Amit ekkor láttam, nem tudtam elhinni. Az alakoknak nem volt arcuk… Úgy értem, a ruháik kivehetőek voltak, viszont az arcuk… teljes sötétség borította az arcukat. Mintha nem is lett volna nekik. Sietve visszafordítottam a tekintetem, mert a bámészkodásom miatt mozgolódni kezdtek, és nekem semmi kedvem nem volt belekötni a láthatatlan emberbe, szorozva tízzel. Újabb neszekre lettem figyelmes, és egy halk, de vérfagyasztó sikolyra, amely a közelből jött. A hirtelen elhaló sikoly, amennyire meg tudtam ítélni, egy szájat befogó kéz eredménye lehetett, hiába nem láttam, szinte tapintható a levegőben a mozdulat. Úristen, valamelyik láthatatlan arcú épp most gyilkolt meg valakit, és én itt állok, lehet, hogy én leszek a következő, el kellene futnom, de nem tudok, földbe gyökereztek a lábaim, képtelen vagyok mozdulni. Motorbúgásra kaptam fel a fejem, s nem hittem a füleimnek. Jön a busz. Micsoda véletlen, csak a fényszórói világítanak. Messziről is jól látszott, hogy vannak utasok a járművön. Olyan lassú a busz, esküszöm, mintha tolnák hátulról. Végre begördül elém, és egy pukkanás szerű hang kíséretében megáll. Egy örökkévalóságig tart, mire kinyílik az ajtó, tétovázom, felszálljak e. A sofőr arcvonalait, akár egy árnyékot, csupán halvány vonalak jelzik. Keki színű nadrágja és világoskék ingje gyűrött az egész napos használattól. Leheletnyi fény világít a vezetőülés terében, a busz többi része sötétségbe merül. A pillanat töredéke alatt végigfut a fejemben egy következő járat kivárásának a lehetősége, aztán arra gondolok, mennyire néznek hülyének az utasok. Hatalmas lendülettel végül felléptem a kis lépcsőre, a bőröndömet szorosan magamhoz szorítva, másik kezemmel a bérletemet mutatva. A szívem kihagyott egyet, amíg elsiettem a sofőr előtt, aki árnyékkal borított tekintetével végigkísérte utamat. Lúdbőrös lettem, azonban nem a hidegtől, hiszen kötött pulóvert és vastag téli kabátot viseltem. Nem néztem fel, miközben a busz hátsó része felé vettem az irányt, de valahogy eluralkodott rajtam a tömegiszony. Ez viccesen hangzik, mert számításaim szerint körülbelül hárman lehettek a járművön, ami egy sikeres fiúcsapathoz sem elég. Fél szemmel láttam, amint a fejek lassan felém fordulnak, s igyekeztem az áhított, különös alakoktól mentes hátsó ülés menedékébe. A szívem őrült kalapálásba kezdett, a bőrönd majd kiesett a kezemből, holott olyan szorosan tartottam, hogy belefehéredtek az ujjaim. Az elöl ülő két alakot már elhagytam, a középen helyet foglaló mellett most vonultam el. Engedelmetlenné válik a testem, lelassít, s az idegen felé fordul. Próbálok úrrá lenni rajta, de nem sikerül, a szemeimet hunyorogva védem az elém táruló látványtól. Egy árnyékot láttam. Engem nézett… vagyis rám meredt. Alig hallható sikolyszerű hang hagyta el a torkomat, melyet visszafojtottam, majd heves lihegés közepette a busz végébe rohantam. Te jó ég, mi folyik itt?! Lehuppantam az ülésre, a bőröndöm a hirtelen földet éréstől felbukott. Sebesen felállítottam, s ekkor vettem észre, hogy én vagyok az egyetlen felszálló. A sofőr a leülésemet követően még várt pár másodpercet, hátha valaki meggondolja magát a lenn álldogálók közül, majd egy csilingelést követően bezáródott az első ajtó. Elindultunk. Kinéztem az ablakon a furcsa alakokra, akik a busz haladási irányával megegyezően mozgatták a fejüket, és meg mertem volna esküdni rá, hogy engem bámultak. Visszakaptam a tekintetem, amilyen gyorsan csak tudtam. Ezek elmebetegek. Ez biztos. Amíg aludtam kitört valamilyen járvány, és minden ember őrült lett? Épp a héten néztem egy horrorfilmet a tébolyultságról. Kirázott a hideg. Alapvetően rajongtam a horrorért, és a thrillerekért, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a részese leszek. Pedig most nagyon úgy tűnt. A várakozásaimmal ellentétben egyik utas sem közeledett felém, változott át valami szörnyeteggé, vagy harapta át a torkomat az elindulásunkat követő öt percben. Ez valamennyire megnyugtatott. A szívem azonban még mindig kétszer olyan gyorsan vert, mint egy egészséges felnőtt emberé, és a szemeim úgy meredtek a kinti sötétségbe, mintha a kelleténél több kávét fogyasztottam volna az elmúlt órákban. Amennyire ki tudtam venni, a táj olyannak tűnt, amilyennek megszoktam. Tehát jó felé megyünk. Nincs okom aggodalomra. Ismét ostobának éreztem magam, és egyre inkább úgy tűnt, csak beképzeltem a látottakat. Minden rendben, másfél óra és otthon vagyok, gondoltam. Előre néztem, a többi utas felé. Sziluettjük ugyanúgy festett, mint a felszálláskor, viszont teljesen a székeikbe süppedtek, mintha aludnának. A felismerés nyugtató hatással bontakozott ki az elmémben, melytől a testem is lassan felengedett merevségéből. Percekkel később kezdtem ellazulni, ekkor vettem észre a tenyerembe hasító fájdalmat. Amióta leültem, a kezeimet ökölbe szorítottam, így a fájdalmat a húsomba vájt körmeim okozták. Megdörzsölgettem sajgó tagjaimat, majd ellenállhatatlan tompulás vett erőt a szemeimen. Észre sem vettem, hogy a fűtőtest mellé ültem le, amely nem kis teljesítménnyel fújta a meleg levegőt az arcomra. Álmos voltam, nem kétséges, hiszen két óránál nem aludtam többet. Pillanatokig elbóbiskoltam, de valami azt súgta, nem szabad elaludnom. Mi történhetne, míg alszom? Ez nevetséges, komolyan. Beállítom a mobilomat, hogy ébresszen egy fél óra múlva. Annyi idő épp elég lesz a pihenésre. Lassan lehajtottam a fejem a mellkasom felé, aztán hatalmas erőfeszítések közepette az ülésem támlájára helyeztem, a kényelmesebb alvás érdekében. Bódító melegség öntötte el a testemet, hívogatott, csalogatott, majd lenyomott, hogy mozdulni sem tudtam. Elvesztek a képek, melyek az imént még körülöttem voltak, az ablak és a táj összemosódtak. Hagytam a szemeimet lecsukódni, átengedtem a testem a fáradt zsibbadásnak. Mielőtt elaludtam volna, még egyszer kipillantottam az ablakon, s a nagy zöld táblán lévő feliratot olvasva nyugodtan hajtottam álomra a fejem; Denver 44 km. Mosollyal az arcomon mély álomba zuhantam.