Arra ébredtem, hogy majdnem leestem az ülésről. Erősen megkapaszkodtam az előttem lévő székbe, így sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Előkerestem a mobilomat, öt perc múlva hat óra, tehát kis híján elaludtam. Nem ébresztett a telefon, a felismeréstől legszívesebben nyomban földhöz vágtam volna, hiszen, ha nem ébredek fel, Los Angelesben kötök ki, a busz végállomásán. Szerencsére nem ez történt, úgyhogy zsebre vágtam a mobilt, és csak ekkor lettem figyelmes néhány dologra, amely az alvásom alatt mehetett végbe. Először azt vettem észre, hogy nem lepi sötétség az utasteret, sárga, néhol kék neonlámpák világítják be. Ahogy a szemem hozzászokott a fényekhez, az üres ülések sora terült elém. Eltűnt a három utas. Biztosan leszálltak, míg aludtam. Ez a busz négy helyen áll meg a denveri állomásig. Az rendben van, hogy leszálltak, de érdekes módon fel se szállt senki. Feltűnhetett a sofőrnek az ébredésem, mert a fülkéje fölötti visszapillantóban hátranézett. Kócos, barna haja volt, és borostás arca. Amint megláttam azt az elhanyagolt tekintetét, rögtön tudtam, nem lehetett valóságos az utam eddigi lefolyása, vagyis a kollégiumból való elindulástól az elalvásomig. Furcsa volt egyedüli utasként ülni a buszon, melynek ablakán át az ismerős zöld, tájékoztató tábla jelezte a denveri határt.

-                     Megérkeztem – suttogtam, majd izgatottan felkaptam a bőröndömet, s az ajtóhoz rohantam. A sofőr megint rám pillantott a tükrön keresztül, miközben a gázra taposott. A gyorsulás ereje akkorát lökött rajtam, alig érkeztem megkapaszkodni a busz tetejéhez rögzített csőről lelógó szíjban. Mérges arccal a sofőr felé fordultam, aki velem mit se törődve tartotta az iramot. Kinéztem az üveges ajtón, épp mikor elhagytuk a város első buszváróját. A másodiknál le kell szállnom, ezért azonnal megnyomtam a jelzőgombot, amely búgásszerű hanggal közölte a sofőrrel a leszállási szándékomat. Vészesen közeledtünk az utazási célomhoz, annyira koncentráltam a megállóoszlop táblájára, szinte éreztem, ahogy arcul csap a becsapódáskor. A busz nem lassított, és kezdtem pánikba esni. Újból megnyomtam a jelzőgombot, majd újra és újra kétségbeesetten. Éles fájdalom hasított a mellkasomba. A szívem őrült sebességgel vert, amitől elhomályosult a látásom. Tudtam, mi következik. Elszáguldottunk a megálló előtt, amitől a rémület szikrái gyúltak fel az elmémben.

-  Álljon meg!- szóltam oda a férfinak.

Nem reagált.

-                     Jeleztem. Nem hallja?- kiáltottam remegő szájjal. A sofőr hangos nevetésben tört ki, engem pedig elfogott valami, ami leírhatatlan, nem találok rá szavakat. Az ujjam automatikusan a vészjelzőt kereste, melyet többször is megnyomtam. Sípoló hang ütötte meg a füleimet, aztán ismét a férfihoz fordultam, aki nem akarta abbahagyni a nevetést.

-                     Álljon meg!- ordítottam- Le akarok szállni!

Forróság öntötte el a testemet, verejték folyt a homlokomról. Kinéztem az utcákra, melyeken arra nem jellemző módon csak néhány ember szállingózott. Az előbbi ijedtséggel vegyes dacosságomat felváltotta az életben maradni akarás. Félredobtam a bőröndöt a kezemből, megmarkoltam még egy szíjat, s a sírástól remegve kiabáltam a sofőrnek.

-                     Ne tegye ezt, kérem!- könyörögtem- Kérem!- az utolsó szavamat könnyekkel küszködve elharaptam. A férfit nem hatotta meg a kiborulásom, sőt úgy tűnt jót mulat rajta. Újra nevetésre fakadt, viszont sokkal őrültebben és soha véget nem érően; olyan mély torokhangon, ami az ember velejéig hatol. Látva a helyzet reménytelenségét, és a megmenekülésem esélytelenségét, tehetetlenségemben elengedtem a kezemben lévő szíjakat, s az ajtóhoz csapódva teljes erőmmel dörömbölni kezdtem az üvegen.

-                     Segítség! Segítség!- sikítottam- Segítsen valaki!

A vészjelző folyamatosan sípolt, a sofőr teli torokból üvöltött, énekelt érthetetlen nyelven, én pedig fáradhatatlanul ütlegeltem a fogságban tartó ajtót. Éreztem, hogy elvesztem a fejem. Testem az adrenalin, lelkem a félelem fogta össze. A páni félelem.