A beteljesült jóslat

Rettenetesen nehéz idők jártak akkoriban, amikor ez történt. Apa mesélte, aki még nagyon kicsi volt, de elég nagy ahhoz, hogy eszébe tartsa, és még öreg korában is, mint tragikomikus esetet elmesélje.

Az én drága, székely nagyapámat elvitte örökre az első világháború. Szerbiában halt meg, itthon hagyva 5 apró, kis gyereket. Hadiárváknak nyilvánították őket, de semmi segélyt nem kaptak. Pedig nagyapám hősi halált halt a fronton. A háború elől nagyanya, a gyerekekkel Magyarországra menekült. Nagykanizsán kaptak védelmet, az ottani becsületes elöljáróságtól. Nagyon is marasztalták, maradjon ott véglegesen. Itthon, Erdélyben, a háború mindent tönkre tett, csak az éhezésre jöttek volna haza. Ígérték, hogy a gyerekeket is taníttatni fogják, és segítik majd az életben. Tudni kell, hogy apai nagyanyám román asszony volt. Sosem volt világos előttem, hogy az én derék, székely nagyapám hogyan vehette el ezt a veszekedős, keményszívű, komisz asszonyt. Hosszú, dús, vörös haja egészen a sarkáig ért. Kontyban hordta, amit sokszorosan megtekert a feje tetején. Tökéletesen beszélt magyarul. De nagyanyám az Istennek sem maradt. Hazajöttek Erdélybe. A háború rettenetes nyomokat hagyott. Várta őket a kifosztott, üres ház, az éhezés. Fordultak volna vissza, de már a határokat lezártak. Sokat éheztek, rongyoskodtak. Munkalehetőség sem volt még akkor. Örültek egy kis szilvaíznek, puliszkának, keksznek. Nagyanyámról azt rebesgettek, hogy jós asszony. Nem is akármilyen! Meg tudja mondani a jövendőt! Jöttek is hozzá a román asszonyok, ilyen-olyan bajaikkal. Ő pedig jóslatot mondott a kukoricaszemekből. Eldobta az asztal tetején, és a kialakult figurákból kihámozta a „jövendőt”! Épp karácsony közeledett, akkor sem volt semmi a háznál, amiből főzni lehetett volna. Betömni a sok éhes szájat. Gondolt egyet az én nagyanyám. Épp aznap látogatta meg a komaasszonya, aki híres volt a fösvénységéről. Jövőt jósolt neki is. Éspedig elég ijesztőt! Anyagi kára lesz, de hamarosan! A szomszédban lakott, tehát tudta nagyanyám, milyen szép kakas ékeskedik az udvarán. János bátyám, aki a legnagyobb volt az 5 gyerek közül, kész volt az éjszaka folyamán a kakast nagyanyám fazekába segíteni. Főtt is belőle olyan karácsonyi húsleves, hogy jóllakott az egész család. Másnap a komaasszony: - Te Mari, hogy te milyen igazat mondtál! És panaszolja a kakas eltűnését! Nagy volt az együttérzés! Sajnálták szegényt! Szidták azt, aki tette! Édesapámnak pedig emlékezetes lett az a karácsonyi ebéd egy életre. A történteket hol végtelen szomorúsággal, hol mosolyogva mesélte el nekünk. Nem is egyszer. Én pedig hozzáfűzném:

Nagy úr az éhség, végtelenül nagy úr!