Simon Roland




A szabadság érzése I. rész




A lény felébredt mély álmából, amikor a vihar váratlanul megostromolta az ősi kastélyt és az ordításába beleremegtek a sok titkot rejtegető ódon falak. A tenger megvadult, mikor felfedezte igaz önmagát. A tágra nyílt nagy kíváncsi szemek közül elillant az álom. A villám valahol a közelben csaphatott le. A vastag rácson keresztül a szabadság hideg kék levegőjét szippantotta a tüdejébe. A tudásra szomjazó és a képzeletre érzékeny agya misztikus jeleket olvasott az eltévedt kövér esőcseppek tünékeny formáiból. Távoli fűszálak illatát hozta a nyári jéghideg szél. Az idomár már az ágyában szundikált, az alagsori börtönre ügyelő strázsák az ajtók előtt bóbiskoltak. A kastélyban szabadon mászkálhatott nappal, de estére mindig bezárták. Ő volt a fejedelem szörnye. A rabokat kellett a falon belül tartania.




A szomszédos félhomályos cellában a szolgák izgatottan és felszabadultan beszélgettek a győztes csata jutalmául felajánlott étel és ital felett. A veszteseket az épület másik részében helyezték el, elkerülve a további konfliktus kialakulását. A mennydörgés, a süvítő szél és a leszakadó ágak földöntúli zaja elnyomta a rabok kiáltásait, csak egy-egy beszédfoszlányt lehetett hallani- Én már nem bírom tovább a bezártságot, holnap kitörünk a kapun - Egy erős kéz ragadta meg a ruháját és a falhoz passzírozta az elhamarkodott küzdőt. – Maradj csendben – Betapasztotta a száját, miközben a másik öklével fenyegető mozdulatot tett. Egy újabb villám suhant át, amely táncba hívta a lobogó fáklyát. Az összeolvadó rejtélyes fény kísérteties arcokat és izzó szemeket vonultatott fel, ilyen szereplőket és helyszínt még a rémszínházak legeszesebb igazgatói sem tudtak volna kínálni a szörnyülködni vágyó nézők számára - A kastélyt övező gigászi falon íjász és lándzsás őrök sétálnak. Csak a király nagyterméből van értelme megszökni, először fel kell mászni az egyik oszlopon, majd a torony tetejéről átugrani a fa valamelyik ágára, onnan felmászni a fa csúcsára, ahonnan egy ugrással el lehet érni a sziklafalat és irány a tenger A szörnyeteg nagyon figyelt minden egyes kiejtett szóra – a harcosok feje befejezte a monológját és a ketrecben ücsörgő szörny éber kutakodó szemébe bámult, a fejedelem hűséges bestiája és a harcosok vezetője, valójában mind a ketten szolgaként sínylődtek a kastélyban – Nincs olyan ember, aki képes lenne felkúszni azon a 30 méteres oszlopok egyikén – üvöltötte a képébe az előbb elhallgatatott férfi, megfeledkezve arról, hogy ki is a főnök a csapatban.




– Ez igaz – ismerte el az elöljáró, de meg kell próbálnunk a lehetetlent - majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megfogott egy csirkecombot, egy egész kenyeret és a többiek megrökönyödött pillantásától kísérve átdobta az ételt a lénynek – Lehet, hogy elenged minket a megfelelő pillanatban – mutatott a falatozó óriási lényre, a lehetséges megmentőjükre. Annak ellenére, hogy rácsok választották el őket a halálos veszedelemtől, a felvillanó karmok és a fogak látványa megborzongatta a szolgákat és a falhoz hátráltak, - lehet, hogy darabokra fog tépni minket az őrült uraság lakodalmán, amikor szökni próbálunk - futott át a fején egy aggasztó gondolat. - Egy hetünk maradt felkészülni a nagy napra - A csapat továbbra is győztesként került ki a verekedésekből, így a legízletesebb ételekkel táplálhatták a bestiát. A szabadság lehetőségének a gondolatára szívesen feláldozták a kulináris élvezetek teljességét. Csak a létezéshez és az elvégzendő feladathoz szükséges minimális ételeket fogyasztották.




A hajnal első sugara könnyedén átbújt a szűk ablakon keresztül és megsimogatta a bundáját.

A szolgák megválasztott parancsnoka észrevette a lény szemében a szabadságra való vágyat, hiába született fogságban, ez az érzés napról napra erősebbé vált benne. A fejedelem szigorú idomárjától való félelem fokozatosan halványodott. A szökés tervezgetése és a készülődés a levegőben izzott, mint a kandallóban a parázs. A trónterem ajtaján ronda lakat éktelenkedett, a helyiség még zárva volt a nagyközönség számára, de belül már a készülődés kiszűrődő zaját hallhatták a folyosón sétálók. A nyári vihar elvonult és így a fejedelem és a neje kirándulásra indulhatott a közeli erdőbe. Vadászattal töltötték a szabadidejüket. Az esküvő napja vészesen közeledett, mint az ellenség felé hajított dárdák.




A kulcs megcsörrent a zárban, és a kinyíló ajtón keresztül elviselhetetlenül tömény fénynyaláb lépett be a szelídítő kíséretében. Összehúzta a szemét.

Felidézte az első emlékeit, amikor az idomár kivezette a fekvőhelyéről és felmentek a lépcsőn, majd a folyosón keresztül kijutottak az udvarra. Az őrök ösztönösen elhúzódtak előle, amikor a mestere vezetésével elhaladt a folyosón.




Négy évesen megmakacsolta magát, megtagadta a parancsokat, majd elrejtőzött az egyik bölcs mágust ábrázoló szobor mögé, A kőből készült varázskönyv mögött két napig sikerült észrevétlenül meghúzódnia. Az egyik takarító szolga leplezte le a lapozni készülő mágus védelmét élvező cseperedő szörnyeteget.




Az öt méter magas falon éppen váltották egymást a fegyveresek. Egy madárpár veszekedett a reszkető ágon. Megkezdődött a szokásos felkészítés, futás a falak mentén, kövek átugrálása. A madarak befejezték a civakodást és elrepültek a falon túli világba.