<!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } -->

Régmúlt évek fehér karácsonyának
meleg-kalács-íze mosolyg felém,
meghittségét már más adja a mának...
Az ég is csalfa napjaink telén.

Gyermekként rejtelmek lakták a házat
a szent napon, s mikor az este jött,
percek múlása fokozta a lázat:
mi rejtőzhet a zárt ajtók mögött?

Izgalom-rózsás arccal figyeltem
a hópaplan alá bújt dombokat,
a teljesség tüze hevült szívemben,
s a hűs ablakhoz nyomtam arcomat.

Időtlen pillanatba hívlak,
repülj velem most föl s alá,
nézd, nincs ereje itt a kínnak,
árnyékunkat a fény falá…

Nincs kezdet itt, véget se sejthetsz,
bíbor hangján a csönd neszel,
bár mindig mindent újra kezdhetsz,
itt bármikor Magad leszel.

Rózsák vidám bólogatásán
édes-cirógató a szél,
alkonyba hullt erőd magányán
szemedre álmot Hold mesél.

Világtenger zúgása ringat,
csöppjeként sodródsz lelkesen,
s egy vízben ébredt levél-harmat
bújik hozzád szerelmesen.