézelődtünk, egy kiskutyákkal megrakott kosár mellett haladtunk el. Öten voltak begyömöszölve a szűk helyre. Alig pár hetes, aranyos kis szőrgubancok. Ott nyöszörögtek gyenge hangocskájukkal. Kaukázusi juhászkutyák voltak.  Elhaladtunk mellettük, csak szemünkkel simogattuk és szeretgettük meg őket. Hiányzott nekik az anyjuk emlőiből csurranó édes tej. Mindketten nagy kutyabarátok vagyunk Danival. Ő, mint jövendő állatorvos motiváltabb lévén, más szemmel figyel meg egy állatot. De a közös bennünk az irántuk érzett nagy szeretet, tisztában lévén azzal, hogy mit nyújthat egy hűséges állat. Önzetlen szeretetet, odaadást, felejthetetlen emlékeket, örömteli perceket. Végig jártuk az ószert, közben az óra szépecskén haladott előre. Már dél fele járt az idő. Lábunk, mintha akaratlan is visszavezetett volna a kutyás kosárhoz. Nem szóltunk egyikünk sem, de arra vettük újból az irányt.Már csak egy kiskutya árválkodott a kosár fenekén. Átfázva didergett, egyedül, kis fekete gombszemei szomorúan néztek a világba. Sorsára várt szegényke. Jobban mondva gazdájára várt. Lehajoltam és kiemeltem a kosárból. Magamhoz öleltem, simogatva kis hófehér bundáját. Megérezve tenyerem melegét, puha kis orrocskájával szaglászni kezdett es fúrta bele fejecskéjét kezeim védelmébe.

- Vigyél magaddal! Hűséges barátod leszek, amíg élek. Ezt hallotta a szívem. Ez volt a kiskutya hallhatatlan üzenete hozzám. Dani rám nézett és én rá. Értettük egymást szó nélkül is. - Megvesszük?- Amikor megkérdeztük az árát, hajunk égnek állt. Pont egy hónapi lakbérünknek felelt meg, amit szüleinktől kaptunk. De mindent meglehet oldani, mindent le lehet győzni, ha van szeretet. Ez nagy igazság, még ebben az esetben is, ahol csak kutyaszeretetről van szó.Így lett miénk a kiskutya. Vállaltuk a hónapi koplalást és még ráadásul egy elhihető hazugságot is. Mert otthon bizony ki kellett magyarázni, honnan van a kiskutya. Szégyen a hazugság, de néha hasznos, mondja a közmondás. Így lett kitalálva a történet, hogy egy bokor aljában találtuk, csurom vizesen, egy esős, hideg este, és onnan szedtük össze szegénykét. Édesanya jó sajnálós lévén el is hitte és együtt érzett velünk, de később, amikor már cseperedni kezdett és már semmiképp nem tarthattuk magunknál a tízedik emeleti albérletünkben, haza kellett vinnünk, és ekkor már bajok kezdtek lenni, mert otthon már volt egy fekete németjuhász kutyánk. Az akkori szűk kis udvarunkra nem volt kívánatos éppen két nagy kutya. Mert Akelából hatalmas termetű kutya lesz. No, de szegényke már megvolt és hazavittük, nagy elszántsággal, lesz, ami lesz.

Amikor hazaértünk és beléptünk vele, úgy éreztem, mintha jobban hozzám bújt volna, védjél meg kisgazdám, mintha csak ezt suttogná, reszketve. Gyakorta van, hogy valami olyasmi zajlik le állat és ember között, hogy azt nem mindenki érti.

Most is az játszódott le. Ne félj semmit, ez itt édesanyám.

Ő is szeret téged. Letettem a földre és a kis fehér szőrgombolyag félénken nézett körbe. Ezek olyan pillanatok, amelyek megmaradnak örökre az emlékezetünkben. Mivel fáradt is volt, lecsukta szemecskéit és nem sokára elaludt a kis dobozában.

Másnap kitettük az udvarra, hadd barátkozzon meg Szidivel.

Nem volt épp a legbarátságosabb fogadtatás. A fekete, szintén nőstény kutya, felhúzott ínyekkel, morogva járta körbe a kis állatot. De nem bántotta mégsem. Lassan, lassan kialakult a barátság közöttük. A kiskutya gyorsan növekedett. Pár hónap alatt már utolérte nagyságban a feketét. Együtt hancúroztak, játszottak. Az idő múlásával egyre jobban kitűnt a két kutya jellembeli különbsége. Míg Szidi mindig élénk, fürge, harcra kész volt, addig Akela egy nagyon nyugodt, méltóságteljes állatként viselkedett. Ha felmérgelődött, akkor hatalmas állkapcsait félelmetesen tudta csattogtatni. Mondják, hogy ezek a fajta kutyák még a medvével is képesek megbirkózni. Néha bizony összeverekedett a két kutyakisasszony, úgy kellett a vizes tömlővel szétválasztani őket. Ez rendszerint féltékenységből vagy az ételért történt. De hát miért voltak ők kutyák? Már egy kis idő után szent volt a béke. Szeretetre vágyott mindkét állat. Különösen Akela volt szeretet éhes mindig. Ha gyengéd szóra, mosolyra vagy puszira volt szüksége, inkább hozzám fordult. Simogatásaimra beleborzongott a gyönyörűségtől. Bizalomtól csillogó szemeit le nem vette volna rólam. Egy különös kötelék alakult ki kettőnk között. Éreztem Akela más, mint a többi Aztán az évek teltek, múltak. Más házba költöztünk, amit tágas udvar és hatalmas kert vett körül. Tisztára kutya paradicsom. A két állat valóságos dísze volt a háznak. Hűségesen tették a kötelességüket. Nem is féltünk a betörőktől. Boldog életük volt és bennünket is rengeteg kedves emlékkel ajándékoztak meg. Családtagoknak számítottak, akiktől csak szeretetet kaptunk, és ők is csak ezt várták tőlünk. Mindkettő daganatos betegségben pusztult el, ami gyakori a nőstény állatoknál. Először Szidi távozott, idősebb lévén. Hatalmas űrt hagyott maga után. Nemcsak nekünk, hanem Akelának is, aki sokáig gyászolta. Kertünk végébe temettük, megadván a neki kijáró tiszteletet. Ládába tettük, letakarva, mint egy szemfedéllel, és sírt ástunk neki. Akela sokáig kijárt a kert végében és a sírhant mellett ült, naphosszat. Egy pár évre rá, ő is megbetegedett. Sok szenvedés után el kellett altatni, mert nem nézhettük a szenvedését.

Utolsó pillanataiban is kifejezte szeretetét. Fejét tenyeremhez szorította, mintha azt mondta volna”köszönöm, amit értem tettél”, aztán a meleg, barna szempár lecsukódott. Lelke elszállt az örök vadászmezőkre. Szidi mellé temettük, a nagy szomorúfűz alá. Ott alusszák örök álmukat. Csak a kutyabarátok  tudják,mit jelent ezeknek az állatoknak a tiszta,önzetlen szeretete,ragaszkodása,amit emberektől sokszor nem kapunk meg.

Horváth Éva