Volt egy lány, aki mindig ment a maga feje után, soha nem gondolkodott az élete percei csak peregtek egymás után. Sokan azt mondták róla, érzéketlen, sokan pedig próbáltak olyanok lenni, mint Ő. Ám, de az emberek változnak az idő, múlik… Így történt evvel a lánnyal is, ő is megváltozott. A változást egy hűvös, sötét téli este váltotta ki. Az este zord volt ám a lány meglátta ennek is a szépségét, mégpedig egy barna srácot. A fiú sem gondolkodott a lányról közömbösen. Amikor elcsattant az első csók a hideg levegő szinte felforrt körülöttük, mindenki csillogó szemekkel nézte azt a szenvedélyt, amit ez a mindennaposnak tűnő csók váltott ki, Azt mondták; „Ti egymásnak vagytok teremtve”! Ezt elhitte a srác és a lány, talán úgy vélték; igen ez így van. Ám nem lehet minden nap olyan varázslatos mely az a téli este volt. Idővel kivilágosodott, és ahogy a Nap keletről kandikált ki úgy szállt el láthatólag az a varázs is mesze a mindenségbe. Ekkor a lány nem tudta mit tegyen bízott a sorsba, hogy egyszer egy téli őszi vagy talán tavaszi szellő azt a meseszerű varázst… a hetek s hónapok teltek. A varázs nem jött a srác közömbös volt mintha az a téli este meg se történt volna.. Azon az estén annál a csóknál több nem történt… De az a csók volt maga a Világ. A lány feladta a Reményt, amikor egy este hasonló érzés töltötte el darabokra tört szívét, szinte hallani lehetett, ahogy az apró szilánkok újra egy ragyogó szívvé álltak össze. Az idő már nem olyan hideg, mint akkor már a csillagok is ragyogtak az égen, úgy érezte, hogy minden más lesz, nagyon más. A csók megint olyan varázst váltott ki, mint régen. Ekkor a lány a srácot szorosan magához szorította és kívánta, hogy ez a pillanat legyen örök, De a mondás azt tartja, hogy semmi sem tart örökké, a fiú eltűnt a messzeségbe… a lány más karjaiba kereste a boldogságot, sok hibát követett el… a még találkozott, de érezte, hogy a fiú mégsem az, mint azon a hideg és azon a csillagos téli estén. Kereste a fiú szemében azt a tüzet s szenvedélyt, de csak ürességet talált… a lány is elvesztette azt a régi, igazi mosolyát, ami szívből jött… Esténként Kitárta az ablakot a bízott a szellőben mely majd talán visszahozza a régi szenvedélyt. Már eltelt jó néhány hónap… a lány talált mást, de mindenkit elhagyott, hiszen az Ő szíve már régóta azé a barna srácé volt. Azt kívánta, hogy csak még egyszer ölelhesse magához, s akkor el tudja neki mondani azt a szót melyre minden ember, vágyik. El tudja neki mondani, hogy; Szeretlek. Igaz a szó hallatán a lány lábai is megremegnek, de ennek a barna srácnak merné mondani, ha tudná, hogy nincs hiába!